A hadvezér, a pap és a bíró

A szabadságharc idejéből nem sok anekdota maradt fenn a solymári népi emlékezetben. Egyetlen, már-már népmesei fordulattal rendelkező történetet azonban a Historia Domus, a község egyik legkorábbi „memóriabankja” megőrzött számunkra. A rövid elbeszélést Kaiser Károly, községünk történetének egyik legnépszerűbbnek tartott plébánosa jegyezte le 1915-ben:

„1849. május közepe táján a honvédek Komáromból hozták a nagy ágyukat Budavár ostromához, de nem a bécsi úton, hanem Solymáron keresztül vonultak. Itt előfogatokat és az ágyuk vontatásához lovakat kértek. De a lakosok jól tudták, hogy a katonaságnak adott lovakat nem kapják vissza, vagy ha vissza kapják is, azok a legsiralmasabb állapotban, teljesen tönkretéve kerültek vissza gazdájukhoz és semmiféle kártérítést sem kaptak. 

Ezért a lakosság lovait az erdőben jó előre elrejtette, mit azonban a lovakat regisztráló honvédek megtudtak és Ringler Márton bírót vonták felelősségre, akit megkötözve magukkal vittek, s feltétlenül felkötötték volna, ha a plébános közbenjárásával meg nem menti. 

Görgey Arthur ugyanis a nemzeti sereg fővezére egy órával később érkezett vezérkarával Solymárra és Tankövy plébánosnál szállt meg. A plébános igazi magyar vendégszeretettel fogadta, s az ebédnél maga szolgálta ki a generálist, mikor a siránkozó hívek kihivatták, s elmondották, hogy a honvédek a falu bíróját elvitték, s minden bizonnyal kivégzik. Ekkor a plébános kérésére Görgey Arthur fővezér a már elvonult tüzérek után egy lovas futárt küldött. A futár a tüzéreket a Hűvösvölgyben érte utol, itt a fővezér, írásban küldött parancsára kiadták a fogoly bírót, Ringler Mártont, s így élete meg volt mentve.”

Valóban megszállhatott Solymáron Görgei Artúr, aki a plébános kérésére megmentette a helyi bíró életét?

Annyi elöljáróban tényként kezelhető, hogy a történet mindkét solymári szereplője létező személy volt: a szabadságharc korában tényleg Schuliszta-Tankövy Ferenc volt Solymár plébánosa. Tankövy huszonkét évi plébánosi szolgálata éppen az 1848-49-es szabadságharc alatt tanúsított helytállása révén hagyott leginkább maradandó nyomot Solymár történetében, de az említett egyházi dokumentumból tudjuk azt is, hogy „szerették, tisztelték és becsülték. A magyar nyelvet és kultúrát a legnagyobb lelkesedéssel, s minden rendelkezésére álló eszközzel terjeszteni törekedett.” Úgy tudni, hogy a magyar nyelv iránti szimpátia kialakulásában kiemelkedő szerepe volt – a Historia Domus szerint. Népszerűségre szüksége is lehetett, mert egyben uradalmi adószedő is volt településünkön, Pilisvörösváron és Szentivánon. Ezért nagy eséllyel igen jó kapcsolatot ápolhatott a környék földesúri családjaival; a Majthényiakkal, a Kállayakkal, és a Karátsonyiakkal egyaránt. Plébánossága előtt három évet káplánként is szolgált, 1837-tőI 1859-ig volt solymári plébános, majd monostori szolgálatát követően nyugalmazott esperesként halt meg Solymáron, 1871-ben.

A másik kulcsszereplőnk, a halálra szánt bíró, Ringler Márton szintén valós személy volt a történetben. A Ringlerek Solymáron azon kevesek közé tartoznak, akik német származásukat vissza tudják vezetni egészen a harmincéves vallásháborúig.

A család Bajorországból vándorolt Magyarországra, a solymári ágat alapító ősszülők az 1700-as évek elején még Münchenben éltek. A ma is itt élő, különböző Ringler-leszármazottak a Solymáron letelepedett Ringler József öt gyermekének utódai. Hősies bírónk is ezen família leszármazottja volt, és a jelek szerint éppen 1849-ben kapta elöljárói kinevezését, ami majdnem a halálát okozta. Bíróként 1864-ig tevékenykedett a faluban, és éppen a kiegyezés évében, 1867-ben halt meg, 56 éves korában, az anyakönyvek szerint gutaütésben. 

