Bardovits Gábor: Solymár sajtótörténete

June 10, 2014

Szakdolgozat

készítette: Bardovits Gábor 

Témavezetõ tanár: Bajnai Zsolt 

Budapest, 2007. április 15.

 

Tartalomjegyzék:

1. Bevezetõ 2

2. Történelmi-szociográfiai háttér 3

3. Solymár közéleti lapjai 4

3.1. A Solymári Hírmondó 4

3.1.1. A frissen jött sajtószabadság 4

3.1.2. Tamás Enikõ, a harcos környezetvédõ 6

3.1.3. Szenvedélyek nélkül 7

3.1.4. Hat hónap hurrikán 8

3.1.5. "Solymári Megmondó" 10

3.2. A Sólyomszem 13

3.2.1. Botladozó elsõ lépések 13

3.2.2. "Sólyomszem-jelenség" 16

3.3. A Szólj Már 17

3.2. Vendégjáték: a elsõ hónapok 17

3.3.2. Frang-korszak, langyos víz 18

3.3.3. Hírérzékenyen 19

3.4. Fix pont? 21

4. Zárszó 23

 

1. Bevezetõ

Dolgozatomban egy olyan nagyközséget választottam sajtótörténeti elemzésem színhelyéül, amely ha nem is egyedülálló, de mindenképpen elég különleges a hazai települések sorában, a helyi sajtóéletet illetõen. Városok között sem általános, de a községek, falvak között pedig kimondottan figyelemre méltó, ha egyetlen település nevéhez nyolc írott sajtóorgánum köthetõ, csak a rendszerváltás óta eltelt bõ másfél évtizedet tekintve. Márpedig Solymáron ez a helyzet: az 1989 óta megszakítás nélkül mûködõ hivatalos helyi lap mellett 2001 óta (egymást követõen) három magánkiadású közéleti lap is megjelent - emellett ismert két iskolai lap-próbálkozás, és a helyi katolikus egyház is útjára bocsátott egy sajtóterméket, amely egy jelentõs átalakulást követõen gyorsan túlnõtte Solymár határait és országos terjesztésû, katolikus szemléletû magazinná vált.

 

Jelen munkában a négy közéleti lap történetét igyekszem áttekinteni, míg a másik négyet épp csak megemlítve, érintõlegesen tárgyalom. Az iskolai lapok ismertetését legfõképp azért vagyok kénytelen mellõzni, mert közgyûjteményben (a helyi könyvtárat is ideértve) egyetlen példány sem lelhetõ fel belõlük, a róluk felkutatható információk mennyisége is minimális, s a jellegüknél fogva egyébként sem lehettek érdemi hatással a településre. Hasonló okokból nem tárgyalom a két egyházi lapot, hiszen a Solymár Csillagát csak katolikus templomjárók közt terjesztették, a Képmás pedig már nyomokban sem hordozott magán helyi vonatkozásokat. Az arányokat tekintve az önkormányzati lapnál kissé részletesebben tárgyalom a magánlapokat: részint azért, mert a hivatalos lap a 18 éve alatt nem tért el lényegesen más települések ugyanilyen lapjaitól, részint pedig azért, mert az érdekesebb sajtótörténeti események, botrányok és ötletes fellángolások is jórészt e lapokhoz kapcsolódnak.

 

2. Történelmi-szociográfiai háttér

 

Közismert tény, hogy az elmúlt 15-20 évben említést érdemlõ helyi sajtóélet - leszámítva néhány nagyobb vidéki várost - kizárólag Pest megyében (és kisebb mértékben Budapest kerületeiben) alakulhatott ki. Hiszen az ország minden más megyéjében jól mûködõ megyei lapok jöttek létre már a korábbi évtizedekben - amelyek többé-kevésbé stabilak maradtak a rendszerváltás után is -, míg az adottságait tekintve rendkívül heterogén Pest megyében megyei lapok soha nem számíthattak közérdeklõdésre, tartósan eredményes mûködésre. Solymár intenzív sajtóéletét ez azonban önmagában nem magyarázhatja: ennek oka a megyén belül is kivételes földrajzi és szociográfiai adottságaiban keresendõ.

 

A fõváros két kerületével is közvetlenül határos települést a török kiûzése utáni évtizedekben jórészt németekkel ("svábok") telepítették be, több más budai községhez hasonlóan, így egészen 1946-ig szinte kizárólag õk alkották Solymár lakosságát. A világháború után a svábság felét Németországba telepítették ki, helyükre - az elsõ, jórészt balul sikerült betelepítési hullámokat követõen - igen nagy számban költöztek fõvárosi értelmiségiek. Ezt a tendenciát erõsítette a község határában álló lakótelep építése is (a 70-es és 80-as években): a lakások mintegy 50-60%-át ugyanis két minisztérium és egy országos tervezõ vállalat magasan kvalifikált dolgozói vásárolhatták meg. A lakosságban az értelmiség aránya ma is nõ: részint azért, mert az ilyen családban felnövõ fiatalok szinte kivétel nélkül ilyen pályát választanak, de azért is, mert a jómódú (ugyanakkor magasan kvalifikált) fõvárosi elit mindmáig nagy kedvvel telepszik meg Solymáron.

 

A helyi sajtó igénye ilyenformán már igen korán megfogalmazódott a községben. A fejlett polgári öntudattal bíró értelmiségi lakosok ugyanis - már a tanácsi rendszer utolsó éveitõl - bele akartak látni a döntéshozatalba; a településen megmaradt svábság pedig lassanként igényelni kezdte, hogy hangot adhasson létezésének, éreztethesse az újabban betelepültekkel szemben a vélt felsõbbrendûségét, illetve hogy egyáltalában megszervezhesse önmagát. Már az elsõ próbálkozások idején szerepelt a helyi sajtó célkitûzései között az is, hogy csökkentse a feszültséget az "õslakosok" és az újabban betelepültek között, egymásnak (és egymás problémáinak) a mind jobb megismertetésével.

 

3. Solymár közéleti lapjai

 

A település elsõ lappróbálkozásai még 1986-ból ismeretesek: ekkor akart helyi lapot indítani a rádiós újságírói gyakorlattal bíró Bélavári Imre, helyi kertész vállalkozó, a nyomdai és kiadói múlttal rendelkezõ tanácselnöknõvel karöltve. Akkor azonban a hatóságok még nem adtak engedélyt önálló települési lap indítására: talán az lehetett a hiba, hogy a reménybeli alapítók egyike sem volt az állampárt tagja. A helyi sajtótörténet pótolhatatlan vesztesége, hogy a készre írt és betördelt 1986-os újság elveszett: Bélavári Imre már nem tudja felidézni, mik is szerepeltek volna benne, szerkesztõtársa viszont 1998-ban elhunyt, az általa õrzött kísérleti lappéldány pedig a hagyatéka rendezésekor elkallódott.

 

3.1. A Solymári Hírmondó

3.1.1. A frissen jött sajtószabadság

 

A rendszerváltás körüli években az ország minden részén a Magyar Demokrata Fórum az elsõ olyan mozgalom, amelynek keretében szervezõdni kezdenek a korábbi rendszer kritikusai: nem csoda hát, hogy Solymáron is a helyi MDF-csoport elnöke a helyi lap egyik kezdeményezõje. A kudarcba fúlt elsõ próbálkozás után Bélavári Imre és Bogdán Istvánné hívja életre a Solymári Hírmondó elsõ két próbaszámát is - amelyek 1989. augusztus, illetve szeptember 20-án jelentek meg -, majd október 20-ával az elsõ rendes számot. A Nagyközségi Tanács és az MDF közös alapításával, saját korábbi terveiket megvalósítva olyan információs kiadványt hoztak létre, amely (ugyan nem túl vérbõ módon, de) már az elsõ számoktól kezdve fórumot teremtett a lakosság számára (az elsõ olvasói levél például már a második próbaszámban megjelent!).

