- Hegedűs András
70 éve döntöttek a magyarországi németek kitelepítéséről
Kerek évforduló van a mai napon a magyarországi németek kitelepítésének történetében: 70 évvel ezelőtt ezen a napon, 1945. december 22-én fogadta el a Minisztertanács a hazai németség kitelepítéséről szóló rendeletet, írásban is rögzítve ily módon a kollektív bűnösség alapelvét. A rendelet tervezetét Nagy Imre kommunista belügyminiszter terjesztette elő, és épp csak hogy megkapta a többséget - a jelenlévő 16 miniszter közül kilenc szavazott igennel -, ellenszavazat leadására viszont csak két jelenlévő minisztertanácsi tag vállalkozott. Maga a kormányrendelet a szavazást követően egy héttel, 1945. december 29-én jelent meg a közlönyökben, az 12330/1945 sorszámmal.
Az elmúlt hetven év nagy részében sokáig az a nézet uralkodott a magyar történelemszemléletben, hogy a magyarországi németek kitelepítésére a második világháborúban győztes nagyhatalmak 1945 augusztusi, potsdami konferenciája kötelezte hazánkat. Ez azonban nem felel meg a valóságnak: bár a konferencián valóban tárgyalták a németek kitelepítését több közép-európai országból, a megállapodásban azonban csak azt rögzítették, hogy engedélyt adnak a magyar kormánynak a hazai német lakosság egészének vagy egyes részeinek "rendezetten, humánus módon" történő, Németországba való költöztetésére. Arról viszont semmi sem szerepelt a dokumentumban, hogy a magyar kormány milyen irányelvek, milyen kategóriák szerint határozzon a kitelepítésre szánt csoportok kijelöléséről.
A hazai közélet szereplői közül sokaknak nem okozott dilemmát ez a helyzet: a politikusok és a magyarországi népi írók között is többen voltak olyanok, akik akár már évekkel korábban szorgalmaztak hasonló lépéseket, hiszen az országnak a háborúba való belesodródásáért, majd annak elvesztéséért is részint a hazai németeket okolták. Szerepelt a motivációk között az az elképzelés is, hogy a németek eltávolításával felszabaduló földek szétosztásra kerülhetnek a földnélküli szegényparasztok között, illetve lehetőséget nyújtanak a Trianonnal elszakított és a Kisantant államaihoz került területekről, az ottani állapotok miatt hazamenekülő magyar nemzettestvérek letelepítésére.
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) eredetileg nem tervezte a magyarországi németek tömeges kitelepítését, ezt a magyarországi ideiglenes nemzeti kormány kezdeményezte. Később több magyar emigráns politikus is azt állította, hogy erre a szovjet megszálló hatóság nyomása alatt került sor, az ezen állításokat alátámasztó hitelt érdemlő, történelmi források viszont nem ismeretesek. Épp ellenkezőleg: a magyar politika egyre több szereplője kezdte úgy tekinteni, már 1945 tavaszán, hogy a németek kitelepítése az ország minden bel- és külpolitikai problémáján enyhíthet. Bíztak abban is, hogy ha a háborúban győztes felekkel el tudják fogadtatni a hazai német lakosság kollektív bűnösségét, azzal Magyarországot úgy tüntethetik fel, mint saját német lakosságának áldozatát.
Még sehol sem volt a potsdami konferencia, amikor az akkori külügyminiszter, a kisgazda Gyöngyösi János 1945. május 16-án jegyzéket intézett Vorosilov marsallhoz, a Szövetségi Ellenőrző Bizottság elnökéhez, melyben egyértelművé tette, hogy Magyarország 300 ezer német "volksbundistát" kíván kitelepíteni. A Dálnoki Miklós Béla által vezetett magyar kormány tíz nappal később, május 26-án egy szóbeli jegyzékkel is megerősítette e szándékát, tisztelettel kérve a Szovjetuniót, hogy a Magyarországról eltávolítandó németeket olyan németországi területekre telepítsék át, melyek a szovjet haderők megszállása alatt állnak.
