top of page
  • Milbich Tamás

1905 - tekintélyelv, társas kör, törvénybíró

Minisorozatunk újabb mozaik darabja még kötődik a Fekete Tallerekhez; egyrészt Draxler Tamás, egykori törvénybíróval folytatjuk, másrészt az alábbi színesített fotó apropóján boncolgatunk egy, a Solymáron 120 évvel ezelőtt létezett, kifejezetten magyar identitású közösséget, az Első Solymár Magyar Társaskört. 




A 18-20. század  falusi mindennapjaiban - így Solymáron is - meghatározó rendezőelvnek számított a tekintély. Az a fajta szemléletmód, ami nélkül elképzelhetetlen volt egy paraszti közösségben a rend, a rendszeresség, a biztonságosnak számító élet. Számos ilyen rendezőelv mentén működött a falu.

Településünkön döntő volt a földesúr, a bíró, a pap, a tanító, az orvos szava, és az általuk képviselt szervezet, egyház, vagy állam tekintélye. Véleményük legtöbb esetben perdöntő, irányadó, parancs jellegű volt.

Az autoritás jelentése ma már merőben más, a szabadsághoz és az emberi méltósághoz való viszony azóta - szerencsére - általánosan megváltozott a világban. Ennek következtében a fogalom jóval árnyaltabb lett, a szó hétköznapi értelemben is új jelentésekkel gazdagodott, vagy szegényedett nézőponttól függően. A tekintélyelvűségnek megvan a maga szerepe ma is, ám fontos megérteni, hogy a 18-20. század falusi embere a tekintélyelvűséget nem feltétlenül élte meg negatívumként, még annak ellenére sem, hogy viselte annak olykor hátrányos velejáróit.    


Cikkemben ezt a fogalmat a szó régi (vagyis nem feltétlenül negatív) értelmében használom, ezzel együtt nem minősítem sem rossznak, sem jónak. Ki számított tehát tekintélynek régen? Nagyjából az, aki közmegegyezéssel fel volt jogosítva arra, hogy másokat irányítson, befolyásolja a viselkedésüket, gondolkodásukat vagy cselekedeteiket. A solymáriak - véleményem szerint - szerették a tekintélyeket, igényelték az iránymutatásaikat, és szívesen állítottak ki maguk közül is olyan személyeket akikre figyelni tudtak. Ez abból is jól látszik, hogy kényesen ügyeltek a formalitásokra.


Solymáron rangot jelentett a legkisebb közösségi szerepvállalás is, legyen szó zászlóanyáról, egyesületi titkárról, sekrestyésről, esküdtről, vagy bálok szervezőiről.

A közösség minden tagja része volt egy láthatatlan pedáns hierarchiának, aminek szövetét áthatotta a tekintélyelvüség, a legalsóbb szintig. Ezzel a közösség hatékonyan biztosítani tudta saját stabilitását. Az emberek többsége ehhez a hierarchiához természetes módon, gyerekkortól fogva beletagozódott, de nem minden esetben volt kritikátlan, sőt. A solymáriak alapvetően nagyon erős nyomást gyakoroltak saját tekintély személyiségeikre, kompetenciájukat folyton monitorozták. A legmarkánsabb kritikával általában a vallási vezető irányába voltak, legalábbis a leglátványosabb nyomai ennek maradtak. Nagyobb identitáskrízisek esetében a tekintélyszemélyek szerepe sokszorosára értékelődött fel (pl. iskolai nyelvkérdés, kitelepítés)  


Az alábbi 1905-ben készült solymári fotó számomra ezt a békebeli tekintélyelvűséget reprezentálja. A feljavított és kiszínezett fotó fókuszában az egykori solymári plébános, Kaiser Károly, minden idők egyik legkedveltebb plébánosa kártyázik, róla későbbi cikkünkben megemlékezek majd, most viszont inkább arra az illusztris társaságra hívnám fel a figyelmet, aminek tagjaként éppen az időt múlatja. A kép eredetije a Historia Domusban, a mindenkori plébános által vezetett egyházi krónikában található. Két okból kifolyólag tartom érdekesnek: ez a kép egyike a legrégebbi és nemszokványos solymári archív képeknek. Nem szokványos, mert társasági életkép, nem beállított, hanem narratív (elbeszélő) jellegű. Spontán fotónak tűnik, és mint ilyen abban a korban még nem volt annyira divatos.


A solymári családi fotóalbumok zöme jellemzően műtermi hangulatot idéző megrendezett képekkel van tele. Gyűjtésem során csak szórványosan találkoztam életképekkel, még ritkábban látképekkel az 1900-as évek korai időszakából.

A század elején egy-egy fotó elkészíttetésével a család azt igyekezett sugallni, hogy rendes tagjai a közösségnek, szabálykövető, vallásos lelkek, de haladnak a korral. A családi fotók megbecsült tárgynak számítottak, úgy is bántak velük. Szemmel láthatóan ezt a képet maga a plébános (Kaiser) is fontosnak ítélte. 




A kép 1905-ben készült, ekkortájt alakult az Első Solymár Magyar Társaskör nevű társaság. A kifejezetten helyi tekintélyekből és értelmiségből verbuválodott kis közösség szándéka az volt, hogy Solymáron reprezentálva legyen a minőségi hazafias érzület. Alapszabálya szerint az alapítás célja a magyar haza iránti lojalitás ápolása, és a magyar nyelv terjesztése volt a nép körében. Tekintettel Solymár német nyelvű lakosságára, a társaskör minden alkalmat meg kívánt ragadni, hogy úgy hazafias ünnepeken, mint a társaskör társadalmi, kulturális ünnepélyein, összejövetelein, előadásain a „magyar nemzeti érzületet erősítse, a nép lelkét csiszolja, erkölcsi életét nemesbítse”.

