Új liszt, új kenyér a régi Solymáron

August 23, 2013

A nyár második fele - voltaképpen már egészen Péter-Pál napjától, június 29-től számítva -hagyományosan az aratás, a mezőgazdasági termények betakarításának ideje, az eddigre már kiapadt előző évi készletek feltöltésének időszaka. Manapság ugyan (amikor már a hét minden napján, reggeltől késő estig bármikor vásárolhatunk "friss" pékárukat) egyre nehezebb lehet ezt értelmezni, de ilyenkor tartották az új lisztből sütött első kenyér, az új kenyér ünnepét is - hazánkban az augusztus 20-ához kapcsolódó szokások hellyel-közzel még ma is őrzik e hagyomány részleteit. Az új liszt előállításának pedig elengedhetetlen feltétele volt a malom, és annak gazdája, a molnár, akinek hivatása hagyományosan a legösszetettebb népi mesterségek közé tartozott.

 

Egykori malmaink emlékezete a XXI. században

 

Helytörténeti forrásaink egyikéből - a községi honlapon közzétett írások egyikéből, Seres István egy jegyzetéből [ttp://www.solymar.hu/tortenet/adalekok/37_munakak_tavaszi.htm] - úgy tűnhet ugyan, mintha Solymárnak nem lett volna malma, máshol azonban több helyen ő maga cáfolja ezt az állítást. Kijelentése legfeljebb abban az értelemben lehet pontos, hogy amikor ő fiatal volt - a második világháború előtti években -, akkoriban már más falvak malmai adták Solymár lisztjét, mert a lakosság elégedetlenné vált a helyi malmok által kínált minőséggel; korábban azonban jó pár malom üzemelt a községben. Úgy gondoltuk ezért, hogy mostani lapszámunkban - az aratási időszak és a közelgő augusztus 20. alkalmából - egy cikket szentelünk azoknak a molnároknak, akik valaha arra tették az életüket, hogy az itt élők évről évre új liszthez, új kenyérhez juthassanak.

 

 

A solymári malmok történetére vonatkozó legrégebbi ismert adat még arról szól, hogy a török hódoltság idején, vagy még régebben szélmalom állt a Szél-hegyen. A XVIII. században újratelepült községből azonban már csak a patakokra épült malmokat ismerünk (melyek egy részét az 1910-es években gőzmalommá alakították át). Sajnos az írott források egy része csak a molnárok neveit őrizte meg, a malmok helyére ezekben az esetekben csak következtetni lehet. Annyi biztos, hogy Galgóczi Károly a vármegyéről készített 1877-es leírásában két patakmalom létezését is említi a községből; Seres István viszont egy helyütt azt írja, hogy a XIX. században négy vízimalom is működött a község területén!

 

Igen ám, de hol?

 

Bár a molnár foglalkozás az 1710 körül újratelepülni kezdő községnek már a legelső iparosai közt, 1728-ból felbukkan, de csak 1853-ból ismerjük az első olyan adatot, ahol már az adott malom helye is biztosan tudható: az a malom, amelyet Kahn Simon adott haszonbérletbe Szűts János és Strack Mátyás molnároknak, azonos a Zeisl Mühle (Csizi-malom vagy Ürge-malom) néven ismert régi malommal, mely a Koller-árokra épült, a pilisborosjenői határban. Ez, a Csobánkára vezető régi út közelében épített malom lehetett a falu legrégibb malma.

 

Seres István szerint a következő malom jóval keletebbre, az "Eperföldeknél", a 218-as busz Kövesbérci utcai megállójától dél felé induló földút és a vasútvonal találkozásánál állhatott. Solymár 1885-ös térképéről is jól látható, hogy ebben a térségben az Aranyhegyi-patak akkor még nem a mai nyomvonalán, hanem délebbre, a Szőlőskerti-tető (Weingartshöhe) lábánál folyt - körülbelül ott, ahol a vasúti töltés halad ezen a szakaszon -, tehát akadályát képezte a vasútépítésnek. A patakot ezért szabályozták, közelebb terelték az országúthoz, így viszont megszűnt az Új-malom (Neumühl) vízellátása, ezért aztán a malmot is be kellett zárni.