Ilyen előzmények után került sor 1945 augusztusában a már említett potsdami konferenciára, melynek záró dokumentumai közül a hazánkra vonatkozó cikkelyeket a magyar kormány mintegy felhatalmazásként értékelhette a minél teljesebb körű kitelepítés megkezdésére. Miután korábban az ezzel kapcsolatos kormányzati kérelmek között már a félmilliós szám is szerepelt, a SZEB helyettes vezetője, Vlagyimir Petrovics Szviridov 1945. augusztus 9-én elrendelte félmillió német kitelepítését. Amikor viszont a későbbiekben a magyar kormány arra próbált hivatkozni, hogy szovjet kérésre szervezik meg a kitelepítést, Szviridov azonnal tiltakozott és utalt arra, hogy a kitelepítést a magyar kormány kérte.
A jogi keretek kidolgozása még eltartott egy darabig, így a minisztertanács három nappal Karácsony előtt, az 1945. december 22-i ülésén vehette napirendre a kitelepítési alaprendelet tervezetét. A tervezet csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti kategóriákat, a kitelepítés első számú indokaként azt jelölte meg, ha valaki az 1941-es népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta magát. A Minisztertanácsban jelen lévő 16 miniszter közül kilencen (id. Antall József, Balla Antal, Bán Antal, Dobi István, Gerő Ernő, Molnár Erik, Nagy Imre, Rákosi Mátyás és Tombor Jenő) szavaztak igennel a tervezetre, öten tartózkodtak, és csak ketten voltak - Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter és Bárányos Károly -, akik nemmel voksoltak.
A 12330/1945. számú minisztertanácsi rendelet 1945. december 29-én látott nyilvánosságot, alig két héttel később pedig Nagy Imre belügyminiszter kiadta a kitelepítés lefolytatását szabályozó 70.010 / 1946. számú BM-rendeletet is. Ebben került rögzítésre a mentesíthetők aránya: a végrehajtási rendelet szerint egy-egy járásban a mentesítettek száma nem haladhatta volna meg az ott élő német lakosság 10%-át. Olyan település alig volt, amelynek német lakossága kollektív mentességet szerezhetett - a környéken ilyen volt Pilisvörösvár és Pilisszentiván, a legvalószínűbb magyarázat szerint az itteni szénbányák miatt. Máshol viszont miniszteri biztosok által vezetett helyi bizottságok dönthettek arról, ki maradhat itthon és kinek kell mennie, és sok helyütt a kommunista párti tagság lett az egyetlen hatásos érv a mentesítéshez.
A németek tényleges kitelepítése mindössze négy nappal a vonatkozó végrehajtási rendelet megjelenése után, 1946. január 19-én kezdődött Budaörsön, majd a következő hónapokban folytatódott az ország más vidékein, egészen 1948 végéig. Az egyes településeken a 90 % körüli kitelepítési arány meglehetősen általános volt, de egyes településeken a 95 % körül állapodott meg ez az érték. Ez alatt a közel három év alatt a magyar állam legalább 185 ezer német nemzetiségi polgárát telepítette ki Németországba, megfosztva őket vagyonuktól és állampolgárságuktól; a kitelepítettektől mintegy 250.000 katasztrális holdnyi földbirtok és közel 45.000 lakóház került a magyar államhoz.
Solymárról jól ismert, de az ország számos más részén is gyakori jelenség volt, hogy az így elvett ingatlanok új bérlői, használói messze nem értettek úgy a gazdálkodáshoz, mint a kitelepítettek, tehát sok ilyen környéken nemcsak a helyi közösségek szűntek meg, de komplett gazdálkodási kultúrák is tönkrementek. Ráadásul a nagypolitikai hatások is elmaradtak a magyar kormány várakozásától, mert a kollektív bűnösség elvére alapozott kitelepítés tovább gyengítette az ország nemzetközi pozícióit - a szomszéd országok a továbbiakban precedensként tekinthettek a magyarországi lépésre, a határon túli magyarok sorsa tekintetében. Szöveg: Hegedűs András
