• Hegedűs András

Új liszt, új kenyér a régi Solymáron


A nyár második fele - voltaképpen már egészen Péter-Pál napjától, június 29-től számítva -hagyományosan az aratás, a mezőgazdasági termények betakarításának ideje, az eddigre már kiapadt előző évi készletek feltöltésének időszaka. Manapság ugyan (amikor már a hét minden napján, reggeltől késő estig bármikor vásárolhatunk "friss" pékárukat) egyre nehezebb lehet ezt értelmezni, de ilyenkor tartották az új lisztből sütött első kenyér, az új kenyér ünnepét is - hazánkban az augusztus 20-ához kapcsolódó szokások hellyel-közzel még ma is őrzik e hagyomány részleteit. Az új liszt előállításának pedig elengedhetetlen feltétele volt a malom, és annak gazdája, a molnár, akinek hivatása hagyományosan a legösszetettebb népi mesterségek közé tartozott.

Egykori malmaink emlékezete a XXI. században

Helytörténeti forrásaink egyikéből - a községi honlapon közzétett írások egyikéből, Seres István egy jegyzetéből [ttp://www.solymar.hu/tortenet/adalekok/37_munakak_tavaszi.htm] - úgy tűnhet ugyan, mintha Solymárnak nem lett volna malma, máshol azonban több helyen ő maga cáfolja ezt az állítást. Kijelentése legfeljebb abban az értelemben lehet pontos, hogy amikor ő fiatal volt - a második világháború előtti években -, akkoriban már más falvak malmai adták Solymár lisztjét, mert a lakosság elégedetlenné vált a helyi malmok által kínált minőséggel; korábban azonban jó pár malom üzemelt a községben. Úgy gondoltuk ezért, hogy mostani lapszámunkban - az aratási időszak és a közelgő augusztus 20. alkalmából - egy cikket szentelünk azoknak a molnároknak, akik valaha arra tették az életüket, hogy az itt élők évről évre új liszthez, új kenyérhez juthassanak.

A solymári malmok történetére vonatkozó legrégebbi ismert adat még arról szól, hogy a török hódoltság idején, vagy még régebben szélmalom állt a Szél-hegyen. A XVIII. században újratelepült községből azonban már csak a patakokra épült malmokat ismerünk (melyek egy részét az 1910-es években gőzmalommá alakították át). Sajnos az írott források egy része csak a molnárok neveit őrizte meg, a malmok helyére ezekben az esetekben csak következtetni lehet. Annyi biztos, hogy Galgóczi Károly a vármegyéről készített 1877-es leírásában két patakmalom létezését is említi a községből; Seres István viszont egy helyütt azt írja, hogy a XIX. században négy vízimalom is működött a község területén!

Igen ám, de hol?

Bár a molnár foglalkozás az 1710 körül újratelepülni kezdő községnek már a legelső iparosai közt, 1728-ból felbukkan, de csak 1853-ból ismerjük az első olyan adatot, ahol már az adott malom helye is biztosan tudható: az a malom, amelyet Kahn Simon adott haszonbérletbe Szűts János és Strack Mátyás molnároknak, azonos a Zeisl Mühle (Csizi-malom vagy Ürge-malom) néven ismert régi malommal, mely a Koller-árokra épült, a pilisborosjenői határban. Ez, a Csobánkára vezető régi út közelében épített malom lehetett a falu legrégibb malma.

Seres István szerint a következő malom jóval keletebbre, az "Eperföldeknél", a 218-as busz Kövesbérci utcai megállójától dél felé induló földút és a vasútvonal találkozásánál állhatott. Solymár 1885-ös térképéről is jól látható, hogy ebben a térségben az Aranyhegyi-patak akkor még nem a mai nyomvonalán, hanem délebbre, a Szőlőskerti-tető (Weingartshöhe) lábánál folyt - körülbelül ott, ahol a vasúti töltés halad ezen a szakaszon -, tehát akadályát képezte a vasútépítésnek. A patakot ezért szabályozták, közelebb terelték az országúthoz, így viszont megszűnt az Új-malom (Neumühl) vízellátása, ezért aztán a malmot is be kellett zárni.

