Botzheim István: Legendarombolás, mítoszteremtés?

October 3, 2014

 

Az 1946-os kitelepítés a környék sváb falvainak többségét érintette. Ez alól emblematikus kivételnek számít a szomszédos Pilisvörösvár. Sokan, itt Solymáron is úgy tartják, hogy ennek oka a környék bányászatának fontosságában keresendő. Botzheim István cikkében a valódi okokat és teóriákat vizsgálja. (Pilisvörösvári Újság - 2013/2, másodközlés a szerző engedélyével.) 

 

Legendarombolás, mítoszteremtés? Avagy teória a vörösvári kitelepítés elmaradásának egy lehetséges okáról Legutóbbi lapszámunkban adtunk hírt arról a rendezvényről, amivel 67 év óta először kormányzati szinten is megemlékeztek azon meghurcoltatásokról, amelyek kevés kivétellel minden magyarországi német közösség sorsát derékba törték az 1945-1950 közti években. Községünk ugyan a kivételek közé került, az itt működő szénbányának köszönhetően – bár azért így is bőven kijutott akkoriban a korszak traumáiból a szentivániaknak –, és kivétel volt Pilisvörösvár is, habár az ottani szénbánya még a háború kezdetén leállt, és később már nem is indult újra...

 

Ez a tény ejtette gondolkodóba Botzheim István korábbi pilisvörösvári polgármestert, aki a helyi sajtóban megjelent publikációinak tanúsága szerint újabban Pilisvörösvár múltját is kutatja, egyebek közt azt, hogy pontosan mi is lehetett az oka annak, hogy a pilisvörösvári németség sem 1946-ban, sem később nem került kitelepítésre. A szerző a Vörösvári Újság januári számában hosszú, két oldalas cikket jelentetett e témában – érdekes megállapításokkal és elgondolkodtató következtetésekkel –, s mivel úgy gondoltuk, hogy a téma számot tarthat a szentivániak érdeklődésére is, az ottani szerkesztőség hozzájárulásával lapunkban is újraközöljük a cikk érdekesebb szakaszait.

 

Botzheim István a cikkét attól a német nemzetiségi konferenciától indította, melyet tavaly ősszel rendeztek nemzetiségi szervezetek Pilisvörösvárott, s ahol – mint írta – több legendát is sikerült tisztázni, többek között azt, hogy a kitelepítés fogalmánál sokkal igazabb, a tényeknek megfelelőbb lenne a német „Vertreibung” fordítása, az elűzetés szó használata. „De van egy másik, régi legenda – s innentől Botzheim Istváné a szó –, miszerint Vörösváron azért nem volt kitelepítés, mert a bánya felszólalt, hogy nem marad termelésben dolgozó munkaereje, ha a vörösvári svábokat kitelepítik. Mindig valami különös ellenérzéssel viseltettem e legendával kapcsolatban. Itt a konferencián éreztem rá az ebben rejtőző logikai bukfencre, illetve ellentmondásra. Ráadásul a napokban szereztem tudomást egy ezzel kapcsolatos információról, ami számomra lényegesen más megvilágításba helyezte a kialakult legendát.

 

A svábság és a bánya

 

Vörösváron két történet is elterjedt arról, hogy miért maradt el a kitelepítés. Az első, legismertebb történet az, hogy az erről határozó döntéshozók a bánya működtetését látták veszélyeztetve, mondván: a kitelepítés következtében hiányozni fog az ott dolgozó sváb munkaerő, ezzel ellehetetlenül a bányaüzem. A másik, titokzatosabb legenda egy mitikus politikus felbukkanását említi, aki ismeretlen indítékokból megkegyelmezett a vörösváriaknak.

