A plébános, aki nem akarta cserbenhagyni a solymáriakat
A XX. század első felének solymári történelmében meghatározó, szinte megkerülhetetlen személyisége volt Hufnagel Ferenc plébános, akinek az első világháború végétől a kitelepítést megelőző napokig úgyszólván mindenhez köze volt, ami a faluban történt. Az utókor mégis hajlamos őt elítélni az alapján a már többször cáfolt hiedelem alapján, mely szerint a kitelepítés napjaiban sorsára hagyta a solymáriakat. Nem érdemes rá neheztelni, aki teheti, inkább tartsa meg jó emlékezetében - hétvégén volt 60 éve, hogy elhunyt ez a nem mindennapi egyházi személyiség.
Hufnagel Ferenc 1885-ben, Vértesacsán született, mainzi gyökerű paraszti családban, Fehérvárott végezte a gimnáziumot és a papi szemináriumokat, majd 1909. június 21-én szentelték pappá. A következő években öt különböző állomáshelyen szolgált káplánként, első plébánosi kinevezését 1917-ben éppen Solymárra kapta, és attól kezdve majdnem három évtizedet töltött községünkben. Itteni időszaka nem indult könnyen: a plébánia elhanyagolt, szinte lakhatatlan volt, az iskola komoly anyagi gondokkal küszködött [bár az intézmény már állami fenntartásban volt, az iskolagondnokság elnöki posztját a plébános kapta meg, ezért a falu az ő közbenjárására is számított], ráadásul 1920-ban kis híján elhelyezték a faluból, mert egyes körök azzal vádolták, hogy izgatja a munkásokat és a bányavállalat ellen hergeli őket.
Státusa 1923-ban stabilizálódott, amikor az egyházmegye véglegesítette pozíciójában (addig hivatalosan csak helyettes plébánosnak számított), ezidőtájt kezdett komolyabban foglalkozni közéleti tevékenységgel is. Még káplánként ismerte meg Bleyer Jakab nemzetiségi politikust, valamint Bangha Béla jezsuita pátert, az ő hatásukra csatlakozott az utóbbi által vezetett Központi Sajtóvállalathoz, ahol a \'20-as évek elejétől egészen a második világháború végéig sűrűn publikált, főleg szociológiai témájú, a magyar falvak életével és a parasztsággal kapcsolatos írásokat. Később kiadói tevékenységbe is kezdett, az általa kiadott könyvek témái a helyes katolikus erkölcs és nevelés körül forogtak; 1939 és 1944 között az ő kiadásában jelent meg a Katholisches Kirchenblatt is.
Ahogy egyre többet publikált, mind szélesebb ismertséget szerzett ő maga is, s miután több olyan írása jelent meg, melyekben nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar anyaföldhöz való ragaszkodása mellett büszke a svábságára is, elkötelezettsége miatt egyre több inzultus érte; a hatóságok, sőt egyes parlamenti képviselők is pángermánizmussal vádolták. Tovább szaporodtak az őt ért támadások, amikor 1933-ban a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület kormánymegbízottja lett; amikor pedig három évvel később a vezetőségbe is beválasztották, részesévé vált a két vezéregyéniség, Basch Ferenc és Gratz Gusztáv végleges szakításig fajuló párharcának is.
Országos aktivitása mellett végig komoly gondot fordított a solymári hívekre is: nemigen volt a településen olyan egyesület, melyben ne szerzett volna legalább névleges, vezetőségi szerepet, és a publicisztikáiban lefektetett elvek mentén igyekezett erkölcsileg egyre jobban kordába terelni az itteni lakosságot is. Személyes visszaemlékezések alapján is úgy tudjuk, és az anyakönyvi adatokból is látható, hogy itteni működése idején jelentősen csökkent a rokonok közti házasságok aránya a faluban, illetve kevesebb lett a viselősen oltár elé álló menyasszonyok száma is. Ezek az adatok a papi szigorára utalnak, de tudott közvetlenebb is lenni a hívekkel: sok gondot fordított például a passiójátékok szervezésére, a kétnyelvűségre és a felnőttképzésre, valamint a helyi szociális gondokra.
