Aki kiharcolta, hogy káplánja is legyen Solymárnak

Solymár a törökök magyarországi kiűzetése után lassanként újratelepülve, már az 1710-es évektől egyházilag is önállóvá vált, az egyházközség lelki gondozását azonban több mint kétszáz éven keresztül a mindenkori plébános egymaga látta el. Most arról a 150 éve elhunyt solymári papról emlékezünk meg, akinek egyedüli kivételként sikerült kiharcolnia, hogy néhány éven keresztül káplán is segítse a munkáját.

1823-ban, Petőfi Sándor, Madách Imre és a magyar Himnusz születési évében gyászba borult a solymári katolikus egyházközség. Elhunyt a község nagy múltú, több mint 60 év papi szolgálatot maga mögött tudó plébánosa, Clementis Fülöp Jakab, akinek a nevéhez többek között a teljesen elkészült új templom végleges felszentelése is köthető. Clementis mindössze hat évet töltött a községben, de ezalatt megkedvelhette a lakosság, s a halála után méltó emléket állítottak számára a temetőben - sírkövének felirata, csaknem kétszáz év után, hellyel-közzel még ma is olvasható. Halála ugyanakkor komoly változást jelenthetett a solymáriak számára: az őt váltó új pap, Wenisch Ferenc - Solymár tizennegyedik plébánosa - több mint ötven évvel volt fiatalabb nála.

Wenisch fiatal koráról nem sokat tudunk, annyi mindenképpen biztosnak tűnik, hogy 1792 körül született, és egy feljegyzésből az is kiderül, hogy "cívis Viennensisnek", azaz bécsi polgárnak számított. Pappá szentelése után az első ismert kápláni állomáshelye 1821-ben Vörösvár, a mai Pilisvörösvár volt, onnan került Solymárra, Clementis plébános utódjaként. 14 évig, 1837-ig volt községünk plébánosa, ahonnan aztán Vörösvárra helyezték vissza; ott a hivatalos adatok szerint 1851-ig volt a község papja, de még 1852. februárjából is ismert olyan keresztlevél, melynek eredetijét ő állította ki nyugalmazott plébánosként Szentivánon (ami akkor egyházjogilag Vörösvárhoz tartozott). Vörösvárott tölthette élete utolsó másfél évtizedét is, ott halt meg kereken 150 évvel ezelőtt, 1866. január 23-án, 74 éves korában.

Eddig az életútja nem tér el számottevően más solymári papokétól, ám egyvalami mégis figyelemre méltó az élettörténetéből. Nevezetesen az, hogy az ő szolgálati idejében, néhány egymást követő évben két káplán is szolgált a faluban a plébános mellett, noha 1917 előtt ezt egyetlen másik solymári pap sem tudta "kiharcolni". Azt, hogy ő hogyan tudta ezt elérni, sajnos nem tudjuk, de tény, hogy az 1830-as évek latin nyelvű anyakönyvi bejegyzéseiben a plébános neve mellett fel-felbukkan egy-egy "cooperator" neve is. Egyiküket, Schedt Károlyt nagykovácsi források már 1831-ből solymári káplánként említik (solymári forrásokból, mivel az 1829-32-es anyakönyvek elvesztek, csak 1833-34-ből ismert a neve), a következő káplán pedig 1834-ben Schuliszta Ferenc volt, aki gyökeret is eresztett nálunk: Tankövy névre magyarosítva, 1837-től több mint húsz évig plébánosként is Solymáron maradt.

Wenisch Ferenc élettörténetét az anyakönyvi adatok alapján még néhány aprósággal tudjuk színesíteni; biztosra vehető például, hogy jó baráti viszonyt alakított ki a falu első ismert kántortanítójával és jegyzőjével, Schieszl Péterrel. Erre látszik utalni, hogy amikor a család elsőszülöttje, az apját mindkét foglalkozásban követő Schieszl Márton (az esküvői bejegyzés szerint "Oskola Mester és Nótárius") 1845-ben, az első feleségétől megözvegyülve újra házasodásra adta a fejét, nem az akkori solymári papot, hanem a már Vörösvárott szolgáló Wenischt kérte fel, hogy adja össze őket. Jó viszonyt ápolhatott az akkori falu kis létszámú értelmiségi rétegének egy másik képviselőjével, Wentzler Ádámmal is, aki az előbb említett apa és fia hivatali ideje között töltötte be a solymári kántortanítói és jegyzői tisztségeket: a Wentzler-család két újszülöttje mellett is Wenisch János - gyaníthatóan a plébános fivére - vállalta el a keresztapai feladatokat. Alapos emberként gondja volt a rábízott értékekre is: több olyan feljegyzése is fennmaradt plébánosi éveiből, amelyekben a templom, illetve a plébánia különféle javítására kért engedélyt az egyházi hatóságoktól. (Szöveg: Hegedűs András, kép: szepsolymar archívum 1920-as processzió Máriaremetére)

#processzió