Tudatos Solymár II.

Előző cikkünkben Dr. Dúll Andrea segítségével kísérletet tettünk arra, hogy vázoljuk a helyhez, mint identitásunkat is nagyban befolyásoló dologhoz való viszonyunk lélektani megértését. Most ezen a nyomvonalon haladva szeretnénk tovább bontogatni a kérdéskört. Kutakodásunk során talán a legkézenfekvőbb fogalomba, a helyszeretet (idegen szóval topofília) jelenségébe botlottunk. A helyhez való pozitív érzelmi kötődést nevezzük topofíliának. De milyen is ez a kötődés? Miért és hogyan szeretjük meg az otthonunkat, mik azok a dolgok, amik szerethetővé, ezáltal élhetővé tesznek egy lakást, territóriumot, otthont, falut, vagy kertvárost? Mit érez a hely iránt egy olyan ember aki régóta, mondhatni "ősidők" óta itt él, és mit érez egy újonnan beköltöző "friss" helyi lakos, aki őszinte kíváncsisággal, mindamellett érett identitással közelíti meg a helyet, ahol él?

A kérdés egyáltalán nem légből kapott. Manapság az agglomerációban nagyon is aktuális a helyszeretet kérdése, hiszen nagyon sokan költöznek ki a város melletti településekre. A városlakók nyugalmat és csendet remélnek új lakóhelyüktől, az őslakosok pedig általában féltve őrzik, vigyázzák hagyományokban gazdag kisközösségeikhez fűződő értékeiket, lakóhelyük iránt érzett vélt vagy valós előjogaik szuverenitását. Érzésvilágunkat tekintve ezek mind a helyszeretet és a helybirtoklás kérdéseivel vannak kapcsolatban, ezért érdemes pontosabban, tudatosabban szemügyre venni a helyszeretet kérdését. A topofíliával mind a régebben itt élők, mind az újonnan ideköltőzők előbb vagy utóbb valamilyen formában borítékolhatóan találkoznak. A helyszeretet megértése kulcsfontosságú lehet, ha meg akarjuk érteni akár beköltözőként, akár őslakosként az új lélektani helyzeteket.

A helyszeretet gondolatokkal, meghatározásokkal, azaz intellektuális eszközökkel nehezen megragadható fogalom, mert alapvetően érzésként, érzetként, önazonosságként, vagy akár morális, sőt világnézeti kérdésként éljük meg a hétköznapokban, ráadásul mindenkinek mást jelent. A helyszeretet integráns része lehet a személyiségünknek, identitásunknak, és mint ilyet nem csupán érzésként, hanem viselkedési mintaként, erkölcsi mérceként, sőt társadalmi nívóként is ki szoktuk nyilvánítani. Ha valakiben felébred, vagy tudatosul a helyszeretet érzése, annak legtöbb esetben van személyre szabott előélete, története, fejlődési íve. Azonban leginkább nem tudatosuló módon befolyásolja az életünket és életkortól függően is változik. Egy fiatal kamasznak a helyszeretet közösségi élményt, míg egy idősebb helyi embernek lokálpatriótizmust és erkölcsi kérdést jelent, miközben minőségileg ugyanaz az érzés motiválja mindkét embert.

Amikor képesek vagyunk tudatossá válni afelől, hogy szeretünk egy helyet, nagyon gyakran a szerelem érzésvilágával írjuk le; nagy költőink alkotásaiban ez kristály tisztán kitapintható. Nem véletlen a hasonlóság, hiszen a hely iránt táplált törődő, szeretetteljes érzelmeink ugyanúgy félisteni ideákat varázsolhatnak csodálatunk tárgyából, mint amit egy másik ember iránt is érezhetünk, amikor megszeretjük. A pszichoanalitikusok például, a szerelem jelenségét gyakran a projekcióval (kivetítéssel) is párhuzamba állítják, azaz belső érzelmi világunk, és fel nem ismert ösztönös vágyaink rávetítését egy adott "objektumra", jelen esetben nem személyre, hanem az otthonként szolgáló helyre, közösségre, természeti környezetre. Így a helyszeretet jelenthet akár ösztönös, nem tudatos vágyakat, be nem teljesült érzelmeket, sőt védekezési mechanizmust is.

"...figyeljünk egymásra! Csak így lesz élhető a későbbiekben Solymár..."

A topofília viselkedésünkben szintén megjelenhet, ami gyakorta a környezetünk felé, a helyi közösség felé irányul. Olyan személyes, cselekvő hozzáállásokban és vélemény nyilvánításokban ölthet testet, amik elárulják, hogy milyen szubjektív viszonyt ápolunk élőhelyünkkel. Az a mód, ahogyan a közvetlen környezetünkkel bánunk, elsődlegesen a viselkedési mintázatainkon keresztül kap hangsúlyt: jelentéseket, üzeneteket közvetít rólunk a külvilág felé, amivel egyszersmind tanúsítjuk, hogy mit gondolunk és érzünk a helyről, amiben élünk. Elárulja morális értékrendünket, de a bennünk lévő helyszeretet nívóját is közvetítheti. Kötődhetünk egy helyhez a közösségen belül megélt kulturális élményeink által, ez szintén összefüggésben van a helyszeretettel, mint érzéssel.

"...Ha az embernek saját magával vannak gondjai, akkor azt óhatatlanul kisugározza a környezetére..."

Végül, de nem utolsó sorban a helyszeretet megnyilvánulhat akár fundamentális társadalmi értékként is. Olyan tekintéllyé válhat az életünkben, ami értékrendi, vagy világnézeti kérdésként merül fel. Elég a lokálpatriótizmus jelenségére gondolnunk, amikor valaki erőteljesen és hangsúlyosan kiáll egy helyi értékért, nem ritkán megosztó, de szimpatikus, vagy harcias és akár ellenszenves módon. Ez is tipikus formája ugyanannak az érzésnek, azaz a helyszeretetnek. A társadalmi térben hangsúlyossá vált helyszeretet minőségileg tehát nem sokban különbözik attól, mint amikor az ember egy csendes séta közben megéli a helyi erdő szépségét. Kijelenthető, hogy a topofília egy nagyon komplex, de nem megérthetetlen lélektani folyamat bennünk. Az egyes ember lelki világától a helyi társadalmi élet minden szegletén át találkozhatunk vele. Sokarcú jelenség, amely egyáltalán nem olyan egyértelmű módon van jelen életünkben, mint ahogyan azt sokszor látni szeretnénk. Alapvetően érzelmi és ösztönös életünkből sarjad ki, identitásképző és társadalmi szerepe az egyén számára éppúgy fontos lehet, mint a helyi közösségben megélt tevékeny részvétel, vagy akár a csendes szemlélődés a természeti adottságokban. Más és mégis ugyanaz.

"-Gyüttment? Vagy minek mondjuk ezt?"

Így gondolkodik egymásról a solymári betelepült és az őslakos: Kautzky Armand színművészt és Kővári András virágtermesztőt kérdeztük.

Alábbi videónkban a fenti gondolatokat szeretnénk illusztrálni két villámriport segítségével. A Solymáron élő Kautzky Armand színművészt és Kővári András virágtermesztőt kérdeztük minderről, továbbá arról, hogy a régi és az új solymáriak miként gondolnak egymásra napjainkban, miként viszonyulnak egymáshoz, hogyan látják egymást.

Készítette:

Ruman Dániel pszichológus és Milbich Tamás grafikusművész

Felhasznált irodalom:

G. Jung: Aión. Adalékok a mély-én jelképiségéhez. Akadémia Kiadó, 1993.

Ken Wilber: a működő Szellem rövid története