Ahogy a második világháború egyre inkább éreztette hatását a környékünkön, úgy mind több teendő szakadt az akkor már esperesi és pápai kamarási címet viselő plébános nyakába is. A falu mellett az egész környék dolgaival törődnie kellett, illetve kezelnie a Volksbund és más szélsőségesebb szervezetek terjeszkedésével járó problémákat, miközben a pilisi térség és a püspöki székhely közti kapcsolattartás is egyre körülményesebb lett. Ez a helyzet tovább nehezedett 1944-45-ben, a főváros ostroma idején és az azt követő hónapokban, amikor a frontvonalak szinte elvágták a környéket Fehérvártól, így Hufnagel Ferenc az egész körzet legmagasabb rangú papja lett, "elnyerve" ezáltal a környék lakossága iránti felelősséget is.
Ahogy körvonalazódni kezdtek azon elképzelések, hogy a háború után a hazai németséget ki kell telepíteni, felmerültek javaslatok arra vonatkozóan is, hogy a német származású vagy a német mozgalmakkal korábban szimpatizáló papoknak szintén célszerű lenne híveikkel együtt utazniuk. Biztos, hogy e téren komoly viták is voltak az egyházon belül, hiszen egy plébános alapvetően egy település papja, nem pedig az ott élő hívőké, vagyis akkor is helyben kell maradnia, ha a "nyáj" cserélődik. Ettől függetlenül Hufnagel Ferenc is elfogadhatónak találta, hogy néhány lelkész együtt utazhasson a kitelepítésre kerülő hívekkel, ő maga is hajlandó volt erre, illetve egy-két fiatal paptársára vonatkozóan is javaslatot tett a püspökség részére.
Ő maga végül mégis cserbenhagyta a kitelepítésre kerülő solymáriakat, és a kitelepítés napjai előtt, egyetlen szó nélkül elhagyta a falut - legalábbis így szól a legenda, ami a jelek szerint csak szerencsétlen véletlenek folytán született meg, de nagyon sok családban vált a kollektív emlékezet részévé, még Seres István könyvei is ezt támasztják alá. Kutatásaink azonban pár éve felderítették, hogy ez semmiképp nem történhetett meg ezen a módon - Ritter György kollégánk hosszú cikkben dolgozta fel a plébános levelezésének erre az időszakra eső részeit, de az anyakönyvek is azt mutatják, hogy nem a krízis napjaiban "lépett le", hanem már csaknem egy hónappal a kitelepítés előtt elhagyhatta a falut. Tényszerűen megállapítható, hogy utolsó anyakönyvi bejegyzése 1946. március 21-i, miközben a kitelepítés április 18-án és 23-án zajlott.
De miért nem maradt a solymári hívekkel? Erről legkorábban még egy 1945. április 6-i, Shvoy Lajos megyés püspöknek írt levél árulkodik, melyben a plébános azt írta, hogy a háborús események kikezdték az egészségét és szívpanaszai jelentkeztek. Később javulhatott az állapota, mert 1946. január 29-én - rögtön, amint hírét vette, hogy Budaörsön megindult a kitelepítés -, utazási engedélyt kért a német kitelepítéssel kapcsolatban, vagyis tervbe vette, hogy híveivel együtt ő is kiutazik. Február végén azonban arról értesítette a püspökséget, hogy a hatóságok - egy fiatal pap átgondolatlan beszéde miatt - ellenezni kezdték azt az egyházi kezdeményezést, hogy a transzportokhoz papok is csatlakozhassanak, ráadásul neki magának újra előjött a betegsége is. Olyannyira, hogy március 26-án már kórházból referált a püspöknek, aki ezt követően Egerbe küldte, pihenési célzattal (a szívpanaszok miatti visszavonulást, pár nap eltéréssel egy helyi visszaemlékezés is alátámasztja).
Hufnagel Ferenc akkor már majdnem 30 éve szolgált Solymáron, így pontosan érezhette a néplélek rezdüléseit, és levelezésének tanúsága szerint azzal is tisztában volt, hogy eltűnését a solymáriak - főleg a kitelepítettek - úgy érezhetik, hogy nem vállalja sorsukat, bár korábban ő is németbarát hozzáállást tanúsított. 1946 júniusában ezért abban kérte püspöke segítségét, hogy felvehesse a kapcsolatot a betelepítettekkel, és azt is megírta neki, hogy érzése szerint a megmaradt solymári közösség nagy részében ellenszenv élhet iránta.
Hogy magyarázatot adjon eltűnésére, búcsúlevelet írt a solymáriaknak, amely az egyik, talán többször is átírt verziójában elvileg a hívekhez is eljutott, a levéltárban azonban csak az első változat maradt fent, a lakosság elé tárt, véglegesített szöveg nem ismert, csakúgy, mint ahogy a fogadtatásáról sem ismerünk adatot. Tudjuk viszont, hogy személyével kapcsolatban maga a püspök is levelet küldött a solymáriaknak: az 1946. július 31-i levél tartalma arra utal, hogy a püspököt megrémítette Hufnagel egészségi állapotának leromlása [szinte csontsoványra fogyott], ami miatt ő maga küldte szabadságra.
