• Milbich Tamás

A "genius loci" történeti eredete


Bár a "genius loci" (hely szelleme) általánosságban körülírható, többé-kevésbé közismert jelentéssel bír, mégis hétköznapi (profán) értelemben nem tartozik a könnyen értelmezhető fogalmaink közé. Egyszerű jelentésében egy bizonyos földrajzi helyhez fűződő speciális érzésről szól, ám aki már valaha is találkozott a jelenséggel, az tudhatja, hogy ennél sokkal összetettebb dologról beszélhetünk. Jelenthet a helyhez való kötődést, helyszeretetet, emberi kapcsolatokat, patriotizmust, érzéseket, egyéni vagy kollektív emlékeket, tárgyakat, esztétikai vagy kulturális élményeket, ambíciókat, reményeket, történelmet, politikát, pragmatikus városvezetést, emlékművet, spiritualitást, transzcendenciát, de még egy ártatlan virágot, egy árva házat a falu szélén, akár patakot, fát, stb. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy szinte mindent jelenthet, amit képesek lennénk az emberi létezés teljes spektrumába belesorolni, csak éppen egy bizonyos helyhez kötve, egy konkrét hely viszonylatában értelmezve.

A „hely szelleme”, mint kifejezés az ókori római birodalom mindennapjaiban gyökeredzik, illetve annak mitológiájába nyúlik vissza. Róma városalapításának korszakában, még mielőtt a görög és etruszk vallási hagyományok komolyabb hatást gyakoroltak volna a kialakuló birodalom szakrális életére, a római latin földművesek természeti isteneket imádtak. Világnézetükre az animizmus (lélekhit) volt jellemző, vagyis olyan hiedelem és vallási sajátosságok gyakorlata, amelyek élettelen tárgyakat, életviteli gyakorlatokat is metafizikai (természetfeletti) jellegzetességekkel ruháztak fel.

A hely szellemének fogalma is ebből a korai totemisztikus vallásból ered. A rómaiak kultúrájuk kezdeti időszakában a numenekhez (forma nélküli, funkcionális szerepistenségekhez), valamint családi és személyes védőistenségekhez fohászkodtak. A rómaiak különböző egyéni vágyaik, kívánságaik, könyörgéseik, imáik meghallgatása érdekében gondosan betartott szertartásaikon keresztül fordultak a numenekhez. Ilyen lelki jelleggel felruházott entitás volt Genius is, aki a család férfi tagjának védőszellemét volt hivatott megjeleníteni. Jelentése a férfi principiális belső erejét, férfiúi lényegének tiszteletét, fenntartó és teremtő képességét, vagyis a férfiszerep lelkiségét szimbolizálta.

Genius volt az egész család őrzőszelleme is, de az elhunyt apák és ősapák emléke haláluk után már egy másik numen, Manus hatáskörébe tartozott. Halottaik iránt megkülönböztetett figyelemmel és tisztelettel voltak, nagy becsben tartották az ősök hagyatékát. A mindenkori Geniust viszont mindig az aktuális családfő férfiereje, férfiassága határozta meg. Itt kell megjegyeznem, hogy számos hasonló nument imádtak, így a család férfi-elve mellett a női princípiumot Iuno „testesítette meg”, a nők erkölcsi tisztaságáért és termékenységükért volt „felelős”, aki legalább akkora szerepet kapott a mindennapokban, mint Genius. De a házi istenségek körében ott volt még Vesta, Ianus, Terminus, Penates, Larvae vagy Manus is, akik szintén a ház otlalmazói voltak különböző szerepkörökben. Számos nument találunk a családok tágabb életterében is (szántóföldek, természeti környezet), szintúgy a mindennapi élettel összefüggésben (Pl.: Saturnus, Ceres, Pomona, Faunus, Liber, Flora, Neptunus, Vulcanus).

A római totemisztikus vallás toleráns és befogadó volt, így a görög és etruszk kulturális hatások könnyűszerrel adaptálódhattak. A numenek tisztelete funkcionális voltuknál fogva elengedhetetlen kelléke volt életüknek, így idővel túl-nőtték önmagukat és egyre karakteresebbé váltak, funkciójuk markánsabb helyet kapott tisztelőik körében és egyre inkább antropomorf (emberformájú) jelleget kezdett ölteni. A numenek és funkcióik lassan társadalmi térben individualizálódtak (személyessé váltak), konkretizálódtak és önálló fogalmi istenségekké váltak, nem kis mértékben a görög és etruszk vallási kultúrák hatására. Miután a Genius patrónusi funkciót töltött be (védelmező,oltalmazó szerep) úgy hitték, hogy kellő áldozatért cserébe a védőszellemek megsegítik őket az élet nehezebb pillanataiban, vagy legalábbis csökkenthetik az istenek irtózatos büntető haragját a mindennapi életben.

A numenek tisztelete több száz év leforgása alatt vallásos kultusszá vált, a társadalomban a rómaiság fundamentális alkotóeleme lett, és az idők során további funkcionális feladatokkal ruháztákfel őket. A legnyilvánvalóbb formáját a császárkorban érte el, amikor Róma geniusza egyenesen maga a császár (Genius Augusti, Augustus császár géniusza) lett. Genius tisztelete olyannyira az antik római kultúra részévé vált, hogy kibontakozott formájában már nem csak egy egyén vagy egy család felmagasztalt hagyatékát jelentette, hanem földrajzi helyek, városok, utcák, törzsek, sőt társadalmi szerveződések lelkiségét, védelmét is hivatott volt reprezentálni. Lényegében bármi – ami a római mindennapokban az emberi élet számára rendkívüli, vagy fontos jelentőséggel bírt –, felruházhatóvá vált természetfeletti jelleggel, metafizikai princípiumokkal. Így emelkedhetett önálló, élő isteni rangra akár egy adott hely csoportos identitása (lásd Róma), vagy egy bizonyos földrajzi helyhez kapcsolt transzcendens vagy természetfeletti kötődés.

(Részlet "A hely szelleme - A hely szelleme Solymáron" című háttértanulmányból, MT, 2018.)

Kép: Antonius Pius és felesége Faustina a család géniuszának védelmét élvezik. (Forrás: https://romanpolytheist.wordpress.com/tag/genius/)

#helyszelleme #geniusloci

© 2009-2019 

SZEPSOLYMAR.HU

SZEPSOLYMAR-LAB.COM