Még több víz! - Strand és vízáradat Solymáron?
Updated: 6 days ago
Településünkön a vízre alapvetően áldásként tekintettek minden korban. Életet, lehetőséget és fejlődést jelentett, csakhogy a domborzat és a természeti adottságok miatt olykor egészen más arcát is megmutatta. Egy-egy nagyobb vihar vagy felhőszakadás idején az addig észrevétlenül és békésen csordogáló vizeink rövid idő alatt pusztító erővé is változhattak. Szerencsére ez kevésbé jellemző, így cikkünkben most is inkább a víz szelíd, segítőkész oldalát elevenítjük fel: mesterséges tavainknak, strandjainknak eredünk nyomába, de közben azért felvillan majd néhány pillanat abból is, amikor a „még több víz” korántsem jelentett jó hírt Solymáron.
Állóvíz tekintetében a középkorba, a 16. századi falucska határába, a solymári vár mellé vezetnek az ellenőrizhető szálak. Az akkori Solymár vízgazdálkodásának legérdekesebb emléke az egykori halastó a vár északi, északnyugati peremén.
Csupán egyetlen okleveles említés maradt fenn a „Waghto”, vagyis „Vág-tó” nevű mesterségesen kialakított tóról, amely valójában nem pusztán tavacska lehetett. Topográfiai adatok alapján sejthető, hogy jelentős kiterjedésű vízfelületet hoztak létre középkori elődeink, sokan úgy tartják, hogy a mai nádas (a vasútállomásnál) ennek az egykori víztömegnek az ökológiai öröksége.
A név minden bizonnyal nem véletlen: vagy az alakjára, vagy a mesterséges mivoltára utalhat a “vág” szócska. Patakvízből duzzasztották, hosszú, keskeny, mintegy „vágásszerű” formát rajzolt a tájba az Aranyhegyi-patak vonalában. A tó egykori kiterjedését a Solymár és Pilisborosjenő közötti területen kell keresnünk. A helyi sváb hagyomány „Gátdűlőnek” (Dammäcker) nevezte azt a határrészt, ahol a régészeti megfigyelések szerint is a patak medrét keresztezte az egykori gát. Az építmény maradványai a szemfülesebbek számára ma is felsejlik a tájban.
Középkori halastavunk sem csupán a kényelmet és a szép kilátást szolgálta. A haltenyésztés mellett kiemelt szerepet szánhattak neki hadászati szempontból is. Sőt, nincs kizárva, hogy elsődlegesen a török elleni védekezés miatt létesítették. A felduzzasztott Aranyhegyi-patak vize ugyanis elárasztotta a patakmedret, a kialakult tó peremén elmocsarasodott területek jöttek létre, természetes védőövezetet alkotva a solymári vár környékén. A tó kialakításának pontos ideje nem ismert, de 1511-ben (az oklevél írásakor) már létezett. Nagy valószínűséggel a török uralom időszakában pusztulhatott el, amikor a vízvisszatartó gát szerkezete tönkrement, a tó pedig fokozatosan felszívódott.
430 év elteltével szintén védekezés miatt hozták létre a második világháború elején a “kacsaúsztatót” a mai Széchenyi-park helyén. Svábul “Svöj”-nek nevezték az archív fotókon is jól láthatóan rusztikus és közkedvelt falusi tavacskát.
A Svöj tökéletes példája annak, hogy miként szelidül meg egy kezdetben nagyon is gyakorlatias döntés az idő előrehaladtával. A patak vizét itt eredetileg szükségtározónak gyűjtötték egybe. A terv a háborús helyzetre való felkészülés része volt, 1939-1941 környékén. Nem zárható ki, hogy létrehozásakor a korszakban országszerte megszervezett Légoltalmi Liga helyi csoportjának javaslata is közrejátszott (erre azonban a jelenleg ismert források nem állnak rendelkezésre.)
Ami biztos, hogy 1939-ben a falu ezen részének tulajdonviszonyait rendezték, a környéket átalakították, aminek folyománya volt, hogy a Mátyás király utcai híd mellett zsilippel szabályozható vízgyűjtő medencét alakítsanak ki. A zsilip – amely részben ma is látható – szükség esetén vissza tudta tartani az itt folyó patak vizét. A létrejövő víztömeg elsősorban a tűzoltást szolgálta: innen hordták a vizet a tűzesetekhez, de az építkezések vízellátásában is fontos szerepet kapott.
A medencét a solymári gazdák előszeretettel használták, hiszen a lovak itt ihattak és megpihenhettek, a kocsik pedig áthajthattak rajta, miközben a víz kissé “megolajozta” a fakerekeket, csökkentve azok nyikorgását.
Bár a népnyelv kacsaúsztatónak nevezte, valójában inkább a libák és a környéken élő gyerekek vették birtokba: a víztároló a nyári hónapokban szinte mindig duzzasztva volt, természetes és spontán fürdőhellyé változtatva a környéket évtizedeken át. A vezetékes vízhálózat kiépülésével és a korszerű tűzoltási rendszer kialakulásával a víztároló gyakorlati jelentősége fokozatosan megszűnt.