 

 

Miután átadták a vasútvonalat, az Aranyhegyi-patak és a Koller-árok új összefolyásától pár lépésre új malom létesült, valamikor a XX. század elején. Építtetője, Barta András valószínűleg 1912-13-ban költözhetett Solymárra (1912-es születésű fia még nem szerepel a Solymáron születettek között, egy évvel fiatalabb húga viszont már igen), 1915-ben pedig a községi képviselőtestület már arról tárgyalt, hogy javítani kell a Barta-féle gőzmalomhoz vezető utat - ez arra látszik utalni, hogy a malmot a nem megfelelő vízhozam miatt gőzmalommá kellett átépíteni.

 

A századforduló körüli években létesülhetett az úgynevezett festékgyári malom is a hidegkúti határban, a Paprikás-patak és a budaligeti patak találkozásánál, amit később ugyancsak gőzmalommá építettek át. A községi képviselő-testület már 1914-ben sürgette a tulajdonost, Bauer Ottó festékgyárost a gőzmalom üzembe helyezésére - sőt még a szén beszerzését is magára vállalta -, de csak 1930-ból van biztos adatunk arról, hogy ez a malom ténylegesen gőzmalomként működött. Valószínűnek tűnik, hogy a malom alapvetően festékalapanyagok őrlésére szolgált, de alkalmas lehetett lisztőrlésre is, a község tehát a világháborús liszthiány enyhítése végett sürgethette a gőzzel történő meghajtás üzembe állítását.

 

És ahol még lehetett

 

A fentieken túlmenően néhány egyéb solymári helyszín is szóba jöhet olyan helyként, ahol valaha esetleg malom működhetett. A kézenfekvő helyszínek egyike - amely közel is fekszik a régi falumaghoz - a Várhegy utca végénél bal kézre fekvő (ma is iparterületi besorolású) telek a Paprikás- és a Káposztás-patak találkozásánál: az erre vonatkozó gyanút erősíti, hogy az 1885-ös térkép szerint ez a földdarab jegyzői tulajdon volt, a XIX. század első felében pedig Schieszl jegyző - anyakönyvi adatok szerint - közeli (részben rokoni) kapcsolatban állt két molnár családjával is. Nehéz elképzelni azt is, hogy a régi solymári parasztok ne akarták volna kiaknázni valamilyen formában a Jegenye-völgyi vízesés energiáját, ám további kutatások nélkül lehetetlen megállapítani, hogy ezt megtették-e valójában, s ha igen, miként.

 

 

 

Nem tudni, miért, de a solymári malmok a két világháború közti időszakra jórészt elvesztették a népszerűségüket a helyiek körében - Seres István szerint nem voltak korszerűek, így a liszt minőségére kényes solymáriak rászoktak arra, hogy inkább más falvak - Zsámbék, Piliscsaba vagy Pomáz - jobb minőséget adó hengermalmaiban őrlessék a gabonájukat. A helyi malmok tevékenysége így egyre inkább a takarmánynövények (árpa, kukorica) őrlése irányába tolódott el, és olyan is volt köztük, amelyet kőőrlésre alakítottak át. A második világháborút követő években pedig automatikusan kuláknak, üldözendő osztályellenségnek kiáltották ki azokat, akik malmot működtettek, vagy akár csak béreltek - vélhetően ez is közrejátszhatott a solymári malmok megszűnésében.

 

Akik a malmokat működtették

 

Amint már említettük, a XIX. század közepéig úgyszólván csak neveket tudunk felsorolni e témában, olyan személyekét, akiknek anyakönyvi (vagy más írott) említésénél a molnár, vagy (latin nyelvű iratok esetén) annak latin megfelelője (molitor, pistor) szerepel foglalkozásként, netán malom (mola) a lakhelyük. Az 1728-ban említett, első ismert solymári molnár, Dimand Lux után a következő név Paulus Forsteré, ő 1749-ben, majd Joseph Piperé, aki 1761-62-ben volt molnár az akkori összeírások szerint. A következő név a listán Michael Toczl: őt először egy 1816-os okirat említi, "molitor ad molam" megnevezéssel, tehát kétségtelenül e hivatásra utal a foglalkozás mellett a lakhely említése is. Még érdekesebb, hogy egy adat ugyanabból az évből "molitor ad novam molam" megnevezéssel említi - itt talán már a Seres István által említett Új-malomról (Neumühl) lehet szó?