 

A község mindazonáltal tudni vélte, hogy mindkét lapalapító céljai között szerepel az is, hogy induljanak a polgármester-választáson, ezért bizonyos szkepszissel fogadták a tanácselnök és az MDF-elnök nevét egymás mellett népszerûsítõ újságot, és mindkettejüket érték támadások is. Bélavári nem sokkal a választás elõtt saját tagságával került ellentétbe, ami után õ a lapban is leközölt (de máig tisztázatlan hátterû) levélben mondott le polgármesteri aspirációjáról és MDF-elnöki tagságáról, sõt kivonult a szerkesztõségbõl és - jó 10 évre - a helyi közéletbõl is. Bogdánnét viszont a telefonvonalak elosztása ürügyén támadták meg egy nyílt levélben, ugyancsak az újság hasábjain: azt nem tudni, hogy akart-e polgármester lenni, de ezt követõen õ sem indult. Nem csoda hát, hogy a választáson az egyedüli párttámogatással induló higgadt demokrata Dercsényi Péter nyert; persze az már érdekesebb, hogy az SZDSZ-es színekben hivatalba lépõ faluvezetõ a megválasztásától egészen 1993 elejéig tagja lett az MDF-alapítású lap szerkesztõségének.

 

A Solymári Hírmondó elsõ számai egyébként 12 oldalon és 10 (fél év után 12) forintos áron jelennek meg, a szerkesztõségnek Bogdánnén és Bélavárin kívül egy-egy tagja van az 1990/7. számig, összesen három, a helyi közéletben ismeretlen nevû személy, egymást váltva (Laczkó István, Török Józsefné, Nagy Józsefné). A 6-800 példányban megjelenõ lap szerkesztõi közt 1990 nyarán tûnik fel Érchegyi László, a kultúrház mûszaki munkatársa, aki kisebb megszakításokkal és eltérõ minõségben, de egészen napjainkig megmarad a lap kiadása körül tevékenykedõ személynek. A szerkesztõségtõl hasonló idõpontban távozó Bélavári Imre helyét Gyõrfi Attila veszi át, aki a polgármesterrel egy idõben, a stáb 1993 eleji átalakításakor mond majd búcsút a lapnak.

Itt azonban még nem tartunk: az eredményes polgármester-választás után a négy tagúra bõvült szerkesztõség úgy határoz, hogy 1991 januárjával kéthetenkénti megjelenésre tér át. Ehhez a példányszámot és a számonkénti terjedelmet is csökkentik - elõbbi hatszáz, utóbbi (szinte minden számnál) nyolc oldal lesz -, miközben a lap ára nagyot nõ: 12-rõl 20 forintra. Az ár emelkedését ugyanakkor több dolog kompenzálja: a rovatszerkezetet ötletes grafikák tagolják, új rovatok alakulnak ki, javul a papír minõsége, sõt a színes megjelenéssel is megpróbálkoznak: a grafikai elemek egy része lila színben jelenik meg, igaz, három szám után ez megszûnik. Egyúttal viszont postai úton elõfizethetõvé válik az újság és a szerkesztõsége is egész évre stabil marad, azzal az egyetlen kivétellel, hogy Bogdánné - munkahelyi okok miatt - a 17. számtól kiválik a grémiumból.

 

3.1.2. Tamás Enikõ, a harcos környezetvédõ

 

1992. januárjától viszont újabb, jelentõs átalakulások történnek: a lap ismét havonkénti megjelenésûvé válik, és történetében elõször felelõs szerkesztõje lesz, Tamás Enikõ személyében. [A szerkesztõbizottság tagjai még Dercsényi Péter, Gyõrfi Attila és a helyi közéletben ekkoriban aktív, SZDSZ-es orientációjú Csáky László.] Érdekes módon az alapító Bélavárihoz hasonlóan az új felelõs szerkesztõ is kertészmérnök végzettségû, és õ az elsõ, aki született solymáriként kerül a szerkesztõség tagjai közé. Az alatt a csaknem két és fél év alatt, amíg õ irányítja a lapot, a cikkek között feltûnõ gyakorisággal bukkannak fel kertészeti és tágabban értelmezett módon "zöld" - környezet- és természetvédelmi - témájú anyagok: nem meglepõ, hogy õ hívja életre 1993-ban a községi környezetvédelmi egyesületet, amely a szerkesztõ hölgy mûködési ideje alatt különösen bõséges teret kap a megjelenésre a lapban.

 

A szerkesztõbizottság újabb, 1993. márciusi átalakulása után derül fény - egy kisebb botrány keretében - arra, hogy Tamás Enikõ egy másik szervezõdésnek is a tagja. Ekkor ugyanis kilépnek az eddigi szerkesztõk, az új tagok Haulik Tamás és Magyar Ágnes lesznek, s alig néhány számmal késõbb Haulik neje egy olyan cikket ír az újságba, amely szerint üldözés és hátrányos megkülönböztetés a sorsa annak a szektaszerû keresztény közösségnek, melynek a szerzõ az egyik tagja. A felháborodás igen jelentõs, s a következõ számban Gyõrfi Attila (úgy is, mint kultúrházi dolgozó) nemcsak cáfolja, hogy fenyegetve lettek volna a "szekta" tagjai a kultúrházban tartott rendezvényeik kapcsán, de bûnvádi feljelentést is javasol a szerzõ ellen - közösség megsértése és rágalmazás miatt -, és vizsgálni javasolja a csoportban ugyancsak tag Tamás Enikõ szerkesztõi felelõsségét is. Az érintettek helyett a kisegyház egy harmadik tagja válaszol, a nagyobb botrányt valószínûleg a háttérben sikerül elsimítani, mert a téma késõbb már nem kerül elõ, Tamás Enikõ pedig még egy évig posztján marad.

 

Az 1993. márciusi átalakulás egyébként abból a szempontból a legjelentõsebb, hogy megszûnik a szerkesztõség tagja lenni Dercsényi Péter: ettõl kezdve a hivatalban lévõ polgármesterek formálisan semmilyen szerepet nem játszanak a helyi lapok szerkesztésében. Más kérdés viszont az "informális" részvétel: az érintettek rendszeres cáfolata ellenére igen sok körülmény utal arra, hogy Dercsényi utóda - aki 1994-tõl egészen 2006-ig tölti be a polgármesteri tisztséget - igényt tart, sõt jogot formál arra, hogy valamilyen mértékben beleszóljon a Hírmondó szerkesztésébe, maga is részt vesz majd a neki nem tetszõ írások, olvasói levelek dörgedelmes és kioktató stílusú megválaszolásában, esetleg több számon keresztül történõ "fektetésében". Nagyrészt ez a (bizonyítható ténynek nem mondható, de a hiedelemnél erõsebb) közvélekedés hívja majd életre 2001-tõl a község civil közéleti lapjait.