Ekkoriban azonban Hufnagel plébános már nem kívánkozott vissza Solymárra - amikor arról kapott hírt, hogy a helyiek nem értik távozásának okát, azonnal lemondott a plébániáról. Felépülése után Fehérvárcsurgóra került, ahol még 1951-ig látott el plébánosi teendőket, majd nyugdíjba került. Élete utolsó éveiben ismét kiújultak komoly szívproblémái, ezek okozták halálát is, 1956. február 14-én (más források szerint február 9-én). Úgy tudni, hogy halála után Solymáron szeretett volna nyugodni, így ha van túlvilág, ott külön fájdalmat okozhatott neki, hogy az akkori solymári egyházi elöljáróság ezt is megtagadta tőle. Emlékezzünk rá jó szívvel legalább most, hatvan évvel a halála után. Szöveg: Hegedűs András Kép: Szépsolymár Archívum, Szvpl.
* * *
Kiegészítések:
Kiegészítésképpen közöljük Hufnágel Ferenc plébános utolsó levelét a solymáriakhoz 1946. júniusában (Megjelent: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000 című kiadványban 2011.) Kedves Egyházközségi Elnök Ur! Katholikus Testvérek!
Köszönöm kedves levelüket! Köszönet az őszinte szóért, amellyel megértették, hogy ne menjek haza, és a határozatért, hogy egyesek még tiltakoznának is visszatérésem ellen. Magam is azon véleményen vagyok, s már a Püspök atyát hónapokkal előbb megkértem, az ujjáépitést talán jobb volna uj emberekkel kezdeni. Ne gondolja senki, hogy haragszom érte! Engem nem vezet sem dac, sem gog: megtanultam igy imádkozni; Uram, legyen meg a Te akaratod, csak adj erot is, hogy elviselhessük. Sorsomat Fopásztorom intézi Isten helyetteseként.
Csak annyit, amit a halál-raitéltnek is megengednek, mondhassak még: Hogy hiveimet a legnagyobb bajban elhagytam, ez a vád. Nem mondhattam annak idején, eljártam a Házelnöknél, el Balogh államtitkárnál, voltam négyszer a M. Népvédelmi Hivatalban, a Min. elnökség VI. oszt.-nál a parlamentben, a földmiv. ministeriumban, a Kath. Központban, az Érseki Helynökségen, Schlachta M. képvis. és Kemenes. az amerikai missió lelkészénél, az amerikai missionálegy őrnagy előtt. Mindenkor nemcsak magamért, hanem hiveinkért. Kaptam is igéretet, hogy a magyar nemzetiségüeket, ha német anyanyelvüek is, mentesitik, hiszen nem tehet senki arról, minek született. Ugyancsak eljártam a IV. ker. kisgazda párt helyiségeiben, püspökurnál. S hogy az is megnyugvásunkra szolgálhat, közlöm azt is, hogy a magyar kath püspöki kar felemelte szavát a hiveink érdekében a ministerelnök urnál, az angol és amerikai missiónál is. Aki tudja, mit jelentett még, hónapokkal ezelott Budapesten villamosokon lógni, és gyalogolni, az ne csodálkozzék rajta, hogy az én 60 évemmel oda jutottam, hogy szivem miatt a fovárosban a nyilt utcán sirtam, s fopásztorom, mikor meglátott, azt mondta, pihend ki magad, elmehetsz három hónapra, vagy akár egy félévre is szabadságra. Sirva ugysem tudsz vigasztalni, márpedig most a lelkipásztorkodástok csakis abból állahat. Most már elég. Áldja meg magukat a jó Isten. Köszönöm, hogy eddig is türelemmel voltak velem. Legyenek boldogok családjaikkal együtt. Én mindenkit imáimba foglalok, zárjanak engem is néha imádságukba. A viszontlátásra a jó Istennél: Hufnagel Ferenc pp. kamarás, espplébános. 1946. junius. 21. Forrás: SzfvPL - No.4560 cs. (1615/1946)
* * *
Jablonkay Mária kiegészítette cikkünket (2019. július) Hufnagel Ferenc végakaratával, a püspök válaszreakciójával, valamint a Jablonkay család ezzel kapcsolatos naplóbejegyzésével:
