Egy régi, eltűnt szakma: a favillakészítő

February 2, 2016

 

 

A múlt század elején még a mezőgazdaság volt a legfontosabb megélhetési forrás Solymáron: talán nem is akadt olyan család, amely ne művelt volna kisebb-nagyobb földterületet, emiatt pedig több olyan szakma képviselőire is szükség volt a faluban, amelyek mára már szinte teljesen ki is haltak. Ilyenek voltak a favillakészítők is, akiknek egyik utolsó solymári képviselője, Pitz Ignác épp nyolcvan évvel ezelőtt, 1936. február 3-án hunyt el. Bár kistraktorral még ma is sok helyütt találkozhatunk Solymáron, a legtöbb helyi család már alaposan eltávolodott a száz éve még a mindennapi megélhetést jelentő mezőgazdaságtól. Épp ezért sokakat talán mosolygásra is késztet, ha azt hallják, hogy a favillakészítő egykor önálló foglalkozás volt. Pedig egy jól elkészített, masszív favilla értékes, megbecsült szerszám volt minden parasztportán, aki pedig igazán értette az ilyen és hasonló szerszámok készítésének módját, az akár távolabbi települések vásáraiban, sőt akár a megyehatáron túl is jó pénzt kaphatott gyártmányaiért.

 

Persze nemcsak favillát készíthettek az ilyen mesteremberek, hanem másmilyen, fából készült eszközöket is, például seprűt, péklapátot, akár taligát is - csupa olyan dolgot, amik az asztalosok és a kerékgyártók mindennapos profiljából is kiestek, de egy jó kezű, erre szakosodott kézműves jól megélhetett belőlük. Seres István helytörténeti kutató leírása szerint a favillakészítők legfontosabb termékét, a széna hordásához és rakodásához szinte minden évszakban rendszeresen használt háromágú favillát akácfából kellett készíteni, méghozzá úgy, hogy a nyelét és a középső, hegyes ágát egyetlen farúd képezze, míg a két szélső ágát keresztben átvésett akáclécekkel rögzítették.

 

A villa mindhárom ágának hegyes végét gőzöléssel meg is kellett hajlítani, s az oldalsó ágakat olyan masszívan kellett rögzíteni, hogy a rakodáskor fellépő terhelést és a különféle nyíró-csavaró erőhatásokat is károsodás nélkül kibírja. Bár a piacon már régen megjelentek a gyári készítésű vasvillák, a mezőgazdaságban dolgozók sokkal jobban kedvelték a favillát, amellyel hatékonyabban tudtak dolgozni, kevésbé volt veszélyes, és súlyra is könnyebb volt. Az ilyen, specializált szakmáknál egyáltalán nem volt ritka, hogy dinasztiák alakultak ki az egyes településeken: az apa saját fiainak adta át a mesterségbeli tudást és a praktikákat, így ők vihették tovább az ipart, másoknak pedig már nem volt érdemes újoncként ugyanabban a műfajban kísérletezniük, mert egy átlagos méretű falu egy-két ilyen mesternél többet nem tudott eltartani. Ezt a dinasztiajelleget nagyon szépen kirajzolja Solymáron a Pitz család családfája: már a família első itteni képviselője, a

 