Ringler Márton solymári bíró döntésével belecsöppent a történelembe, de sajnos ennek körülményeiről csak a helyi Historia Domus emlékezik meg.

A szabadságharc idején Solymáron zajlott eseményeket a bíró személyével kapcsolatos életrajzi adatokkal is meg tudjuk toldani. Az egykori bírónak két felesége volt, az elsőtől öt, másodiktól 12 gyermeke született. Sorsuk jól illusztrálja, hogy mennyire komoly mértékű volt akkoriban a gyermekhalandóság. Az első házasságából született utódai egy kivételével mind pár naposan, vagy hónaposan haltak meg. Második házasságában már jobb az arány, de összességében kitűnik, hogy az egészséges gyermekek világrahozása mennyire központi szerepet kapott az akkori házaspárok életében. Ringler Márton emlékét sok, ma is Solymáron élő leszármazott őrizhette meg emlékezetében.   

A történet harmadik kulcsszereplőjét, Görgei Artúrt nem kell különösebben bemutatni, hiszen köztudomású, hogy a magyar szabadságharc egyik legkiemelkedőbb katonai vezetője volt. Kiváló stratégaként sikeresen vezette a honvéd sereget a tavaszi hadjárat győzelmei során, és fontos szerepe volt Budavár visszafoglalásában is.

Görgei megítélése ellentmondásos lett, mivel 1849 augusztusában Világosnál letette a fegyvert az orosz csapatok előtt, amit sokan árulásnak tartottak, ráadásul katonai vezetőként egyedül ő kapott kegyelmet és élte túl a Habsburg megtorlást.

Persze később tisztázódott, hogy döntésének nagyon is emberi oka volt; katonák és civilek százai életét mentette meg e lépéssel, hiszen a hatalmas orosz túlerővel szemben a katonai akció reménytelen és öngyilkos vállalkozásnak bizonyult volna.   

Adódik újra a kérdés: megszállhatott-e Görgei a solymári plébánián 1849 májusában, ahogyan azt a helyi Historia Domus állítja? Mi történt azokban a kritikus napokban, ami a solymári történéseket – még ha csak marginálisan is, de – beírta a szabadságharc eseménytörténetébe? Tudjuk, hogy a forradalom egyik legfontosabb eseménye a budai vár visszafoglalásának terve volt és ennek lebonyolítása komplex katonai logisztikát, kommunikációt és tervezést igényelt. Szerencsére Görgei holléte azokban a napokban viszonylagos részletességgel rekonstruálható, azaz a fenti anekdota hitelessége is pontosítható. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a budai vár ostromának néhány, számunkra itt fontos momentumát felelevenítsük.  

A budai várat 1849. április 22-től kezdve egy vegyes etnikai összetételű, nagyjából 5000 fős osztrák védősereg vigyázta, a magyarországi születésű Heinrich Hentzi von Arthurm parancsnoksága alatt. Görgei az ostromot azzal kezdte, hogy május 4-én reggel levelet küldött a várba Hentzinek, amiben megadásra szólította fel. Az ultimátum a „Remetéhez” nevű, városmajori vendéglőből íródott, amely egészen 1911-ig állt (a mai Érsebészeti Klinika helyén). Ezt az épületet a magyar hadsereg azokban a napokban, főhadiszállásnak rendezte be, a honvéd csapatokat ugyanis Görgei már április 30-án felvonultatta a budai vár körül, tehát a főhadiszállás ekkor már rendelkezésére állt a hadvezetés számára. Görgei – a Hentzinek írt városmajori levelét megelőzően – május 3-án még a bajnai kastélyban tartózkodhatott, mert innen címezte egyik fontos levelét a honvéd vezetők részére a másnapi ostrom részleteit illetően.

Görgei tehát az ostrom előtt egy nappal Bajnáról a Városmajorba utazott. Ezt a nagyjából 50 km-es szakaszt 6-7 órányi utazással kényelmesen teljesíthette a Solymáron való átutazással együtt. Május 3-a, illetve 4-e így az egyik lehetséges alkalmunk arra, hogy Görgei látogatását falunkban valószínűsíthessük. Azonban a Historia Domus május közepét említ, valamint Komáromból hozott ostromágyúkról beszél. Továbbá május elején az ostromhoz szükséges ágyúknak már a helyükön, a budai várat övező hegyeken kellett lenniük.

