85 éve történt Solymár legnagyobb bányabalesete

Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1933 június végén történt a pilisi szénbányák talán legismertebb bányabalesete, a Solymár-aknai vízbetörés, aminek eredményeként 11 bányász rekedt az elöntött vágatok mélyén, kiszabadításuk öt napba telt. Az évfordulóra való tekintettel ezúton emlékezünk meg a két halálos áldozattal járó szerencsétlenségről.

Az 1930-as évek elején külföldi, belga érdekeltség alatt állt a Budapesthez legközelebb elhelyezkedő - így a főváros energiaellátása szempontjából rendkívül fontos szerepet játszó - pilisi szénbányaüzem. A kivételezett helyzet még azzal együtt is stabil bevételt biztosított a cégnek, hogy az itteni szén viszonylag gyenge minőségű volt, hiszen a szállítási költség minimális volt. A cégvezetést mégis valamiféle gyarmattartói szemlélet hajthatta, mert - a termelés mértékét kevesellve - 1933 tavaszán úgy döntöttek, hogy meg kell kezdeni a mai pilisszentiváni temető közelében korábban működött, de karsztvízveszély miatt felhagyott Erzsébet-akna lent maradt szénkészletének kitermelését, a solymári Rönk utcában megnyitott Solymár-akna irányából.

Ez a munka zajlott 1933. június 28-án késő délelőtt is, amikor váratlanul nagy mennyiségű víz zúdult be Pilisszentiván felől a mélyen fekvő vágatokba. Az odalent dolgozóknak arra még jutott idejük, hogy telefonon riasszák a külszíni munkatársaikat, ám azonnal menekülniük is kellett: az alsó rakodószintet és az oda vezető vágatokat annyi sáros víz lepte el, hogy a főtétől [a vágat "mennyezetétől"] számítva mindössze 40-60 centiméternyi hézag maradt szabadon.

A mentőakció részleteiről a Bányászati és Kohászati Lapok korabeli számaiban megjelent beszámoló alapján lehet képet alkotni. A mentés a szívóvezetékek rohamszerű felszerelésével kezdődött - délután fél háromkor már üzemelt az első, két óra múltán a második is -, ám addigra egyértelművé vált, hogy eltűnt 8 fejtő- és 3 szállítómunkás, akik az egyik lenti szinten dolgoztak. A mentést irányítók a helyzetet elemezve arra jutottak, hogy a lent rekedtek eljuthattak egy olyan zugba, ami két irányból is megközelíthető, de a könnyebb útvonalon is 45 méternyi torlaszt kellett kibontani az elérésükhöz. A torlaszbontás három és fél napot igényelt, de végül élve találtak rá kilenc elgyötört túlélőre (két társukról már előbb is gyanították, hogy meghaltak).

Az eredményes mentést sikertörténetként kürtölték szét a korabeli lapok, a következő bányásznapon, 1933. szeptember 6-án pedig akkora ünnepélyt rendeztek a bányavállalat vörösvári székhelyén, amin nemcsak a megyei főispán, de a belügyminiszter, sőt maga Gömbös Gyula miniszterelnök is megjelent és beszédet mondott. Röpködtek a kitüntetések a mentésben részt vevő aknászok és vájárok ünneplő zakóira, sőt egyedüliként az egyik túlélő, Maráczi István is kitüntetést - magyar bronz érdemérmet - kapott, lélekjelenléte és céltudatos magatartása elismeréseként. A többi kimentett bányász csak 50 pengő segélyt és emléklapot vihetett haza, az elhunytak családjait 150-150 pengő segély illette.

Az okok feltárására indított vizsgálat másfél év után zárult csak le, kimondva, hogy vis maior, kivédhetetlen baleset történt; egyben kitüntetésre javasolták Kassay Antal bányaigazgatót is, mert az indoklás szerint "a mentés sikere úgyszólván egyedül és kizárólag" az ő érdeme volt. A túlélők addigra már nem dolgoztak a bányában, munkaképességük csökkenésére hivatkozva a cégvezetés elbocsájtotta őket, hamarosan pedig a solymári bányát is bezárták. Az érintettek sorsa hamar különvált, más és más helyen találtak munkát maguknak, többen el is költöztek a környékről, így a mai leszármazottak közt már semmilyen kapcsolat nincs, lassanként névsoruk is feledésbe merül.

A két áldozaté viszont kicsit talán tovább fennmaradhat: Solymár önkormányzata ugyanis nemrég elhatározta két kis névtelen közterület elnevezését az egykori Solymár-aknai bányaüzem közelében, és lakossági felhívást adott ki névadási javaslatokat kérve. Úgy tudjuk, a felhívásra több javaslat is érkezett, melyek közül az egyik azt tartalmazta, hogy őrizze e két kis közterület a mélyben elhunyt két bányász emlékét. Bár a kérdésben még nem született döntés, de korábban már tapasztalhattuk, hogy a képviselő-testülettől nem áll távol a helytörténeti vonatkozású utcanévadás, így van rá esély, hogy utcanevet kapjon a 85 évvel ezelőtti bányatragédia két elhunytja, Besendorfer Ferenc (†28) és Cserni Ignác (†56) is. (A cikkért köszönet Hegedűs Andrásnak. Képek: http://pilisiszenbanyak.lapunk.hu)

#bánya #bányaszerencsétlenség