Miután átadták a vasútvonalat, az Aranyhegyi-patak és a Koller-árok új összefolyásától pár lépésre új malom létesült, valamikor a XX. század elején. Építtetője, Barta András valószínűleg 1912-13-ban költözhetett Solymárra (1912-es születésű fia még nem szerepel a Solymáron születettek között, egy évvel fiatalabb húga viszont már igen), 1915-ben pedig a községi képviselőtestület már arról tárgyalt, hogy javítani kell a Barta-féle gőzmalomhoz vezető utat - ez arra látszik utalni, hogy a malmot a nem megfelelő vízhozam miatt gőzmalommá kellett átépíteni.

A századforduló körüli években létesülhetett az úgynevezett festékgyári malom is a hidegkúti határban, a Paprikás-patak és a budaligeti patak találkozásánál, amit később ugyancsak gőzmalommá építettek át. A községi képviselő-testület már 1914-ben sürgette a tulajdonost, Bauer Ottó festékgyárost a gőzmalom üzembe helyezésére - sőt még a szén beszerzését is magára vállalta -, de csak 1930-ból van biztos adatunk arról, hogy ez a malom ténylegesen gőzmalomként működött. Valószínűnek tűnik, hogy a malom alapvetően festékalapanyagok őrlésére szolgált, de alkalmas lehetett lisztőrlésre is, a község tehát a világháborús liszthiány enyhítése végett sürgethette a gőzzel történő meghajtás üzembe állítását.

És ahol még lehetett

A fentieken túlmenően néhány egyéb solymári helyszín is szóba jöhet olyan helyként, ahol valaha esetleg malom működhetett. A kézenfekvő helyszínek egyike - amely közel is fekszik a régi falumaghoz - a Várhegy utca végénél bal kézre fekvő (ma is iparterületi besorolású) telek a Paprikás- és a Káposztás-patak találkozásánál: az erre vonatkozó gyanút erősíti, hogy az 1885-ös térkép szerint ez a földdarab jegyzői tulajdon volt, a XIX. század első felében pedig Schieszl jegyző - anyakönyvi adatok szerint - közeli (részben rokoni) kapcsolatban állt két molnár családjával is. Nehéz elképzelni azt is, hogy a régi solymári parasztok ne akarták volna kiaknázni valamilyen formában a Jegenye-völgyi vízesés energiáját, ám további kutatások nélkül lehetetlen megállapítani, hogy ezt megtették-e valójában, s ha igen, miként.

Nem tudni, miért, de a solymári malmok a két világháború közti időszakra jórészt elvesztették a népszerűségüket a helyiek körében - Seres István szerint nem voltak korszerűek, így a liszt minőségére kényes solymáriak rászoktak arra, hogy inkább más falvak - Zsámbék, Piliscsaba vagy Pomáz - jobb minőséget adó hengermalmaiban őrlessék a gabonájukat. A helyi malmok tevékenysége így egyre inkább a takarmánynövények (árpa, kukorica) őrlése irányába tolódott el, és olyan is volt köztük, amelyet kőőrlésre alakítottak át. A második világháborút követő években pedig automatikusan kuláknak, üldözendő osztályellenségnek kiáltották ki azokat, akik malmot működtettek, vagy akár csak béreltek - vélhetően ez is közrejátszhatott a solymári malmok megszűnésében.

Akik a malmokat működtették

Amint már említettük, a XIX. század közepéig úgyszólván csak neveket tudunk felsorolni e témában, olyan személyekét, akiknek anyakönyvi (vagy más írott) említésénél a molnár, vagy (latin nyelvű iratok esetén) annak latin megfelelője (molitor, pistor) szerepel foglalkozásként, netán malom (mola) a lakhelyük. Az 1728-ban említett, első ismert solymári molnár, Dimand Lux után a következő név Paulus Forsteré, ő 1749-ben, majd Joseph Piperé, aki 1761-62-ben volt molnár az akkori összeírások szerint. A következő név a listán Michael Toczl: őt először egy 1816-os okirat említi, "molitor ad molam" megnevezéssel, tehát kétségtelenül e hivatásra utal a foglalkozás mellett a lakhely említése is. Még érdekesebb, hogy egy adat ugyanabból az évből "molitor ad novam molam" megnevezéssel említi - itt talán már a Seres István által említett Új-malomról (Neumühl) lehet szó?

Matthias Ditrich neve 1821-ben és '22-ben bukkan fel egy-egy újszülött apjaként (egyik esetben Tittrich formában), foglalkozása "pistor", ami azokat a molnárokat jelölte, akik egyúttal kenyérsütést is vállaltak. Érdekesség, hogy egyik gyermeke mellett Schieszl Péter jegyző vállalt keresztapaságot, ami a két család között igen jó viszonyt valószínűsít. A jegyző később még szorosabb kapcsolatba kerül egy másik molnárral, Szűts Jánossal, akinek neve először 1848-ban bukkan fel solymári iratokban, Schieszl Julianna férjeként. (Mivel Szűts a fentebb idézett adat szerint csak 1853-ban vette bérbe az Ürge-malmot, de már korábban is molnár foglalkozással említették, mindez együtt megalapozhatja azt a feltevést, hogy előtte talán valahol a jegyzői birtokon működtethetett malmot.)

Na de vissza a kronológiához, hiszen 1828-ból több molnár neve is felbukkan: Mathias Resch mint molitor in nova mola, Georgius Vogl mint arendator molitor (malombérlő), Ignatius Krausz pedig mint molitorum magister szerepel ezen év okiratai közt. (Resch neve 1833-ban is felbukkan, urasági molnárként [molitor d'nalis].) Az 1843-44-es összeírás Sonntag Mátyást és Strack Jánost említi, a következő évből pedig Scheuerle Ignác és Rózsa Mihály molnárok neve köszönt ránk. Így jutunk el az 1848-as évhez, amikor először bukkan fel Szűts János neve - ő az első solymári molnár, akiről viszonylag sokat tudunk, például azt, hogy Károly fia is követte a mesterségben, lánya pedig Blank István molnárlegénnyel kötött házasságot. Izgalmas iparosesküvő lehetett az övék: a falu történetében talán ez az első olyan házasság, ahol a férjről és a feleségről, illetve a két tanúról is feljegyezték, hogy iparosok voltak, vagy iparos családból származtak.

A XIX. század második felében több esetben is felbukkan az Új malom kifejezés, olykor a 247-es [másutt 261-es!] házszámmal együtt említve: itt volt molnár Georgius Benyó (1857), Färber Ernest (1869), Bach János (1877, 1880) és Klujber Antal (1885). Ez már bizonyára a Seres István által említett, s a vasútépítés által ellehetetlenített "Neumühl" lehet, ezt igazolja az is, hogy 1894-es lakója, Gober Mihály már nem molnárként, hanem kocsisként kereste a kenyerét. Ugyanebből az időből említi egy anyakönyvi adat a solymári Götz-malmot és lakóját, Moser Endre kovácsmestert, erről azonban semmi egyéb nem ismert.

Ettől kezdve viszont a legtöbb solymári molnárról feljegyezték, melyik malom dolgozója volt, ez alapján úgy tűnik, a régi Zeislmühle még jó ideig a legfontosabb malma lehetett a falunak. 1884-ben Hodusz Nándor és Rumel György, 1893-ban Oszatzky Mihály, a századforduló éveiben (1898-1918 közt) Balog Ferenc volt az itteni molnár, de egy időben Gernédl Ferenc is molnárkodott itt, és az épület esetenként más családoknak is szolgálhatott lakhelyéül: 1875-ben például ott élt Véber János kertész, a Szarvas-csárda későbbi vendéglőse és ott látta meg a napvilágot 1937-ben Adamicza Ferenc, solymári születésű Széna téri forradalmár is. Az első világháború után lakóházzá alakították át a tanyaszerű épületet, lakói közül Ágoston Lajos és Boledovics Mátyás nevét ismerjük: utóbbi lakott itt akkor, amikor - az 1945. február 11-i budavári kitörés után - mintegy harmincan haltak meg a közelben, menekülő magyar és járőröző szovjet katonák közt kitört tűzharcban. [A régi malom helyén épült lakóház ma is áll, jelenleg egy vállalkozásnak ad otthont, de netes források szerint vendégházként is üzemel.]