 

1993-94-ben egyébként a Solymári Hírmondó immár stabilan 16 oldalon jelenik meg, ára ez alatt a két év alatt konstans módon 25 forint, példányszáma pedig 1100 (ez egészen 1999 tavaszáig nem változik). A Mûvelõdési Ház igazgatója, Patonai Csilla váltja 1993 decemberében Magyar Ágnest, a váltás a sokadik arculatváltással jár együtt. Az új fejléc és tipográfia az 1995. januári számig marad hatályban, habár Patonai neve csak négy hónapig olvasható az impresszumban: '94 áprilisában - egyetlen szám erejéig - Gerencsér Ferenc állatorvos szerepel a szerkesztõk között, májustól pedig gyökeres átalakulás következik: távozik maga a felelõs szerkesztõ, Tamás Enikõ is. Utóda a lapot alapító Bogdán Istvánné - egyelõre megbízott fõszerkesztõi titulussal -, míg a szerkesztõségbõl más nincsen nevesítve.

 

3.1.3. Szenvedélyek nélkül

 

Ezzel az 1994. májusi átalakulással a Hírmondó fennállásának hosszan - csaknem négy és fél éven át - tartó szakasza veszi kezdetét: egészen 1998 õszéig nem módosul az impresszum tartalma. Változás inkább csak a terjedelemben és az árban van: az elõbbi ebben az idõszakban apránként a kétszeresére, 16-ról 32-re nõ, az utóbbi pedig 1995. januárjától 34, majd 1997-tõl (a bõségesen érkezõ önkormányzati szponzorációnak köszönhetõen egészen 2003 februárjáig) 50 forint lesz. Emellett természetesen apránként javul a nyomdai megjelenés is, mígnem 1997 decemberében megjelenik az elsõ színes borítójú, önálló címlappal bíró lapszám. Érdekessége ennek az idõszaknak, hogy 1996-ban két különszám is megjelenik, noha ez nem választási év: tavasszal az 1946-os kitelepítés 50. évfordulóján tartott nagyszabású megemlékezésre jelenik meg az egyik, szeptemberben pedig az elsõ több napos, fesztiválszerû igényességgel megrendezett Solymári Búcsú résztvevõit köszönti különkiadás.

 

A terjedelmi változást egyébként az is indokolja, hogy egyre több civil szervezet alakul és egyre többük kíván hírt adni létérõl, illetve mûködésérõl. Bár a szerkesztõség továbbra is "névtelen", de egyre többször tûnik fel a lapnál például egy egykori Népszavás nyugdíjas újságíró, Gede Márton, aki Vállalkozók Fóruma címen indít rovatot, elsõsorban a helyi vállalkozói egyesület azon tagjainak népszerûsítésére, akik lojálisak a község vezetésével. Gede honosítja meg a lapnál a véleménycikkeket is, amelyek aztán legjobban 2002 és 2006 között burjánoznak majd el, nem is annyira az õ, mint az akkori fõszerkesztõ tollából.

 

Több közösség ugyanakkor egyre elégedetlenebb a Hírmondóval, különféle okokból - fõként a változatlanul havonkénti megjelenése és politikai távolságtartása miatt. Több olyan ügyben, amelyben egyes lakossági csoportok és az õket támogató környezetvédõk kerültek szembe helyi vállalkozásokkal, a Hírmondó helyett röpiratok váltak a vélemény-, vagy akár hírközlés fórumaivá, a politizáló solymáriak egy csoportja pedig 1997 tavaszán létrehozta a Solymári Konzervatív Kört, melynek hetenkénti rendezvényein a résztvevõk jobboldali politikusok, gondolkodók társaságában vitathatnak meg aktuális eseményeket. A Solymári Hírmondó a környezetvédelmi csaták "ütésváltásainak" ugyan hellyel-közzel teret ad (bár többször inkább csak beszámol róluk, semmint hogy õ maga lenne a mérkõzések "terepe"), a politikai óvatossága viszont nagyon magas fokú: a Konzervatív Kör rendezvényeirõl annak tíz éves mûködése alatt jó, ha összesen tíz alkalommal beszámol, ezen írások zöme is egyazon szerkesztõ fél évnyi mûködéséhez köthetõ.

 

3.1.4. Hat hónap hurrikán

 

1998 elejétõl bukkannak fel a Hírmondó oldalain elõször az imént említett hölgy, Frang Gizella cikkei, aki augusztustól fél évig a lap szerkesztését végzi, miután Bogdánné gyógyíthatatlan betegsége miatt kórházba kerül, majd októberben távozik az élõk sorából. A fiatal publicista - egy régi vágású konzervatív újságíró harmincas évei elején járó lánya - tanári diplomával lett újságíró, így jellemzõ példája az újságírást népnevelési eszköznek tekintõ, s e téren túlzásokra is hajló publicistáknak. Stílusa (amit egyesek nem minden alap nélkül tekintenek tudálékosnak) offenzív hozzáállással párosul: a Hírmondónál alig fél éves tevékenysége alatt több olyan cikket ír, vagy olyan írásoknak ad teret, amik erõsen szúrják a polgármester (illetve a vele egyetértõ képviselõk) szemét. Eldöntött ténnyé válik, hogy a képviselõtestület (melynek összetételében az idõközben lezajló választás nem hoz lényeges változást) szabadulni kíván tõle: a lap eddigi történetében példátlanul pályázatot hirdetnek a fõszerkesztõi tisztségre.

 

Pedig Frang Gizella szerkesztése alatt érdekes szellemi mûhellyé alakul a Hírmondó: változatos témákban megszületõ tudósítások és problémaérzékeny, tabudöntögetõ "szurkapiszkák" váltják egymást, több olyan cikk lát napvilágot, amely szót ad az önkormányzattal szemben kritikus vállalkozóknak is, sõt, talán a Solymári Környezetvédõk Egyesülete is többször jut megszólalási lehetõséghez, mint korábban az egyesületet alapító Tamás Enikõ szerkesztõsége idején! A hat szám alatt csaknem ugyanennyi cikk jelenik meg a Konzervatív Körrõl, és ekkor jelennek meg az elsõ (egyesek által botrányosnak tekintett, mások által szinte ünnepelt) írásai annak a Hegedûs Andrásnak is, aki bár ekkor még nem újságíró, nem sokkal késõbb mégis a fõszereplõk egyike lesz a község mindhárom magánlapjánál. Az ekkor 26 éves fiatalember egy dologgal már ekkor is beírja magát a község sajtótörténetébe: bár még nincs tíz éves a helyi sajtó, de választási kortesanyagában (és legelsõ, botrányt kavaró cikkében) már arról ír, hogy szükségét látja egy, az önkormányzattól független, helyi kulturális folyóiratnak, "a solymári értelmiség kedvére és közremûködésével"...

 

Amint az imént már szóba került, 1998 õszén a képviselõ-testület pályázatot hirdet a lap fõszerkesztõi tisztségére és 1999. január 21-én döntés is születik. Az ügy körülményei azonban nagyon átlátszóak. A négy jelentkezõ közül a két férfi szavazatot sem kap, holott valamennyi köze mindkettejüknek van az újságíráshoz. Voksot csak Frang Gizella kap - szám szerint ötöt -, valamint a negyedik jelölt, aki eddig nemhogy a Solymári Hírmondóba, de más lapba se írt egy betût sem: dr. Bezdekné Balogh Éva, akinek a pályázatban által elvárt "szakmai múltja" nagyjából annyiban merül ki, hogy korábban dolgozott egy hirdetési újságnál.

