top of page
  • Milbich Tamás

Légy üdvözölve Nóta-fa!

A Solymári Férfikórus Nóta-fát, azaz emlékfát és emlékkövet állított a Templom tér oldalában tagjai, karnagyai emlékére, illetve mindenkinek, aki szeret énekelni. A kórus tagjainak sokat jelent ez az esemény, és bár nem vagyok a község kollektív emlékezetének szószólója, mégis kijelenthetem - talán sokak nevében, hogy különös melegség fog el, ha egy újabb községi mementó születik. Persze a fanyalgók és kritikusok viszonylag régóta fogalmazzák meg a kritikáikat, miszerint a Templom tér így is túlzsúfolt, szinte már túlcsordul az emlékezettől és már-már a szentimentalizmus terének kellene nevezni.


Személy szerint nem így látom, de elfogadom mint észérvet. Ezt a gondolatot is érvényes megközelítésnek tartom. A kritika is egy viszonyulás a tereinkhez, az emlékezéskultúránkhoz, de végső soron minden megfogalmazott vélemény azt jelzi, hogy miként viszonyulunk önmagunkhoz. Önmagunkhoz és közösségeinkhez egyaránt. Úgy látom, hogy a Templom tere a Nótafa-kő felállításával immár valóban az Emlékezés Terévé vált, és azok táborát erősítem, akik úgy vélik, hogy mindez nagyon is jól van így. Az ellenérvekre reagálva: nyilvánosan és örökérvényűen emlékezni valamire/valakikre valóban jelenthet szentimentalizmust is, túlzott elfogultságot legyen az akár saját magunk, érzelmeink, akár nagy-, dédszüleink fájdalma, vagy tettei iránt.



Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a Templom térre pillantva nem minden emlékoszlopunk esetében lehet szentimentalizmusról beszélni. A túlzott ellágyulás kisebbségben van a solymári főtéren: ha az ember alaposabban szemügyre veszi ezeket, nyilvánvalóvá válik, hogy a jelenkori solymári néplélekben kitüntetett helye van mindegyiknek, mert valódi érzelmek, gondolatok, események üzeneteit rejtik. Az, hogy valamiért ezek egyetlen helyen összpontosulnak csupán annak a jelenségnek tudható be, hogy a községnek jelenleg ez az egyetlen olyan pontja, ami neuralgikus. Azaz jelenleg a legalkalmasabb arra, hogy a kollektív érzelmeket a helyszeretet oltárán áldozatként bemutassa az örökkévalóságnak. Valamiért ezen a ponton keresztezi egymást a solymári valóság és a solymári múlt, a vágy és az emlékezés. Ezért hibáztatni sem a teret, sem a használóit nem lehet.


Számomra praktikusan azt jelzi mindez, hogy a tér még élő és szerves része egy egyre inkább szunnyadó és közömbössé váló közösségnek. Köztéri emlékeink mindegyike, - nemcsak a Tempolom téri -, az állandóság utáni vágyat, a pozitív, vagy negatív érzelmeinket, és az ehhez való ragaszkodásunkat jelképezi. Rögzítjük, eltemetjük, megsiratjuk emlékeinket, vágyainkat, önmagunkat, hogy a mesterséges intelligencia pezsdítő de keményre fagyott világában is emlékeztessen bennünket: emberből vagyunk. És tényleg igaz; ahol ennyire erősen összpontosul az emlékezés kultúrája, ott minden megnyilvánított érzelem szentimentalizmusnak tűnhet. Ez a feszültség pedig folyamatosan emeli a tétet is. A tét nem más, mint a közösségeink minősége, saját identitásunk színvonala. De van még igazibb értelme is, végső soron nemcsak kulturális jellegű, hanem szakrális is... Ez azonban már inkább egy másik okfejtés témája lehetne...


Szerintem a Nótafa-kő ebben az esetben (sem) jelent érzelgősséget. A kőre vésett mondat: „Legyen ez a fa a lombok közt dalolók otthona is!” a bizonyíték, hogy a Solymári Férfikórus helyesen értelmezi helyét és szerepét a világban. És ez bizony nagy dolog! Egy olyan korban, ahol az ész és a praktikum alakítja a közgondolkozást és a lélekvesztett társadalom tudattalanul lohol az elveszített szakralitása után, minden helyesen „elkövetett” emlékezésnek van helye. A Nótafa-kő ilyen. Minden porcikájából sugárzik, hogy élő gondolat, valódi érzés, bensőséges vágy hívta életre.

Légy üdvözölve Nóta-fa!



Comments


Legújabb blogbejegyzés:
KULCSSZAVAK:
Legrégebbiek:
Keresés kulcsszavakra:
bottom of page