1896-tól újabb malom neve bukkan fel az iratokban: a festékgyári malom ott állt, ahol a Budaliget felől erős eséssel érkező patakocska eléri a Paprikás-patakot. Lehetséges, hogy kifejezetten a Móczár Gyula, majd Bauer Ottó által működtetett festékgyárhoz kötődött a működése (ez esetben nyilván vörös agyag és más festékalapanyag őrlése volt az elsődleges feladata), erre utalhat, hogy az első itteni molnár, Meklits Mátyás neve a gyár alapításának évében szerepel először. 1902-ben Köberl Ferenc, 1920-ban Elm András a főmolnár, míg az almolnár ez utóbbi évben Facskó Márton volt. 1921-ben és 1926-ban két idős özvegy nővér lakhelyeként kerül elő a malom neve, 1928-ban pedig Széll Menyhért újságíró bérelte, aki egy tragikus autóbalesetben vesztette életét, néhány tíz méterre az otthonától (tehát a mai Shell-kút közelében). 1930-ban Nemes Ferenc sütő, 1939-ben Plevenka Gyula, 1942-ben pedig egy Milassin nevű család lakott itt, utolsó ismert említése 1948-ból való, amikor egy rendőr "a Pesthidegkút felé levő régi malomnál" egy magára hagyott csecsemőt talált.

A vasútépítés miatti patakszabályzás után az Akácfa utcai térség újabb malmát a párkányi származású Barta András alapította, tekintélyes méretű malomháza ma is áll, bár már nem sok minden emlékeztet eredeti funkciójára. [Érdekessége viszont, hogy ma is közel 100 méteren keresztül nyomon követhetőek annak a betonvályúnak a maradványai, amely a felduzzasztott patak vizét a malomhoz vezette!] Barta Andrást 1913-1917 között jobbára szerelőként említik az okiratok, de 1918-tól már következetesen molnárként szerepel; a malom üzemeltetésében a 20-as évek elején segítője lehetett a veje, Krizsán (Kőröshegyi) András is, ő azonban később a cipészi hivatást választotta. Barta a haláláig (1951) itt élt (csakúgy, mint felesége [+1956]), de hiába szerzett mesterlevelet is, családjában senkinek nem tudta továbbadni a mesterséget: 1943-ban mindkét fia hősi halált halt az orosz fronton.

És elérkeztünk Solymár alighanem legfiatalabb malmához, a Káposztás és az Aranyhegyi patakok találkozásánál működött Deme-malomhoz, amit feltehetőleg már az első világháború után alapíthatott Deme Béla, Veszprém megyei származású molnár. Érdekes, hogy az 1950-es évek elején a malmot a Dózsa Tsz. vette birtokba, és takarmánylisztként szolgáló mészkőpor gyártására alakította át az üzemet [ismert, hogy a szövetkezet elnökét el is ítélték egy komoly, a kőőrlő működtetésével kapcsolatos elszámolási probléma miatt], a család azonban "házon belül" maradhatott, Deme Béla özvegyének neve mellett ugyanis még a halálakor (1955) is az itteni lakcím szerepel, sőt lányuk - Barna Imre kútfúrómester felesége - is a haláláig (1984) itt élt. Ugyancsak itt élt az 1940-50-es években Hege Sándor kútfúrómester is, ismereteink szerint ma is az ő leszármazottai birtokolják a területet, ahol áll még az erősen átalakított malomépület is.

Mint a fentiekből látható, a molnárok rég eltűntek községünk életéből, és az általuk üzemeltetett egykori malmok, mint a falu ipartörténeti emlékei is lassan a múltéi lesznek. Teljességre velük kapcsolatban - terjedelmi okokból - mi sem törekedhettünk, hiszen vannak még rejtélyek a solymári malomipar történetében [tisztázatlan például, hogy hol volt 1944-ben a Huber-malom, vagy 1945-ben a "Taller András úrnál lévő malom"], és a szereplők közül sem említhettünk mindenkit. Mostani cikkünk azonban talán így is alkalmas lehet arra, hogy méltó módon megemlékezzünk Solymár múltjának ezen szeletéről.

Hegedűs András (Solymári Magazin 2013. augusztus)

#pék #malom #molnár #sváb

© 2009-2019 

SZEPSOLYMAR.HU

SZEPSOLYMAR-LAB.COM