 

Bezdekné szavazatainak száma hét, ezért õ lesz a fõszerkesztõ. Egészen pontosan hét hónapra: e minõségében ugyanis még az õszt sem éri meg. Fõszerkesztõi idõszakából egyetlen tényadat érdemelhet említést - az, hogy 1999. áprilisától a lap immár nem 1100, hanem 1200 példányban jelenik meg -, valamint az, hogy irányítása alatt rendkívüli ötlettelenség jellemzi a Hírmondó egészét éppúgy, mint a lap címlapjait. Bezdekné, aki sem fõszerkesztõsége elõtt, sem azóta nem írt egyetlen vesszõt sem a helyi lapokba, 1999. szeptemberével teljes észrevétlenségben adja át a fõszerkesztõi posztot Kleer Lászlónak, aki azóta is elsõ embere a község hivatalos lapjának.

 

3.1.5. "Solymári Megmondó"

 

Miközben a képviselõ-testület szûk egy évvel korábban a lehetõ legkörültekintõbben, a demokrácia legélethûbb látszatát keltve igyekezett eljárni a fõszerkesztõ-választásnál, érdekes módon ekkor már semmiféle ilyen látszatra nem adnak: nemhogy pályázat nincsen, de az a képviselõ-testületi határozat is hiányzik a lapból, amely hivatalosan beszámolna az új fõszerkesztõ megválasztásáról. Kleerrõl az önszántából publikált rövid életrajza alig többet árul el annál, hogy 15 éve újságíró; nem esik szó sem arról, hogyan és mi alapján választották ki õt a fõszerkesztõi posztra, sem arról, hogy mennyit tud Solymárról és mi köze a településhez.

 

Kleer László máig tartó fõszerkesztõsége érdekes idõszaka a Solymári Hírmondó mûködésének. Maga Kleer a MÚOSZ vezetõ szerepkört betöltõ tisztségviselõjeként számos, az interneten is olvasható állásfoglalást tesz a helyi lapok szerkesztõinek az önkormányzattól való függetlenségérõl, mint általánosan kívánatos célról, de lapszerkesztõként rendszeresek az olyan megnyilvánulásai, amik - legalábbis egy kritikus olvasó szemszögébõl nézve - ellentétesnek tûnnek ezzel az elvvel. Elfogultsága leginkább akkor tetten érhetõ, amikor Enczmann László polgármester vagy a hozzá közel álló képviselõk, illetve velük markánsan szemben álló közéleti szereplõk ellentétérõl kellene harag és részrehajlás nélkül tudósítania.

 

Sokszor észrevehetõ az is, hogy ugyanaz "fáj" a lapnak, mint a privilegizált képviselõknek, de a fõszerkesztõ képszerkesztési gyakorlata is árulkodó: "kedvelt" személyiségekrõl és hozzátartozóikról profin megkomponált fotók kerülnek a lapba (feltûnõ gyakorisággal), míg az "ellenoldal" reprezentánsai csak ritkán szerepelnek fényképpel, és esetükben - a nyilvánvaló szerkesztõi álláspont szerint - a legrosszabb beállítás közlése is megengedhetõ. Elõfordul az is, hogy ismert (de "nem kedvelt") helyiek névmegjelölés nélkül szerepelnek a lapban, és megfigyelhetõ az is, hogy a sajtónyelvben nemkívánatos, elegánsnak aligha mondható kifejezéseket (pl. személy) használ a lap velük kapcsolatban.

 

Bár korábban voltak kedvezõ tendenciák, Kleer mûködésének idõszakában (fõképp az elsõ két-három évben) jelentõsen csökken a lap interaktivitása: rendszeressé válik, hogy a laphoz érkezõ olvasói levelekre még ugyanabban a számban megjelenjék a válasz is, olykor-olykor a valóságtól csak viszonylag távol esõ tartalommal. Ismertek olyan esetek is, amikor a lap csak kiherélve, lényegi mondandójától megfosztva közöl le egy kedvezõtlen tartalmú olvasói levelet, vagy hosszú idõn át "fekteti" az olvasói írást, mindaddig, amíg a hivatalos válasz meg nem születik. Mindezek a tapasztalatok a legtöbb olvasó kedvét elveszik attól, hogy olvasói leveleikkel gazdagítsák a lapot, színesítsék a helyi közéletet.

 

Ugyancsak jellemzõ Kleer László fõszerkesztõi idõszakára (fõleg azokra a periódusokra, amikor a lapnak nincs riválisa), hogy a képviselõ-testületi vitákat konzekvensen elkendõzi, a testületi ülésekrõl vagy lakossági fórumokról szóló "tudósításai" szinte kimerülnek a meghozott döntések ismertetésében. Ez a gyakorlat több év múltán, a menet közben piacra lépõ magánlapok felbukkanásával változik valamelyest, csak ezután juthatnak majd a Hírmondó olvasói olyan információkhoz, hogy az egyes képviselõk milyen álláspontot foglaltak el az egyes vitákban és mivel érveltek. Kellemetlenül dominánssá válnak a településen eleddig szinte ismeretlen mûfajt képviselõ véleménycikkek: vannak idõszakok (fõképp a választások körüli hónapokban), amikor a fõszerkesztõ cinikus hangvételû publicisztikái túlnõnek a vezércikk terjedelmi keretein és a lap belsõbb oldalain is megjelennek. Ily módon a nyomdafesték erejével ténnyé deformált (olykor állatmesébe ágyazott) sejtetések elfogadott sajtókategóriává emelik a rosszindulatú pletyka mûfaját.

 

Mindezen hibák és hiányosságok mellett a Solymári Hírmondó Kleer László irányítása alatt kiszámíthatóan megjelenõ, és ha nem is különösebben érdekfeszítõ, de nagy általánosságban informatív lapnak mondható. Az 1999-es fõszerkesztõ-váltás idején hatályos 1200-es példányszám kevesebb mint egy év alatt, két lépcsõben 1400-ra nõ; igaz, ez az érték a 2000-es év júniusi számától kezdve mind a mai napig semmit sem változik. Apránként javul a lap nyomdai minõsége: az apróbb tipográfiai változások közül kiemelhetõ, hogy elõször a 2002. szeptemberi számban jelenik meg, majd 2005. augusztusától állandósul a középsõ színes belív. A megjelenési gyakoriság 2003. februárjáig havi, ettõl kezdve azonban kéthetenkénti - feltûnõ "érdekesség", hogy e váltással a Hírmondó-olvasás költsége egyetlen pillanat alatt négyszeresére változik, hiszen az addig 50 Ft-os havilap ára ettõl kezdve 100 Ft lesz, ráadásul a már megszokott 32 oldalas terjedelem is a felére apad. Csak lassanként kúszik fel a lap terjedelme a 20-24, majd 24-28 oldalra; hasonló terjedelemben jelenik meg a Hírmondó ma is.

Mindent egybevetve bizonyos, hogy Kleernek - alighanem szándéka ellenére - nagy szerepe van abban, hogy mûködési ideje alatt alternatív lapok egész sora jelenik meg a faluban, többé-kevésbé az általa szerkesztett hivatalos lap "ellenzékeként". Nagy a valószínûsége, hogy egy demokratikusabb fõszerkesztõ akár mind a mai napig rivális nélküli helyi lapnak tudta volna megõrizni a Hírmondót. Szembeszökõ az is, hogy azok közül, akik az elsõ tíz évben írták-szerkesztették a Hírmondót, azok közül a "tizenéves" lapnál már senki sem ír egy betût sem. Ugyan a rendszerváltás utáni "alapító atyák" közül többen - például Csáky, Gyõrfi, Haulik - teljesen visszavonulnak a közéletbõl, jó páran az ezredforduló után is aktívak maradnak, sõt Tamás Enikõ képviselõ is lesz a 2006-os választáson. Ezzel együtt az jellemzõ: aki a solymári sajtótörténet elsõ tíz évének aktív szereplõje volt, és az ezredfordulót követõen is hallatni akarta a hangját, az a falu új magánlapjainál bukkan fel újra.