 

Az első változat szerinti cselekvéssor teljesen logikátlan, és nem életszerű. A vörösvári bánya 1902-től 1940-ig működött, tehát a kommunisták által uralt kormánynak nem volt már mit államosítania, illetve már hat éve nem volt létező vörösvári bányavezetés, akivel tárgyalhatott volna a vörösvári svábok sorsáról. A szomszéd falvakban (Solymár, Nagykovácsi, Pilisszentiván) újabban megnyitott bányák nyújtottak perspektívát a munka nélkül maradt bányász proletároknak. Ennek a legendának csak a felszínes ismeretekkel rendelkező kívülállók dőlnek be, mert a vörösváriak jól tudják, hogy a bányában többségében a bányatelepen élő, nem sváb telepes bányászok dolgoztak. Akkoriban Vörösvár etnikai összetétele kb. 60-40% volt – a svábság javára. Az a 40%-ot kitevő, magyar származású, akkor már negyven éve itt élő bányásznépesség dolgozott a bányában, és lakott a belga befektetők által épített mintabányatelepen. (...)

 

Akik mentesítést kaptak

 

A solymári helytörténeti kutató, Seres István a kitelepítéssel kapcsoltban megemlíti, hogy Solymáron „a szénbánya munkásait a belügyminiszter a kitelepítés alól mentesítette, s így ezek mentesítés iránti kérelmet adhattak be. Összesen 121 mentesítés iránti kérelem került a bizottság elé, s mintegy 30-40 család lett mentesítve. A mentesítés után a ténylegesen kitelepítettek száma 1960 fő volt, a korábbi 2666 főből.” Tehát a bánya miatti mentesítést az elűzetés alól egyénileg értékelték, és nem egy egész településre vonatkozóan. Arról nem beszélve, hogy a solymári példa is mutatja, hogy az elűzetés potenciális érintettjei, családjai közül kevesen dolgoztak bányászként.

 

A Vörösvártól alig húsz kilométernyire található Dorog is többségében svábok lakta bányászváros volt, sokkal jelentősebb bányászattal, mégis gond nélkül kipenderítették, elűzték az ottani németséget. Viszont Csolnok megúszta a kitelepítést, mert ott a svábok „elbányászosodtak”, azaz a település háromnegyede dolgozott a bányában, jelentős számban a svábok is. Tehát a legendának ez a része a tényekkel, és józan logikával cáfolható, a történelem hátsó kamrájába helyezhető, a legendáriumok polcára.

 

Egy titokzatos jótevő

 

Azt tapasztaltam, hogy a vörösváriak érdeklődő része a legendárium másik történetével tényismeret híján nem foglalkozott. Márpedig nagy a valószínűsége ennek a történetnek. Történt ugyanis, hogy a századforduló környéken egy Feldmann Lajos nevű beteg és emiatt koldus zsidó élt feleségével a Fő utca egy sváb gazdájának udvarában. Ide született a későbbi Ács (Feldmann) Lajos, Rákosi Mátyás bizalmasa és titkára, aki október 23-án Gerő Ernő jugoszláviai távollétében nem engedett a tömeg közé lövetni. Ő az, aki 1968-ban lett öngyilkos, a minisztériumi munkahelyének ablakán kiugorva, így vállalva és elismerve az általa vallásként követett eszme bukását és egyéni sorsának tragikus, a kívülállók szemében becsületes befejezését. Előbb, - még vörösváron töltött évei alatt- elvett egy Gröschl családból származó sváb leányt, és a templomhoz közeli Sváb utca – a mai Iskola utca, akkoriban a vörösvári zsidó gettón kívüli utca – végén tengette az akkori fiatalok életét.

 

Gyerekkor a Sváb utcában?

 

Gyakorlatilag az előző bekezdés tartalmazza a tudomásomra jutott új információt, amit természetesen még többszörösen ellenőrizni kell. Már csak azért is, mert Ács Lajos közgazdásznak, a Nemzeti Bank osztályvezetőjének a világhálón található életrajza nem pilisvörösvári születési helyet ad meg, hanem Budapestet. A születési év viszont stimmel a forrásom által megadottakkal. Pontosításra, illetve megerősítésre vár az Ács (Feldmann) Lajos Vörösváron töltött gyerekkoráról szóló ismeret is. Vélhetően a többi sváb gyerekkel játszott a Sváb utca lócitromokkal tarkított porában, családjaik nyelvén kommunikálva egymással. (...) Feldmann Lajos itt szerezhetett barátokat, életre szóló kapcsolatokat is. A legendás hírű Berencsváry tanárnő szerint élete két legtehetségesebb gyerekeinek egyike volt a kis Feldmann Lajos. Annyira, hogy Vörösvár akkori elöljárói is felfigyeltek rá, és az elemi iskola befejezése után vállalták gimnáziumi tanulmányainak költségét. Ha a mi nebulónk életkorát összevetjük a születési évével, akkor nagyjából az 1940-es évek elején érettségizhetett Feldmann Lajos, és ugyan a hivatalos életrajz a munkásmozgalmi aktivitás miatt félbehagyott egyetemi tanulmányokról beszél, ezeket a tanulmányokat (a valószínűleg kitűnően elvégzett érettségi utáni egyetemi képzést) vagy a katolikus egyház, vagy a község állta.

