Az első solymári március 15-e

Teljesen természetesnek tűnik manapság, hogy a március 15-i forradalmi eseményekre való emlékezés ténykérdés. Pedig ez nem volt mindig így és településünkön is nagyjából csak 120 éves múltra tekint vissza, kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel. 

A történelemkönyvekből ismert Bach-korszakban (1851–1859) szigorúan tiltották a forradalomra való emlékezést. Később, 1898 és 1927 között hivatalosan április 11-ét tekintették állami ünnepnek (az 1848-as áprilisi törvények királyi szentesítésének emlékére).

A magyar forradalomra és szabadságharcra való mindennemű emlékezés provokációnak számított, és a hatóságok felléptek ellene. 

A Bach-korszakbeli tiltás ugyanakkor paradox módon még inkább hozzájárult március 15. ünnepének méltóságához és szimbolikus jelentőségének meggyökereztetéséhez. Az tiltás következtében a magyarok számára egyre inkább az ellenállás, a szabadság és a nemzeti összetartozás jelképes mementójává vált március idusának emlékezete. 

Solymári gyerekek magyaros viseletben az 1930-as években

A szimbolikus jelentés lassanként cselekvő akarattá változott, az emberek csendesen, szinte láthatatlan módon emlékeztek meg a forradalom hőseiről. Gyakran titokban virágot helyeztek el Batthyány Lajos kivégzésének helyszínén, vagy meghitt biztonságban, az otthonukban gyújtottak gyertyát rájuk emlékezve.

Az elfojtott tisztelet meghitt hazafiassággá növesztette magát a magyar néplélekben, ami idővel az olyan nemzetiségi falvakban élő kisebbségekben is értő szívre talált, mint Solymár németajkú lakossága. 

Hozzá tartozik a történethez, hogy az 1867-es kiegyezést követően kimutathatóan enyhült a forradalom emlékére irányuló tiltás, már szabadabban lehetett emlékezni és ez is segítette az ünnep későbbi kibontakozását. Nagyjából 20 évvel az események után már mélyen beivódott a nemzeti identitásba a márciusi nimbusz. 

A századforduló után a sajtó szerepvállalása szintén felértékelődött, hiszen március 15-e hivatalos elismerésének hiányában ez volt az egyik leghatásosabb eszköz a nemzeti eszmék ébrentartásának terén. A különböző sajtóorgánumok írásainak köszönhetően a forradalom hőseiről való disputa a közbeszédben is szokássá vált. 

A magyar sajtó a solymári megemlékezésről tudósított, több ízben. A Budapesti Hírlap 1904. márciusi számából tudjuk például azt, hogy ebben az évben tartottak először településünkön ilyen ünnepséget. Talán azért is volt hírértékű, mert jól fémjelezhette mindenki számára azt, hogy a nemzetiség - kiváltképp ha német - milyen módon ünnepli együtt a magyarsággal a hazafias érzelmeket. Íme a korabeli tudósítás az említett lapból:

“A Budapest közelében levő sváb községekben hazafias szép ünnepségekkel ülték meg a napot. Solymáron az idén volt először március 15-iki ünnep, a melyen Verner Jenő állami iskolai igazgató és Kaiser Károly plébános, gondnoksági elnök mondottak beszédet, ...

...a sváb gyermekek pedig szavaltak és énekeltek."

Egy évre rá az 1905. márciusi Pesti Hírlapban a vidéki települések ünnepeit soroló tallózásban szerepel községünk: “Solymár község német nyelvű polgársága méltó módon ünnepelte meg március 15-ét. Az idén Verner Jenő ált. isk. igazgatónak sikerült Solymár németajkú polgárságát is megnyerni, hogy március 15-ét ünnepeljék. Délelőtt az iskola ünnepelt, hol Vemer Jenő igazgató és Szieber Sándor ünnepi szónok tartott hazafias szép beszédet, mig az ifjúság szavalt és énekelt. Este a polgárság ünnepelt, hol Sánta Antal, Verner Jenő, Szieber Sándor, mig a polgárság köréből Schäffer József, Hellebrandt János, Branauer István tartottak hazafias szép beszédeket. A lakomán elhatározták, hogy Kossuth Ferencet [Kossuth Lajos idősebbik fiát (1841-1914) mérnök, politikus, országgyűlési képviselő] levélben üdvözlik.”  

1927-ben fogadták el azt a törvényt, amely hivatalosan is nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. Azóta kisebb-nagyobb hangsúllyal, de mindvégig az egyik legfontosabb ünnepünk maradt.