Igazi ezermester volt az első solymári rózsavőlegény

January 11, 2016

 

 

 

Ezen a hétvégén lesz hetven éve, hogy eltávozott az élők sorából az 1882-ben megtartott első solymári rózsaesküvő vőlegénye, Milbich "Teichthans" Mihály. A feleségét csaknem két évtizeddel túlélő családfő igazi ezermester volt, a maga korában kifejezetten korszerű eszközei voltak, és még az 1920-as években megalapított solymári strandfürdő létesítéséhez is köze volt. Az alábbiakban róla emlékezünk meg, de érinteni fogunk egy ma esedékes, száz éves évfordulót is.Milbich Mihály 1860. november 30-án született, a "Teichthans" ragadványnevet viselő, akkor már 45 éves Milbich János községi bíró és második felesége, Taller Erzsébet egyik legkisebb gyermekeként. Fiatal éveiről nem tudunk biztosat, de a házasodásával egy csapásra hírnevet szerzett: ő volt ugyanis az akkori solymári földesúr, gróf Karátsonyi Guidó által alapított erénydíjjal elsőként kitüntetett, ún. rózsamenyasszony, a 18 éves Taller ("Stipani") Borbála vőlegénye.

 

A megtiszteltetés igencsak jelentős lehetett - az eseményről még az országos sajtó is hírt adott -, és az erénydíj összege jól is jöhetett volna az ifjú párnak, hiszen Mihály, sokadik gyerekként nem számíthatott komolyabb családi örökségre. Más kérdés, hogy a grófi alapítványból kapott pénzzel nem mentek sokra: a leszármazottak úgy tudják, hogy amire a fiatalok hozzányúlhattak az összeghez, az már csak a korábbi érték töredékét érte.

 

 

A házaspárnak a nagyszabású esküvőt követő 12 év leforgása alatt hat gyermeke született - az akkori solymári viszonyok között ez teljesen átlagos születésszámnak számított -, de az első két gyerek még az óvodáskort sem érte meg: az 1883. májusában született Endre és bő két évvel fiatalabb Erzsébet húga egyetlen hét különbséggel halt meg 1886. február-március fordulóján, "hártyás toroklob", illetve orbánc következtében. A többieket már elkerülték a komolyabb járványok, így 1887-es születésű Mária lányuk és három fiuk, Mihály, György és János is családot alapíthatott.

 

Az egyetlen lány, Mária Földessy József hentes felesége lett - leszármazottai közé tartozik többek között jelenlegi tűzoltóparancsnokunk is -, Mihály választottja a négy évvel fiatalabb Winkhardt Mária volt, György az 1917-ben, fiatalon elhunyt sekrestyés nála hét évvel idősebb özvegyét vette feleségül, János pedig egy vörösvári lányt vett nőül, akivel a mai József Attila utca 51-es számú házba költöztek. A szűk családból ők voltak az egyedüliek, akiknek 1946-ban nem sikerült elkerülniük a kitelepítést (talán a legnagyobb fiuknak a Volksbundban vállalt vezető szerepe miatt); az így államosított házat kapta meg később a száz éve született egyházi újságíró, Magyar Ferenc, akinek centenáris emléktábláját épp ma délután avatják az épületen.

 

 

A házaspár egyébként a Mátyás király utca kanyargós részén lakott, néhány lépésre a mai Sebes ABC-től, házuk közvetlenül a jelenlegi szalagkorlát mögött állt, emiatt az 1960-as évek körül le is kellett bontani, hogy ne akadályozza az útszélesítést. Velük maradt, családjával együtt a legidősebb fiú, a később Merényi névre magyarosított Mihály is, aki megörökölte apja ezermester hajlamát: mindketten nagyon sok mindennel foglalkoztak, és előszeretettel készítettek el saját kezűleg bármit, amire otthon szükség volt, legyen az éppen egy méretes fonott kosár, vagy egy kerti szerszám, szerszámnyél. Igaz, idősebb korukban rá is szorultak, hogy maguk intézzenek mindent a ház körül: az apa 1927-ben, fia pedig 1939-ben özvegyült meg, attól fogva tehát kettejüknek kellett ellátniuk a családi gazdaságot és a két unokát.

 

Az 1920-as években apa és fia egy nagy vállalkozásba is belefogott: az akkori solymári orvos biztatására, néhány szomszéd és barát közös vállalkozásaként strandfürdőt létesítettek nagyjából azon a területen, ahol - a Mátyás király utca 51-es telken - a mai leszármazottak háza és kertje van. Az "eszmei szerző" kettejük közül talán inkább a fiú lehetett, de az szinte biztos, hogy a megvalósítás és működtetés körüli teendőkből történetünk hőse, az apa is kivette a részét. A terv nagyszabású volta is indokolhatta ezt, hiszen a fővárosiak körében is kedvelt fürdő mellett, a domboldalban pihenőházak építését is tervezték, amihez hatalmas földmunkával teraszossá alakították át a lejtőt. A teraszok még ma is láthatók, de a strandnak ma már csak régi képeslapokon találni nyomát, a vállalkozást ugyanis az 1930-as években elvitte a gazdasági világválság.

 

 

Milbich Mihálynak azonban voltak olyan vállalkozásai is, amik tartósabbnak bizonyultak: az elsők között volt például a faluban, aki elektromos meghajtású cséplőgépet üzemeltetett, ami nagy szó volt akkoriban. Ráadásul a gép túlélte az évtizedek viszontagságait, így ma is bárki láthatja, a helytörténeti gyűjtemény mezőgazdasági eszközöket bemutató kiállításán. A család ugyancsak megőrzött még néhány tárgyi emléket - öntőformákat és kész darabokat - a dédapa azon korszakából, amikor elhatározta, hogy tetőcserepeket fog gyártani cementes alapanyagból; annak idején a rokonság több házát is ilyen cseréppel fedték le.

Felesége halála után még majdnem húsz évet élt özvegyen, mígnem két hónappal a 85. születésnapja után, 1946. január 31-én jobblétre szenderült. Halála okaként az anyakönyvben végelgyengülést tüntetett fel az őt búcsúztató Bélafalvy Imre káplán, de közrejátszhatott benne a közelgő kitelepítés miatti aggodalom is. Ő ugyan valószínűleg itthon maradhatott volna - 86 éves özvegyemberként mentességre volt jogosult -, és családtagok többségének mentességét is ki tudták járni (a mai leszármazottak tudomása szerint egy telkük állami kézbe adásával), de bizonyára érezte azt is: az akkori közhangulatban semmi sem lehetett biztos arra nézve, aki svábnak született Magyarországon.

(Szöveg: Hegedűs András, Kép: Merényi László, Hegedűs András, Szépsolymár Archívum)

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Vezércikk:

Holnapután - jövőteóriák 10 éve

November 7, 2019

1/10
Please reload

Legújabb blogbejegyzés:

October 17, 2019

September 10, 2019