 

Földijeit mentette volna

 

Ha mindez bizonyítást nyer, akkor elegendő bizonyságot látok arra, hogy 1947-ben az addigra a munkásmozgalomban magasra jutott Ács Lajos (ekkor már ezen a néven) egyszerűen a földijei iránt érzett hálától indíttatva avatkozott be az ő szintjéhez képest nem túl fontos – számunkra az elűzetés fenyegetettségét hordozó és létfontosságú horderejű – kitelepítési kérdésbe, vagyis mentette meg a kitelepítéstől földijeit, és saját feleségét is. Azt pedig, hogy voltak ilyen befolyásos személyiségek által történő beavatkozások a kitelepítési folyamatba, forrásom is állítja. Miszerint: ez a számunkra fontos döntés a vörösvári községházán született, legfeljebb három ember jelenlétében, és erről dokumentum is készült. Mindenesetre a vörösvári plébánia Historia Domusa tartalmazza a következőt: „1946. március közepén érkezett Pilisvörösvárra az ún. „II. sz. Kiíró Bizottság”. 4900 kitelepítendő személyt írt össze (melyből legfeljebb 10% lett volna mentesíthető). A lista kifüggesztésére nem került sor. Pilisvörösvár és Pilisszentiván lakosainak kitelepítését elhalasztották bizonytalan időre. „1946. május 5-én Processióval mentünk Mária-remetére… Mikor a körmenet résztvevői visszafelé jövet a Bányatelepen levő „Munkás Otthon” elé értek, a „Munkás Otthon”-ban felállított megafonon keresztül Feldmann Lajos M. K. P. ker. titkár a processió feletti nemtetszését nyilvánítva, a körmenetet fenyegetésekkel és politikai jelszavakkal megzavarta.” Tehát Ács (Feldmann) Lajos valóban Vörösváron tartózkodott ebben az időszakban. Nem tudom, hogy lesz-e valaki, aki a kitelepítés elmaradásáról szóló dokumentumot és Ács (Feldmann) Lajos vörösvári kapcsolatait felkutatja. Azt azonban biztosan tudom – és meggyőződésemmé is vált –, hogy az eddig felderített információk szerint mi, vörösvári németek sokkal tartozunk neki. Városunk számára egy olyan fontos legenda helyretevése a tét, amelynek kimenetele egy városi díszpolgári cím biztos alapokon nyugvó adományozása lenne, amelynek vállalása az ugyancsak Vörösvár szülöttje, Hóman Bálint díszpolgárságával egyenértékű, és ezzel nagyságrendileg értékesebb esemény, mint az eddig szervilizmus okán odaítélt némely díszpolgári cím...” Mert aki életével fizet talán rosszul megválasztott eszméiért, és aki, - midőn volt befolyásaazzal foglalkozott, hogy mindenféle anyagi előnyök helyett egy egész falut mentsen a marhavagonok élményétől, az elűzetéstől, gyökereik kiszakításától, életük, valójuk megnyomorításától, - miközben hit- és elvtársai az ószövetségi bosszú megvalósításán munkálkodtak,- nos, attól az Embertől én nem sajnálom a díszpolgári címet.

 

Botzheim István, Pilisvörösvár

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Vezércikk:

Holnapután - jövőteóriák 10 éve

November 7, 2019

1/10
Please reload

Legújabb blogbejegyzés:

October 17, 2019

September 10, 2019