 

3.2. A Sólyomszem

3.2.1. Botladozó elsõ lépések

 

1999. elején a Solymári Hírmondó "érdekesen" sikeredett fõszerkesztõi pályázata nagyban felbolydítja a kedélyeket a településen: azon helyiek között, akik tetszéssel fogadták a Frang Gizella által behozott újszerû szerkesztõi stílust és örömmel látták a jobboldali konzervatív értékek komolyabb térnyerését a lapban, azok között erõsen leromlik a faluvezetés megítélése. Elõkerül Bélavári Imre is, aki arra hivatkozva, hogy az alapítás óta õ a Hírmondó felelõs kiadója (hiszen ezt - szerinte - azóta sem módosította semmi jogszerûen), több millió forintot követel az önkormányzattól a kiadói jogokért, majd a követelés elutasítása után õ is az elégedetlenek mellé áll. Kézenfekvõ módon áll az elégedetlenek közé az a Dercsényi Péter, aki '94-ben polgármesterként, illetve az a vállalkozó (Emesz Lajos), aki 1998-ban kihívóként szenvedett vereséget Enczmann László polgármestertõl. Annál meglepõbb lehet sokak számára egy másik vállalkozó, Rezes Zoltán "csatasorba állása", aki pedig nem sokkal korábban még a legnagyobb mecénása volt a regnáló polgármester több kezdeményezésének.

 

Az elsõ helyi magánújság "stábja" ilyenformán hamar, még 1999-ben összeáll, elkészül a kiválasztott cím alapján a címlapgrafika három alternatívája is, a solymári kötõdésû közismert grafikus, Zórád Ernõ tollából. Magára az újságra azonban még várni kell: hosszas nekikészülés után csak 2001. december végén jelenik meg az elsõ szám. A késlekedés oka ismeretlen, vélhetõleg anyagi-szervezési természetû, bár közrejátszhat benne az is, hogy a közbeesõ évekre esik a bevezetõben említett egyházi lapok (a Solymár Csillaga, és az abból kialakuló Képmás Családmagazin) megindulása is. A két egyházi lap és a Sólyomszem szerkesztõsége között ugyan nincs személyi átfedés, de a támogatók soraiban már jócskán elõfordulhat, nemkülönben az olvasók között is: hiszen az egyházi lapok megcélzott olvasóközönségét azok a templomjáró helyi katolikusok képezik, akik nem rejtik véka alá a jobboldali politikai szimpátiájukat sem. Némileg árnyalt módon, ellentétes megközelítésben, de hasonló lesz a Sólyomszem becsült célközönsége is.

 

Ami a lap "stábját" illeti, az meglepõen stabilnak bizonyul szinte mindvégig a fennállása alatt, s ez akkor is említésre méltó, ha ez alig több mint 15 hónapot jelent. Közbeesik ugyanis egy kampányidõszak és egy képviselõ-választás, ami kissé átrendezi az erõvonalakat, miközben a lap mögött álló helyiekrõl elmondható, hogy a közös lapindításig alig ismerték egymást. A lap alapítója nem más, mint a Hírmondót is alapító Bélavári Imre, a fõszerkesztõ Frang Gizella, munkatársa a '98-as botrányhõsbõl eddigre megfontolt elemzõvé érõ Hegedûs András lesz; a kuratórium soraiban pedig (néhány más helyi jobboldali személyiség mellett) feltûnik Dercsényi Péter expolgármester és Emesz Lajos 1998-as polgármester-jelölt is. Közös bennük, hogy egyikük sem sváb születésû, és valamilyen formában mindegyikük szemben áll a regnáló polgármesterrel - ami egyesek nézõpontjából hendikep, másokéból viszont épp elõny lehet a lap megítélésénél. A szerzõk mindenesetre gyakran adnak helyet sváb hagyományõrzésrõl szóló, illetve helytörténeti cikkeknek, és nem jellemzõk az alaptalan támadások sem.

Bár a Sólyomszem a stabil kéthetenkénti megjelenést tûzi ki célul, az indulás még nem zökkenõmentes: az elsõ szám még 2001. december 15. körül, a második pedig 2002. január 15-én kerül utcára, s majd csak a harmadik számtól rögzül a kéthetes megjelenési ritmus. A példányszámot a szerkesztõség mindvégig titkolja, az egyéb adatok viszont elég stabilnak bizonyulnak a fennállás szûk másfél éve alatt: a fejlécben már az elsõ számnál megjelenik a lap szlogenje ("a solymári hír-lap"), már ekkor 16 oldalas, színes borítós az újság, az ára pedig 115 forint. Ezek közül lényegében csak az oldalszám változik: fél év után húszra emelkedik, illetve alkalomszerûen még jobban megugorhat, a témák függvényében.

 

A lap megítélésénél kulcsszónak számítanak a témák, hiszen szinte minden számba jutnak tabudöntögetõ témájú anyagok - némelyikbe több is -, és annak ellenére, hogy a szerzõk más munkáik mellett, szinte (vagy éppen teljesen) ingyen írják a lapot, e tabudöntögetõ írások egy részében jól láthatóan sok háttérmunka is fekszik. A lap munkatársa a legelsõ számtól egészen az utolsó hónapokig végigüli és végigtudósítja az összes testületi ülést, szemfülesen rávilágítva a viták, elõterjesztések fonákságaira, máskor a szabados demokrácia-értelmezésükkel szembesíti a helyi hatalom képviselõit. Hosszú idõ után ismét jelentõs teret kapnak a helyi környezetvédelmi problémák és a polgármesterrel is számos olyan interjú készül, amely a kedélyesen beszélgetõs stílus helyett sokkal inkább mondható probléma-centrikusnak. Megtörténik az is, hogy az illetékeseknek elküldött, ám lapzártáig válasz nélkül maradó kérdések önmagukban kerülnek a Sólyomszem hasábjaira; a civil kurázsi effajta (helyben eleddig ismeretlen) megnyilvánulásai jócskán emelik a lap nimbuszát.

 

Mindemellett a lap jelentékenyen foglalkozik az országos politikával: néha kapcsolódva helyi eseményhez (például jobboldali közszereplõk Konzervatív Kör-béli elõadásához), de olykor efféle kapcsolódási pontok nélkül is. Maga a Konzervatív Kör egyébként szinte állandó rovatot kap a lapban: hetenként tartott elõadásai szinte mindegyikérõl tudósít a szerzõk valamelyike, így a Sólyomszem stabilan középjobb irányba hajló alapszínezetét néha egészen szélsõséges témák felbukkanása árnyalja. Elfogultság vádja e téren mégsem érheti a szerkesztõséget: a tudósítók a szakma szabályainak megfelelõen, kívülálló objektivitással, nemegyszer kritikusan írnak ezekrõl az elõadásokról, melyeknek egyébként semmilyen ellenoldali "riválisuk" nincs a solymári rendezvények sorában.