Kulturális és természeti javaink iránti városi kereslet az 1920-as években növekedett. Ezt természetesen felismerték a korabeli solymáriak is. Milbich Mihály (egykori rózsavőlegény) és fia – az akkori solymári orvos ösztönzésére, néhány szomszéd és barát közös vállalkozásaként – strandfürdő létesítésébe kezdett a mai Mátyás király utcai kanyar mögötti területen. A kezdeményezés akkor óriási vállalkozásnak számított: a fürdő mellett a domboldalon még pihenőházakat is terveztek, ezért a lejtőt komoly földmunkával teraszossá alakították át – nyomai a mai napig láthatók. A szépen kialakított családias hangulatú kis fürdő a fővárosiak számára különösen vonzóvá tette Solymárt.
A vállalkozás nem bizonyult tartósnak: a strand működését az 1930-as évek gazdasági világválsága ellehetetlenítette, így a létesítmény egy évtizedes működés után megszűnt, emlékét ma elsősorban korabeli képeslapok őrzik.
Itt érdemes megemlíteni a település egyik legnagyobb szabású vízzel kapcsolatos projektjét, amely 1929-ben bontogatta szárnyait. Az akkori községi orvos, Tarpay-Nagy Miklós elhatározta, hogy folytatja Solymáron a Milbich-féle strand “hagyományát”, ezúttal a Paprikás-patak vizét kihasználva, nagyobb befogadóképességgel. Többedmagával részvénytársaságot alapított Sziklafürdő Kft. néven. Egy korabeli részvényes jegyéből tudhatjuk, hogy egyáltalán nem kis összegekkel szálltak be a vállalkozásba solymáriak, valódi tőkegyűjtésről lehetett szó. Az új strandmedencét és a hozzá tartozó kabinsort is sikeresen megépítették a Jegenye-völgy vízesés alatti szakaszán.
A patak vizét zsilippel fogták meg, íves beton völgyzáró gáttal duzzasztották fel, amely természetes hatású, mintegy 100 méter hosszú vízes medencét hozott létre. Ehhez Solymár felől gyalogos szerpentin utat alakítottak ki. Bár induláskor több újságban is népszerűsítették (1942), nem váltotta be a hozzá fűzött szép reményeket. A mély völgyben a felfogott víz csak nagyon lassan tudott átmelegedni, sokszor igen hideg maradt, nem szívesen merültek alá benne a napfénnyel is alig találkozó látogatók. A Sziklafürdő sorsát azonban a háború pecsételte meg: 1944 környékén megrongálódott és többé nem állították helyre. Az 1960-as években felmerült ugyan újjáépítése, ám ezt már a Paprikás-patak vizének szennyezettsége akadályozta meg.
Talán sokan tapasztalták, hogy nagyobb viharok idején a Kerekhegy vízgyűjtőin keresztül micsoda vízmennyiség képes lezúdulni gyorsan és nagy erővel. Ezek a villámárvizek pillanatok alatt képesek voltak régen botrányosan mély árkokat vájni egy-egy utcában pillanatok alatt, vagy kétségbeejtő módon alámosni a patakok vízjárta területeit.
1963. tavaszán egy dél felől érkező szubtrópusi enyhülés és a gyors hóolvadás valódi katasztrófát okozott: a megáradt patakok és a hólé Pest megye számos településén, köztük Solymár és Budakalász környékén is szokatlanul nagy ár- és belvízveszélyt okoztak.
Solymár külterületére másfél méteres (!) vízáradat zúdult, amely olyan hirtelen érkezett, hogy a téglagyár környékén élők közül többen már csak a házak padlására tudtak menekülni az özönvíz elől. Solymár határában a Bécsi út melletti területen szabályos árvízhelyzet alakult ki, a bennrekedt családok kimentéséhez kétéltű járművekre volt szükség.
Legvégül egy ma már teljesen homályban lévő árok-víztároló (?) emlékét elevenítenénk meg, amely 200 év távlatában teljesen elveszett a solymári emlékezetben. Egy 19. századi birtokrendezési térkép tanúsága szerint a György-hegy tetején valaha kisebb vizesárok húzódhatott, amelyet vélhetően egy mára teljesen kiapadt forrás táplált.
A forrásvíz a Káposztás-patakba folyhatott tova, amely így közvetlenül az Aranyhegyi-patakot táplálta (ez részben magyarázatot adna arra is, hogy miért volt egykor a György-hegy a rómaiak által is lakott településrész). Hogy a György-hegyi vizesárok pontosan milyen célt töltött be, használták-e, mesterséges úton létesült-e, és meddig maradhatott használatban, ma már nem tudjuk megmondani. Szimbolikusan talán éppen ez az apró, mára nyomtalanul eltűnt vízgyűjtőnk emlékeztethet a jövőben minket arra, hogy a víz mennyire fontos része a solymári tájnak – és hogy természetes vizeink jelentőségét soha nem érdemes szem elől tévesztenünk.
Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Milbich Tamás: A solymári halastó nyomában. Solymári Magazin, (2013)
Seres István: „Solymár története és néprajza” (1997)
Pest Megyei Hírlap VII. évf., 60. sz. (Arcanum)
Comments