Nagykovácsiból ide házasodott, 1829-1891 között élt Pitz Ignác is faszerszámkészítő volt az anyakönyvi adatok szerint, majd ezt a szakmát vitte tovább két fia, és azonos nevű fiának családjában három fiúunokája is: az 1881-ben született Ignác, az 1883-as születésű Tamás és József - utóbbi még az 1960-as éveket is megérte. A család tagjain kívül viszont alig egy-két olyan solymáriról tudunk, akik ezt a foglalkozást űzték, így a dinasztiaszerűség itt tökéletesen meg is mutatkozik. Mai történetünk hőse, Pitz Ignác már a harmadik solymári favillakészítő volt a családban ugyanezen a néven, és ha pár nappal ezelőtt épp a leggyakoribb solymári vezetéknevekről elmélkedtünk, az akkor írottak itt is visszaköszönnek: anyja ugyanis Taller Anna, felesége pedig Milbich Franciska volt. Az anya abból a Taller családból származott, melynek egyik ága a XX. század derekán Szőke névre magyarosított, a feleség pedig a helytörténeti anyagok közt gyakran felbukkanó, "Teichthans" ragadványnevű Milbichek közül, amely család több községi bírót is adott a falunak - Franciska apja, Milbich Mátyás is betöltötte ezt a mai polgármesterekéhez hasonló tisztséget. A fiatalok az akkoriban legjellemzőbb házasodási szokásoktól eltérően nem farsangkor, hanem kora nyáron, 1905. június 8-án kötöttek házasságot; Ignác a 24 évével már túl lehetett katonaideje zömén, Franciska pedig 21 éves volt - vénlánynak még éppen nem számított, de kortársai egy része már évek óta házas volt. A párnak hét gyermeke született, közülük öten érték meg a felnőttkort, családot azonban csak négyen alapítottak: a legkisebbik lányt, Máriát 1945 márciusában, a szovjet megszállás utáni hetekben elvitte egy tüdőbetegség, sőt az 1909-ben született Mihály sem élte túl a háborút - már kétgyermekes családapa volt, amikor elesett valamikor a frontszolgálat utolsó hónapjaiban. Első gyermekei születésekor egyébként az apát még iparos foglalkozás nélkül említik az anyakönyvi bejegyzések, csak 1916-tól bukkan fel a neve mellett a családra oly jellemző foglalkozás. Az ok nyilvánvalónak tűnik: hasonló foglalkozású nagybátyja az előző évben halt meg, apja pedig a hatvanadik életévébe lépett - bizonyára ekkor látta elérkezettnek az alkalmat a család, hogy a fiatalabb generáció, Ignác és két öccse vegye át a családi műhelyek működtetését.

 

A régi családi fészekben - ami a kultúrház melletti Bajcsy utcai ház volt - Tamás alapított családot, József az akkori faluszélen, a mai Kossuth utca felső részén telepedett le, aki pedig Ignáctól akart faszerszámot vásárolni, a Nagykovácsi u. 9-es (későbbi számozás szerint 17-es) házig kellett elszekereznie. Érdekes, hogy egy anyakönyvi adat 1923-ból bányász foglalkozással említi Pitz Ignácot - ez azért különös, mert a solymári szénbánya abban az évben még nem üzemelt, az pedig nem tűnik valószínűnek, hogy a szentiváni szénbányába járt volna át dolgozni. De ez az időszak nem is tarthatott nagyon sokáig: a következő anyakönyvi említésénél már újra a favillakészítő foglalkozás szerepel a neve mellett. És így említik utolsó anyakönyvi bejegyzésében is, amikor 1936. február 3-án - 80 évvel ezelőtt, 55 éves korában - agyvérzést kapott, Hufnagel Ferenc plébános pedig már csak az utolsó kenetet tudta feladni neki. Pitz Ignác leszármazottai a későbbiekben nem sokat szerepeltek a helyi közéletben: két lányát családjaikkal és az özvegy nagymamával együtt 1946-ban kitelepítették, csak a hősi halott Mihály özvegye és két kisfia, valamint az akkor 30 éves, szintén Ignác nevű fiú maradhatott idehaza. Utóbbi kereskedő lett, és - anyakönyvi adatok, illetve más helytörténeti források szerint - a szövetkezeti időszakban néhány évig a mai Sebes ABC helye közelében állt élelmiszerbolt vezetőjeként is dolgozott. 1992-ben hunyt el, 76. életévében.(Hegedűs András)(A képen: Pitz József mezőgazdasági szerszámkészítő vonókéspaddal dolgozik.)

Tags:

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Vezércikk:

Holnapután - jövőteóriák 10 éve

November 7, 2019

1/10
Please reload

Legújabb blogbejegyzés:

October 17, 2019

September 10, 2019