 

Az országos választások és a kormányalakítás lezajlása után kezd a lap egyre "keményedni": mind több lesz benne az olyan cikk, amely már az önkormányzati választás kampányának elõszelét jelzi. Szokatlan (bár a körülmények miatt indokolható) részletességgel ismerteti például az egyik üléstermi tudósítás a díszpolgári kitüntetés megítélésének vitáját, amikor a képviselõk a civil szervezetek ajánlásait félretolva egy saját favoritjukat erõszakolták a listára, majd választották meg. Ugyanettõl a számtól kezdve jelennek meg az újonnan alakuló polgári körök elérhetõségei (számról számra egyre több), és itt jelenik meg a korábbi jegyzõ tollából az a felkavaró cikk is, amely az egykor solymári kézbe került pusztamaróti úttörõtábor elvesztésérõl, mint súlyos vagyonvesztésrõl ír. Nagy felzúdulást kelt a választás elõtt pár héttel megjelenõ számban az az elemzõ cikk is, amely a lezáruló testületi ciklus képviselõi hiányzásait veszi górcsõ alá. Olvasói levélbõl és kisebb írásokból is egyre több az olyan, amely a falu mûködésének valamely fonákságára hívja fel a figyelmet.

 

A konkrét választási kampány a 15. lapszámban indul, és a következõ számokban folytatódik, a három polgármester-jelölt 3-3 oldalas bemutatkozási lehetõségével, ám már ebbõl a számból is egyértelmûen kiderül, hogy a lap határozottan a polgármestert kihívó jelöltek egyike mellett áll. Maga a polgármester például nem jelöltként kap bemutatkozási lehetõséget, hanem eddig végzett munkájáról számoltatja el a fõszerkesztõ - ráadásul közvetlenül az interjú mellett hosszú beszámoló olvasható a favorizált ellenjelölt elsõ választási gyûlésérõl. Nem elfogulatlan a képszerkesztés sem: Enczmann László fotója kicsi, kedvezõtlen beállítású és ezen belül is kicsi a polgármester arca. A két másik jelöltet ezzel szemben a 16-17. szám kis méretû címlapos fotóval is hirdeti, s a programadó interjújuk mellé is elõnyösebb kép kerül; a választás elõtti utolsó számokban pedig nem kisebb személyiséggel népszerûsítteti magát a polgári oldal polgármesterjelöltje, Budavári László, mint Orbán Viktor Fidesz-elnök: a kézfogásukat ábrázoló fotó és a volt miniszterelnök ajánló levele két számban is megjelenik.

 

3.2.2. "Sólyomszem-jelenség"

 

Természetesen egy magánlap, még ha közéleti, közszolgálati is, lehet ennyire részrehajló, néhány hivatalban lévõ képviselõnél azonban eddigre kicsapta a biztosítékot a Sólyomszem: a kulturális bizottság elnöke - a polgármester és négy képviselõ-társ aláírásával megtámogatva - nyílt levelet tesz közzé a "Sólyomszem-jelenségrõl". Az egy oldalas írás (mely behúzásként kerül a Solymári Hírmondóba, majd alig pár nap után közli a megtámadott lap is) többek közt azt állítja, a szerzõgárda összetétele alapján, hogy a Sólyomszemet sértett, revansra vágyó emberek írják; egyoldalúan, negatív módon tájékoztat az önkormányzati munkáról, stílusában pedig eluralkodott a gonoszkodás, a rágalmazás és a botrányszagú események megalapozatlan tálalása.

 

Felrója azt is, hogy a zömmel jobboldali beállítottságú képviselõ-testületet olyan emberek oktatják ki demokráciáról, akikrõl köztudott baloldali vagy liberális múltjuk. Konkrét kifogás viszont csak egy cikket ér: egy olyan írást, amelyben egy helyi mûvészeti iskola meginterjúvolt vezetõi adnak hangot a képviselõ-testülettel kapcsolatos kifogásaiknak.

A nyílt levéllel elkövetett meggondolatlan támadást a lap vígan túlélhetné - sõt annak reklám-ereje folytán még jócskán gyarapodhatna is -, a kampányidõszak végére mégis gyilkos csapdába esik a Sólyomszem. Amikor ugyanis nyilvánosságra kerül, hogy a hivatalban lévõ polgármester egy szaniteres vállalkozót jelölne alpolgármesternek, a lap egyik kurátora (maga is hasonló területen érdekelt vállalkozó) végzetes lépésre szánja el magát: Egy vegyes vállalat virágzása és bukása címmel cikk-összeállítást ad közre, konkrét bûncselekményekkel (pl. sikkasztással) megvádolva az alpolgármester-jelöltet. Az összeállítás egy osztrák vállalkozó levelének fordításából és az azt kommentáló írásból áll, de kérdés, hogy mindezt látta-e egyáltalán szerkesztõ, mert a kommentár több mint fele a kurátor mecénáskodó hajlamáról szól, tehát még az elfogult olvasóban is felmerülhet a gyanú, hogy a szerzõ sértettségbõl ír. Mivel a levél fordítását a solymári érintettek rágalomnak, hamisítványnak nevezték, a következõ szám közreadja a német nyelvû facsimilét is: hiába, mert a megtámadott vállalkozó (aki a választás után valóban elnyeri az alpolgármesteri tisztséget), egy oldalas ügyvédi helyreigazítást közöltet, egyúttal pert indít a lap ellen, amit késõbb meg is nyer.

 

A lap ettõl kezdve nem tud úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. A rá nehezedõ nyomás okán kilép a lap alapítványának kuratóriumából az egyetlen olyan kurátor, aki képviselõi megbízatást kapott, és már az egyetlen decemberi számmal havivá ritkul a megjelenési gyakorisága. Tovább növeli a Sólyomszemmel szembeni támadási felületet egy vétlen elírás, amely a felületes olvasóban azt a látszatot kelti, hogy alig néhány héttel a választás után lemondott az egyik képviselõ: ebbõl több számon átívelõ polémia alakul ki a két lap között. Bár a Sólyomszemben eddig is elõfordultak szerzõi névvel ("álnévvel") jegyzett írások, az utolsó számokra ezekbõl is több lesz, és immár jellemzõen a leleplezõnek vagy támadónak szánt írások szerzõi leplezik el magukat ily módon. Végül a lap "szélmalomharca" a 2003. márciusi számmal véget ér: a mostanra sokak számára szitokszóvá alakított Sólyomszem mögül, több alapító kurátor kihátrálásával elzáródnak a pénzcsapok. A lap megszûnésével az alapító Bélavári Imre is kivonul a helyi közéletbõl: másodjára, de ez alkalommal már úgy tûnik, végleg.

 

3.3. A Szólj Már

3.3.1. Vendégjáték: az elsõ hónapok

 

A Sólyomszem megszûntével csaknem háromnegyed évre látszólagos béke borul a solymári közéletre: az éppen ebben az idõszakban kéthetivé váló Hírmondó biztosítja a lakosoknak a havi kétszeri olvasnivalót (bár a tervbe vett példányszámemelés [1600-ra] nem sikerül), és ellenfél híján a cikkek is békésebbé válnak. 2001-hez hasonlóan ismét az év vége hoz változást: decembertõl felbukkan egy új lap a solymári üzletekben, Szólj Már címmel. A próbaszámként hirdetett elsõ számból nagyon kevés derül ki arról, kik is állnak az új újság mögött: alig több annál, hogy a fõszerkesztõje az a Klotz Mária, aki a szomszédos Pilisszentivánon már jó fél éve szerkeszt és ad ki egy erõsen jobboldali beállítottságú, helyi ügyekkel aránytalanul keveset foglalkozó (inkább helyi szerzõk nagypolitikai publicisztikáit közreadó) havilapot.