 

Matthias Ditrich neve 1821-ben és '22-ben bukkan fel egy-egy újszülött apjaként (egyik esetben Tittrich formában), foglalkozása "pistor", ami azokat a molnárokat jelölte, akik egyúttal kenyérsütést is vállaltak. Érdekesség, hogy egyik gyermeke mellett Schieszl Péter jegyző vállalt keresztapaságot, ami a két család között igen jó viszonyt valószínűsít. A jegyző később még szorosabb kapcsolatba kerül egy másik molnárral, Szűts Jánossal, akinek neve először 1848-ban bukkan fel solymári iratokban, Schieszl Julianna férjeként. (Mivel Szűts a fentebb idézett adat szerint csak 1853-ban vette bérbe az Ürge-malmot, de már korábban is molnár foglalkozással említették, mindez együtt megalapozhatja azt a feltevést, hogy előtte talán valahol a jegyzői birtokon működtethetett malmot.)

 

Na de vissza a kronológiához, hiszen 1828-ból több molnár neve is felbukkan: Mathias Resch mint molitor in nova mola, Georgius Vogl mint arendator molitor (malombérlő), Ignatius Krausz pedig mint molitorum magister szerepel ezen év okiratai közt. (Resch neve 1833-ban is felbukkan, urasági molnárként [molitor d'nalis].) Az 1843-44-es összeírás Sonntag Mátyást és Strack Jánost említi, a következő évből pedig Scheuerle Ignác és Rózsa Mihály molnárok neve köszönt ránk. Így jutunk el az 1848-as évhez, amikor először bukkan fel Szűts János neve - ő az első solymári molnár, akiről viszonylag sokat tudunk, például azt, hogy Károly fia is követte a mesterségben, lánya pedig Blank István molnárlegénnyel kötött házasságot. Izgalmas iparosesküvő lehetett az övék: a falu történetében talán ez az első olyan házasság, ahol a férjről és a feleségről, illetve a két tanúról is feljegyezték, hogy iparosok voltak, vagy iparos családból származtak.

 

A XIX. század második felében több esetben is felbukkan az Új malom kifejezés, olykor a 247-es [másutt 261-es!] házszámmal együtt említve: itt volt molnár Georgius Benyó (1857), Färber Ernest (1869), Bach János (1877, 1880) és Klujber Antal (1885). Ez már bizonyára a Seres István által említett, s a vasútépítés által ellehetetlenített "Neumühl" lehet, ezt igazolja az is, hogy 1894-es lakója, Gober Mihály már nem molnárként, hanem kocsisként kereste a kenyerét. Ugyanebből az időből említi egy anyakönyvi adat a solymári Götz-malmot és lakóját, Moser Endre kovácsmestert, erről azonban semmi egyéb nem ismert.

 

Ettől kezdve viszont a legtöbb solymári molnárról feljegyezték, melyik malom dolgozója volt, ez alapján úgy tűnik, a régi Zeislmühle még jó ideig a legfontosabb malma lehetett a falunak. 1884-ben Hodusz Nándor és Rumel György, 1893-ban Oszatzky Mihály, a századforduló éveiben (1898-1918 közt) Balog Ferenc volt az itteni molnár, de egy időben Gernédl Ferenc is molnárkodott itt, és az épület esetenként más családoknak is szolgálhatott lakhelyéül: 1875-ben például ott élt Véber János kertész, a Szarvas-csárda későbbi vendéglőse és ott látta meg a napvilágot 1937-ben Adamicza Ferenc, solymári születésű Széna téri forradalmár is. Az első világháború után lakóházzá alakították át a tanyaszerű épületet, lakói közül Ágoston Lajos és Boledovics Mátyás nevét ismerjük: utóbbi lakott itt akkor, amikor - az 1945. február 11-i budavári kitörés után - mintegy harmincan haltak meg a közelben, menekülő magyar és járőröző szovjet katonák közt kitört tűzharcban. [A régi malom helyén épült lakóház ma is áll, jelenleg egy vállalkozásnak ad otthont, de netes források szerint vendégházként is üzemel.]