Ráadásul a történet szerint a solymáriak tudtak arról, hogy értékeiket el fogják rekvirálni a honvédek, számítottak arra, hogy mi történhet majd, ha a felfokozott katonai hangulatban erre jár a hadsereg.

Ezért is döntöttek úgy, hogy elrejtik a lovakat az erdőben, amit Ringler Márton solymári bíró tudtával és vélhetően engedélyével cselekedtek meg. Így valószínűleg Görgei is inkább pár nappal a budai vár ostromának megkezdése után fordulhatott meg a solymári plébánián.  

Az események láncolata – úgy tűnik – igazolja a helyi anekdotát, ugyanis május 6-án a budai várat védő osztrákok olyan erősen támadták a városmajori magyar főhadiszállást, hogy Görgeiék áthelyezték azt a Zugligetbe (a Laszlovszky-majorság épületébe). Innen a hadvezér még ezen a napon további, sokkal nagyobb tűzerővel bíró ostromlövegeket igényelt meg Komáromból Guyon Richárd tábornoktól. Ezek sürgősséggel, két nap alatt meg is érkeztek a rendeltetési helyükre.

Úgy tudni, hogy Guyon tábornok 5 darab ostromlöveget küldött: ez az információ már teljesen összhangban van a solymári Historia Domus által leírtakkal. Történeti források szerint Guyon négy darab huszonnégy, és egy darab tizennyolc fontos ostromlöveget küldött Görgeinek. Ezek az ágyúk nem csak rombolóerőben, hanem méretben is hatalmasak voltak, súlyuk több tonnát is elérhetett. A vasból vagy bronzból készült csőveik akár 2-3 méter hosszúak is lehettek, a mozgatásuk – robusztus fa állványzatra helyezve – komoly logisztikai kihívást jelentett. Vontatásukhoz elengedhetetlen volt lovak vagy ökrök használata. Egy ilyen ágyú lövedéke sem volt egyszerű szerzemény; kőből vagy vasból készült, egy golyó nagyjából 11-12 kilós volt (innen ered elnevezésük is: huszonnégy fontos löveg). A solymáriak a hír hallatán joggal féltek attól, hogy lovaikat, ökreiket a honvédek erőszakkal akarják majd elvenni. 

Az is reálisnak tűnik, hogy Solymáron megpihent a tüzérségi különítmény, hiszen a Komárom és a Városmajor közötti távot még igen nehéz teherrel, 48 óra leforgása alatt is meg lehetett tenni, jóllehet pihenővel és erőforrás rekvirálással együtt.

Ha Görgei személyesen felügyelte a komoly katonai szállítmány és a kezelőszemélyzet érkezését, akkor máris hihetővé válik, hogy a hadvezér a környéken tartózkodhatott május közepén.

Egészen életszerűnek mutatkozik, hogy Solymáron a helyi plébános, aki a magyar kultúra elkötelezett barátja volt, vendégül lássa a gondterhelt honvédő hadvezért a plébánián (ami ekkor még a Mátyás király utcában volt). Életképes elgondolás, hogy kettejük hazafias eszmecseréjének fókuszába a község első emberének megmentése kerüljön. Párbeszédüket igen könnyen el lehet képzelni némi fantáziával.

Görgei nyilván tisztában volt azzal, hogy Solymár – mint az 5. őrnagyi kerület része – nem elhanyagolható mennyiségű (117) lelkes német nemzetiségi nemzetőrt adott a hazának. Ésszerű elgondolás, hogy Görgeinek nem volt érdeke a felesleges katonai túlkapásokból fakadó vérontás, a lincshangulat és a nép ellenszenvének kiváltása. Ringler Márton bíró életét minden bizonnyal tényleg a pap és a hadvezér közötti hazafias szimpátia és az emberiesség menthette meg.

Zárszóként ide kívánkozik a sors különös rendelése: mind Ringler Márton bíró, mind Görgei Artúr hadvezér neves leszármazottai – Ringler András egyetemi docens, mind Görgey Gábor író – szorosan kötődtek egy időben Solymárhoz és egy alkalommal (az ezredforduló környékén), az imént említett történet okán kézfogással emlékeztek meg felmenőik gesztusairól.

***

Felhasznált cikkek, források:

Solymári Historia Domus

Földváry Gergely: Görgei Artúr főhadiszállásai Budán, Pestbuda.hu

Hermann Róbert: Áruló volt-e Görgei, Rubicon Online

Hermann Róbert: A budai Vár 1848-49-ben, Rubicon Online