A társaskör úgy társadalmi, mint kulturális ügyekben kezdeményező, vezető kívánt lenni a községben. A célok elérése érdekében „a társaskör állandó helyiséget tart fenn, hírlapokat és folyóiratokat járat, könyvtárat és énekkart létesít, felolvasásokat, színdarabokat tart és előad.

...Hogy az együvé tartás kellemes óráiban a szórakozás mentül intenzívebb legyen, a Társaskör helyiségében az egyesület tagjainak italt ád, megengedi törvénybe nem ütköző kártya-, billiárd- és sakkjátékokat.” Az alapszabály kizárt minden „politikai fejtegetést”, ilyen célra az egyesületi helyiségét sem adta ki senkinek. (Utóbbi pontos helye nem ismert., de valószínűsíthetően a Templom tér valamelyik házában lehetett) lehetett. A társaskör alapító okiratát, mely 1905. június 18-án kelt, id. Muttnyánszky Ádám, mint elnök, Werner Jenő, mint jegyző, valamint Kaiser Károly és Straub Béla, mint hitelesítők jegyezték. Korencsy Lajos főjegyzői működése alatt, egy ideig szintén betöltötte a társaskör elnöki tisztségét.  


A falvak feletti tényleges hatalmat a középkortól egészen a 18. századig a földesúr bírói hatósága, az úriszék gyakorolta. Solymár önálló önigazgatása valószínűleg az 1785-ös jobbágyrendeletet követően történt meg, a község első ismert bírója Stipan Gyuli volt, neve az 1703-as évben került feljegyzésre. Ettől fogva 1869-ig a községi bírók voltak a települések „első emberei”, akik mindenestül egy személyben képviselték az egész községet, ők voltak a legnagyobb tekintélyek. De a bírók nemcsak szimbolikusan, hanem ténylegesen is komoly hatalommal bírtak, igazságszolgáltatási, közigazgatási és gazdasági funkciókat egyaránt gyakoroltak. Ellenőrizhették a község életének minden lényeges területét. 1869-től fogva viszont az állam radikálisan leválasztotta az igazságszolgáltatást a közigazgatásról és a végrehajtói hatalomról. Ennek az lett a következménye, hogy a falusi bíró az igazságszolgáltatásba már nem nagyon szólhatott bele. Azonban továbbra is az ő poziciója számított a legmagasabb tekintélynek a faluban (a plébánossal, az orvossal, vagy az iskolaigazgatóval együtt). 



Solymár igazgatástörténetében a 20. század első felében bukkan fel a törvénybírói tisztség, ami annyit tesz, hogy a bíró mellett ő volt a falu második embere. Részfeladatok elvégzésére alkalmazták, aki a kisebb kihágásokban (vitás polgári peres ügyekben és büntető ügyekben) intézkedett. A solymáriak a törvénybírókat ’Ficirichte’ elnevezéssel illették, a legtöbb emléket e minőségében Draxler Tamás (1888-1969) hagyta a solymáriakban.


Kétségtelenül fontos tekintélyszemély volt, de nem lehetett könnyű dolga, hiszen a veszekedő, perlekedő emberek megbékítése, elmarasztalása vagy a köztük lévő feszültségek megszüntetése nem kis feladat ma sem. A humán erőforrás vezetők erről sokat tudnának mesélni.

Ám akkoriban a tekintély sokmindenre alkalmas volt, sőt egyenesen a rend szinonimájaként funkcionált. Draxler Tamás a jelek szerint tudott élni a tekintélyével, és törvénybíróként kamatoztatni tudta a köz javára. Valószínűleg nem csak formális autoritást képviselt, mert szerették az emberek, számítottak rá. A frontról hazatért emberek egyébként is hatalmas nimbusszal bírtak a faluban, ők voltak azok, akik a halál torkából tértek vissza, megjárták a poklot. Draxler Tamás tekintélye szintén a katonai nimbuszból fakadt; karakán, határozott ember lehetett. 1938-tól 1945-ig viselte a törvénybírói tisztséget, a szovjetek bejövetelekor lemondott.




Alapítótagja volt a Solymári Frontharcos Szövetségnek (1937), a Légoltalmi Ligának (1938), az Országos Méhész Egyesület Solymári Csoportjának, de tisztséget vállalt az egyházi életben Tischituschként, azaz templomszolgaként, rendvigyázóként dolgozott ebben a körben. Jól kirajzolódik tehát, hogy Draxler Tamás törvénybírói elfogadottsága, tekintélye a közösségi, kulturális szerepvállalásából is adódott. Elisch Jánosné Draxler Erzsébet részletekbe menően kutatta élettörténetét, katonai érdemeit, a vele kapcsolatos további életrajzi adatok  archívumunkból itt elérhetőek. Karaktere, igazi jelleme ma már a múlt homályába vész, de annyi biztosnak tűnik, hogy szerette a közösséget amiben élt, a közösség számára pedig ideális tekintélyszemély lehetett.


Folytatjuk…

(Köszönet Taller Juditnak és Elischné Draxler Erzsébetnek)






Milbich Tamás


 

Comentarios


Legújabb blogbejegyzés:
KULCSSZAVAK:
Legrégebbiek:
Keresés kulcsszavakra:
bottom of page