 

1896-tól újabb malom neve bukkan fel az iratokban: a festékgyári malom ott állt, ahol a Budaliget felől erős eséssel érkező patakocska eléri a Paprikás-patakot. Lehetséges, hogy kifejezetten a Móczár Gyula, majd Bauer Ottó által működtetett festékgyárhoz kötődött a működése (ez esetben nyilván vörös agyag és más festékalapanyag őrlése volt az elsődleges feladata), erre utalhat, hogy az első itteni molnár, Meklits Mátyás neve a gyár alapításának évében szerepel először. 1902-ben Köberl Ferenc, 1920-ban Elm András a főmolnár, míg az almolnár ez utóbbi évben Facskó Márton volt. 1921-ben és 1926-ban két idős özvegy nővér lakhelyeként kerül elő a malom neve, 1928-ban pedig Széll Menyhért újságíró bérelte, aki egy tragikus autóbalesetben vesztette életét, néhány tíz méterre az otthonától (tehát a mai Shell-kút közelében). 1930-ban Nemes Ferenc sütő, 1939-ben Plevenka Gyula, 1942-ben pedig egy Milassin nevű család lakott itt, utolsó ismert említése 1948-ból való, amikor egy rendőr "a Pesthidegkút felé levő régi malomnál" egy magára hagyott csecsemőt talált.

 

A vasútépítés miatti patakszabályzás után az Akácfa utcai térség újabb malmát a párkányi származású Barta András alapította, tekintélyes méretű malomháza ma is áll, bár már nem sok minden emlékeztet eredeti funkciójára. [Érdekessége viszont, hogy ma is közel 100 méteren keresztül nyomon követhetőek annak a betonvályúnak a maradványai, amely a felduzzasztott patak vizét a malomhoz vezette!] Barta Andrást 1913-1917 között jobbára szerelőként említik az okiratok, de 1918-tól már következetesen molnárként szerepel; a malom üzemeltetésében a 20-as évek elején segítője lehetett a veje, Krizsán (Kőröshegyi) András is, ő azonban később a cipészi hivatást választotta. Barta a haláláig (1951) itt élt (csakúgy, mint felesége [+1956]), de hiába szerzett mesterlevelet is, családjában senkinek nem tudta továbbadni a mesterséget: 1943-ban mindkét fia hősi halált halt az orosz fronton.

 

 

És elérkeztünk Solymár alighanem legfiatalabb malmához, a Káposztás és az Aranyhegyi patakok találkozásánál működött Deme-malomhoz, amit feltehetőleg már az első világháború után alapíthatott Deme Béla, Veszprém megyei származású molnár. Érdekes, hogy az 1950-es évek elején a malmot a Dózsa Tsz. vette birtokba, és takarmánylisztként szolgáló mészkőpor gyártására alakította át az üzemet [ismert, hogy a szövetkezet elnökét el is ítélték egy komoly, a kőőrlő működtetésével kapcsolatos elszámolási probléma miatt], a család azonban "házon belül" maradhatott, Deme Béla özvegyének neve mellett ugyanis még a halálakor (1955) is az itteni lakcím szerepel, sőt lányuk - Barna Imre kútfúrómester felesége - is a haláláig (1984) itt élt. Ugyancsak itt élt az 1940-50-es években Hege Sándor kútfúrómester is, ismereteink szerint ma is az ő leszármazottai birtokolják a területet, ahol áll még az erősen átalakított malomépület is.

 

Mint a fentiekből látható, a molnárok rég eltűntek községünk életéből, és az általuk üzemeltetett egykori malmok, mint a falu ipartörténeti emlékei is lassan a múltéi lesznek. Teljességre velük kapcsolatban - terjedelmi okokból - mi sem törekedhettünk, hiszen vannak még rejtélyek a solymári malomipar történetében [tisztázatlan például, hogy hol volt 1944-ben a Huber-malom, vagy 1945-ben a "Taller András úrnál lévő malom"], és a szereplők közül sem említhettünk mindenkit. Mostani cikkünk azonban talán így is alkalmas lehet arra, hogy méltó módon megemlékezzünk Solymár múltjának ezen szeletéről.

 

Hegedűs András
(Solymári Magazin 2013. augusztus)

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Vezércikk:

Holnapután - jövőteóriák 10 éve

November 7, 2019

1/10
Please reload

Legújabb blogbejegyzés:

October 17, 2019

September 10, 2019