 

A Szólj Már elsõ számai ebben komoly hasonlóságot mutatnak a Szentiváni Tükörhöz: a nyitószám rögtön két olyan publicistától közöl írást, mint Bencsik András és Bayer Zsolt (utóbbi egyébként Solymáron él), és jelentõs az olyan cikkek aránya, amelyeknek csak annyi a helyi kötõdésük, hogy szerzõjük (jobboldali világnézetû) helyi lakos. A második számra derül csak ki, hogy a lapot megindító Pax 2000 Alapítvány alapítója ugyanaz az Emesz Lajos, aki a Sólyomszem kuratóriumában is részt vett, és aki elsõ (1994-es) képviselõvé választása óta, a polgármester ellenzékeként jelentõs szálka számos "mérvadó" helyi érdekkör szemében. Kiderül viszont az is, hogy az elsõ szám hibái és hiányosságai, amik a lap gyermekbetegségeinek tûnnek, konstans tünetek: részint abból adódnak, hogy az eredetileg tanári képesítésû fõszerkesztõ újságírói múltja minimális, részint pedig abból, hogy - más településen élõként - a solymári közéletre vonatkozó tájékozottsága elenyészõ.

 

3.3.2. Frang-korszak, langyos víz

 

A harmadik szám után épp ezért a lap stábja megválik a fõszerkesztõtõl, ami gyökeres átalakulást von maga után: Klotz Máriával együtt távozik a laptól a grafikus-tördelõ Milbich Tamás, átalakul a lap fejléce (az eddigi kalligrafikus design helyébe egyszerûbb címfej kerül), és egyszerûbbé válik a megjelenés is - fénytelen, szimpla papír kerül a belívekre, és a tördelés színvonala is nagyot esik. Az új fõszerkesztõ az országosan ismert jobboldali publicista, Bayer Zsolt lesz, ám õ csak a lap vezércikkeit írja (azt sem minden számban), a tényleges szerkesztést azonban ismét Frang Gizella végzi. Maga a lap azonban 32 oldalas marad, éppúgy, amilyen már a 24 oldalas próbaszámot követõ elsõ szám is volt, színes borítóval és idõnként színes középsõ belívvel, az ára pedig a lap három éves fennállása során mindvégig 200 forint.

 

Maga a szerkesztõváltás túl sok változást mégsem jelent a lap tartalmát illetõen: a Sólyomszemhez képest jóval kevesebb helyiérdekû dologról ír az amúgy csak helyben terjesztett lap, viszont rendkívül sok olyan téma kerül az újságba, ami foglalkoztatja a Fidesz aktivistáit, illetve a közéletet aktívan figyelemmel kísérõ Fidesz-szavazókat. [Ez persze nem véletlen: Bayerrõl köztudott, hogy a párt alapítója volt, az öt tagú kuratóriumban pedig - az áprilisi szám kerekasztal-interjújának tanúsága szerint - ott ül a helyi Fidesz elnöke, 2002-es polgármester-jelöltje és két másik Fidesz-tag is.] A pártpolitizáló állásfoglalás már a 2004-es címlapok alapján is egyértelmû: a júniusi címlapkép például nem más, mint Orbán Viktor az ötödik gyermekével (a címlap apropója: exkluzív interjú a pártelnökkel), a júliusi pedig egy szójátékos képpel ("Lerázzák a meggyet") Medgyessy Péter bukását jósolja. A szeptemberi már az új kormányfõt gúnyolja: a címlapgrafikán egy Gyurcsány-fejû hernyó rágja a lerázásra ítélt gyümölcsöt, októberben pedig újból Orbán Viktor fotója a címlapkép, most a máriaremetei bazilika szabadtéri oltárának avatása ürügyén.

 

A kényes helyi témákat ugyanakkor feltûnõen kerüli a szerkesztõség - nyilván a Sólyomszem rossz tapasztalatai miatt is. A harcias stílusú fõszerkesztõt ha nem is cenzúrázza, de vélhetõen kissé szorosabban fogja a kuratórium-szerkesztõség, az általa írott cikkek együttesen is csak a negyedét teszik ki a terjedelemnek: a 32 oldalas lapszámokból jobbára 7-9 oldal származik az õ tollából. Talán a legérdekesebb eleme a Szólj Már ezen idõszakának a 2004-es különszám: a lappal azonos formátumú, de csak 4 oldalas kis kiadvány arra a jótékonysági gálamûsorra készül, amit maga a szerkesztõség, illetve néhány más helyi szervezet rendez, hogy adományokat szerezzenek a fõtérre tervezett Wass Albert-szobor felállításához.

 

3.3.3. Hírérzékenyen

 

2005. januárjától újabb váltás történik a lap élén: Frang Gizella bejelenti, hogy magántermészetû okok miatt kilép a laptól, sõt a községbõl is elköltözik. A szerkesztõség nagy sietve Sólyomszemes helyettesét, az ekkor már hivatásos újságíró Hegedûs Andrást kéri fel a szerkesztõi feladatkör átvételére, aki ettõl kezdve egészen a megszüntetésig fogja szerkeszteni a Szólj Már-t. Sõt nemcsak szerkeszteni, de írni is: érdekes módon - komolyabb beavatkozás nélkül - eltûnnek, visszaszorulnak a politikai publicisztikák, és egyre inkább szinte kizárólag olyan anyagok kerülnek a lapba, amik kapcsolódnak a településhez. Ugyancsak jellemzõvé válik a lapra, hogy szisztematikusan figyeli a környezõ településeket, és a hírértékû kistérségi információk fel-felbukkannak az oldalain.

 

Az új szerkesztõnek már a belépõje is igen jól sikerül: még idejében fedezi fel, hogy 2005. januárjára esik a község azévi legnagyobb évfordulója (a solymári várat feltáró helyi amatõr régész születési centenáriuma), és a fiát felkutatva terjedelmes, exkluzív információkat és fotókat tartalmazó összeállítást készít róla a januári számba. A Hírmondó csak fut az események után: csupán az elsõ februári számba jut egy hevenyészett telefoninterjú a régész fiával. Az elkövetkezõ két évben egészséges hírverseny alakul ki a hivatalos lap és a Szólj Már között, melyben a havonkénti megjelenés és a lassú nyomdai átfutás ellenére nemegyszer a magánlap nyer az önkormányzat kétheti lapjával szemben. Ebben csak részben játszik szerepet az, hogy a Szólj Már szakmai irányítója fõállásban hírszerkesztõ, így mindennapos hozzáféréssel bír az internetes hírforrásokhoz; közrejátszik például az is, hogy hosszas háttérmunkával olyan adatbázist hozott létre solymári és kistérségi eseményekbõl, ami még a leghírszegényebb idõszakokban is biztosan ad esélyt évfordulós aktualitású cikkek írására.

 

Jelentõs fegyvertény, hogy a Szólj Már tud beszámolni elõször - a 2005 májusi számban - az alpolgármester lemondásának elsõ híreirõl, majd egy számmal késõbb (behúzás formájában) a már nyomdába adás után bejelentett megerõsítésrõl. Sõt, augusztusban részletes interjút is ad a távozó faluvezetõ a lapnak, lemondását indokolandó (ezt a Hírmondóval nem teszi meg!). A kérdéses alpolgármester egyébként azonos azzal, akit még kinevezése elõtt hevesen támadott a Sólyomszem - ez növeli az interjú értékét, hiszen az azt készítõ Hegedûs András, az ügyben ugyan teljesen vétlenül, de a támadás idején tagja volt a Sólyomszem szerkesztõségének. Csak a Szólj Már tudósít a 2004. tavaszán jogellenesen menesztett jegyzõ munkaügyi perérõl és a helyi tévécsatorna indulásáról is.

 

A kulturális és közéleti témájú érdekességek mellett a Szólj Már "elkövet" néhány kisebb-nagyobb tényfeltárást is: ezek a nemegyszer címlapon is felbukkanó (általában a szerkesztõ vagy egy, önkormányzati ügyekben jártas fiatal jogász által írt) cikkek a Sólyomszem hasonló írásaival összevetve azért is kellemetlenek a polgármester köreinek, mert a higgadtan érvelõ, dokumentumokra épített anyagokat jórészt képtelenek cáfolni. Ezért is örülnek meg a 2005. szeptemberi szám címlapjának, ahol egy tényfeltáró cikk valós adata (310 ezer forint bírságot kapott a polgármester) helyett - tördelési és szerkesztõségi figyelmetlenségbõl - az 500 ezres összeg jelenik meg. Erre hivatkozva a polgármester egy testületi ülésen bejelenti, hogy a hibás címlap miatt bepereli a lapot, s a képviselõ-testület percek alatt addig hergeli magát, hogy úgy döntenek: a 2005. január és szeptember közötti számok teljes tartalma miatt indítanak pert. Ezt vélhetõen még maguk is blöffnek, ijesztésnek szánják: az ügynek semmiféle késõbbi fejleménye nincs.

 

Az elmúlt egy év szinte politikamentessé formálódott lapszámai után meglepõ fordulat a választási év elsõ lapszáma: a januári Szólj Már elsõ-hátsó címoldala is a Fidesz Változás 2006 szlogenjét hirdeti. Más kérdés, hogy a belsõ oldalak tartalmába ez a változás szinte nem is szivárog át - a címlapról és a vezércikkrõl a kuratórium-szerkesztõség dönt (melynek összetétele 2004 tavasz óta kisebb ingadozásokkal konstans), a cikkek zömét viszont a szerkesztõ írja, pártsemlegesen. Változatlanul nagyítóval kell keresni a helyi vonatkozással és aktualitással nem rendelkezõ írásokat és továbbra sem ritkák a Hírmondó elõl elhódított komoly trófeák. Például csak a Szólj Már készít interjút (solymári meghívása alkalmával) Aba Botond BKV-vezérigazgatóval, az újonnan megnyíló Auchan áruház francia igazgatójával, a helyi kitelepítési emlékmûvek alkotójával, a várrom ásatásvezetõ régészével, vagy az egyetlen solymári '56-os mártír családjával...

 

A helyhatósági választás mégis a lap végét jelenti: a Sólyomszem után a Szólj Már is belefullad a választást követõ közéleti hullámvölgybe. Habár a lap által támogatott polgármesterjelöltek egyike nyeri a választást és bejut a favorizált képviselõ-jelöltek zöme is (akik közül néhányan a lapban is érdekeltek), a választási siker mégsem átütõ: vélhetõleg ez az oka, hogy a Szólj Már kiadása egyszerre elveszíti eddigi jelentõségét. A decemberi számban rövid szerkesztõségi közlemény tudatja - érdemi indoklás nélkül -, hogy a Szólj Már ebben a formában megszûnik, amihez a kommüniké mindössze annyit tesz hozzá, hogy a Pax 2000 Alapítványt annak alapítója keresztény gondolkodású solymári fiataloknak adta át, hogy használják fel józan belátásuk szerint, céljaik eléréséhez.

 

3.4. Fix pont?

 

A helyieknek három hónapot kell várniuk arra, hogy mi sül ki az alapítvány átadásából, mint szokatlan és meglepõ gesztusból: 2007. március 9-én jelenik meg az új közéleti lap, Fixpont címen. A havilapnak szánt újság több szempontból unikális, nemcsak a helyi, de talán a térségi, sõt kis túlzással az országos médiapalettán is: a Fixpont ugyanis - a vezércikk deklarációja szerint - olyan helyi-kistérségi sajtóorgánum kíván lenni, amely elsõsorban az érdekelt települések fiatalságát akarja megszólítani, nekik akar érdekes és vonzó olvasmányt nyújtani. Ennek megfelelõen fiatalos-dinamikus a lap designja is: az eddig megjelent két címlap egyike például egy élénk színû, nyomtatásban még sehol nem közölt Ákos-koncertfotó, a másik pedig egy rendkívül ötletes, kissé provokatív grafika a quadozás témaköréhez. A helyi címer solymász- és sólyomfiguráinak mintájára a lapnak saját kabalafigurái is lesznek, "akik" néhol rövid képregényben, néhol egy-egy szöveg közé szúrt karikatúra formájában nyilvánítanak vicces véleményt az adott témáról. Egyedi grafikai megjelenést kapnak az egyes rovatok, és a cikkek tördelésénél is sok az újszerû grafikai ötlet.

 

A grafikai sokszínûség egyébként nem véletlen: ez, illetve az újság tördelése ugyanannak a Milbich Tamásnak a munkája, aki az elsõ (ugyancsak sok grafikai ötletet felvonultató) Szólj Már-ok grafikus-tördelõje is volt, emellett pedig egy rajzfilmstúdió tervezõgrafikusa is. A fõszerkesztõ Hegedûs András lett, aki már az elmúlt két évben is hasonló kaliberû munkát végzett a Szólj Már-nál, a szerzõk-szerkesztõk pedig szinte kivétel nélkül huszonéves helyi fiatalok. Különleges a lap (az eddigi solymári médiumokhoz viszonyítva) abból a szempontból is, hogy az impresszum közli a fõszerkesztõ privát elérhetõségeit és a szerkesztõség teljes névsorát is: ebbõl mindazonáltal megállapítható, hogy többségük tagja a Fidesz vagy az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) helyi szervezetének. Talán nem véletlen, hogy a címfej X betûje komoly hasonlóságot mutat az IKSZ logójával; ezzel együtt a lap eddigi két számának politikai színezete gyakorlatilag nincs.

 

Persze két szám alapján nem lehet sokat elmondani egy új havilapról, de annyi biztos, hogy a korábbi magánlapok rövid élettartamának ismeretében a Fixpont, mint cím, a szerkesztõség részérõl merészségre vagy komoly önbizalomra utal. Fontos sajtótörténeti mérföldkõ, hogy a szerkesztõség tagjai között, elõször az elmúlt 18 évben szerepel egy "õslakos", "sváb" fiatalember, Törcsi Péter is: ez arra enged következtetni, hogy a lap (ha hosszú távon megmarad) az eddigi társainál is komolyabban veheti az eltérõ - sváb és magyar - kultúrák megismertetésének és közelítésének kérdését. Észrevehetõ az is, hogy a kistérségi terjeszkedésre vonatkozó szavak nem szimpla lózungok: már az elsõ két számban is fél tucat olyan cikk olvasható, amik a Solymárral szomszédos településekre vonatkoznak, s a lapot Pilisvörösvár illetve Pilisszentiván egy-egy üzletében is terjesztik.

 

4. Zárszó

 

Amint a fenti oldalakon igyekeztem bemutatni, a budai hegyek közt megbúvó csöndes település sajtóélete mindenképpen figyelemre méltó - dacára annak is, hogy ilyenrõl voltaképpen csak az úgynevezett rendszerváltás óta beszélhetünk. A hivatalos lapként 18 éve szakadatlanul mûködõ Solymári Hírmondó - bár sokan szürkének, illetve nem teljesen elfogulatlannak tartják - a legfontosabb információ-közvetítõ médiuma lett a nagyközségnek, aki pedig kíváncsi a történések eltérõ olvasatára is, csaknem hat éve, és úgyszólván megszakítás nélkül juthat hozzá alternatív közéleti sajtóorgánumokhoz.