Magyar Ferenc – egy országos hírű újságíró Solymár szolgálatában

Településünk kultúrája szempontjából meghatározó személyiség volt Magyar Ferenc (1916-2000), akiről ezen sorokkal most azért emlékezünk meg, mert idén volt születésének 110. évfordulója és éppen a millennium évének nyarán (júliusban) hunyt el. Magyar Ferencre sokan, mint az országosan ismert Új Ember című folyóirat felelős szerkesztőjére, Aranytollal és Stephanus-díjjal kitüntetett újságíróra emlékeznek, aki a pártállami idők katolikus egyházi sajtójának talán legismertebb és egyik legnépszerűbb újságírója volt. Ezen túlmenően azonban – mi solymáriak – büszkék vagyunk rá azért is, mert szerkesztői munkája mellett aktívan részt vett a helyi közösség kulturális életének alakításában is. 

Magyar Ferenc (Kép forrása: Új Ember)

Főként a solymári katolikus közösség életében volt aktív, húsz éven át tagja, majd további két évtizeden keresztül világi elnöke volt az egyházközség képviselő-testületének. De tevékenysége nemcsak az egyházi ügyekre korlátozódott.

Azon túl, hogy szerepet vállalt az egyházi érdekképviseletben, a felnőtt hitoktatásban, aktívan részt vett a település kulturális és hagyományőrző kezdeményezéseiben is. Kapcsolatait és tapasztalatait a közösség érdekében gyakran kamatoztatta, több fontos helyi ügy előmozdításában közreműködött. 

Magyar Ferenc egy püspöki látogatás alkalmával az 1970-es években Solymáron

Újságíróként különösen fontosnak tartotta a család, a keresztény közösségek és a határon túli magyarság ügyeit. Természetesen származásából, saját identitásából, és tapasztalataiból is merített: felvidéki lévén jól ismerte a kisebbségi lét kérdéseit, érzékenyen figyelte a helyi nemzetiségi kultúra rezdüléseit. Az Új Ember szerkesztőjeként már akkor is figyelmet fordított a határon kívül élő magyar közösségekre, amikor ez a magyar sajtóban akkoriban még nem volt “divat”. 

Solymáron a József Attila utca egyik régi parasztházában élt családjával 1951 óta, nem messze a Templom tértől. Visszaemlékezők szerint gyakran járt hozzá közös beszélgetésekre, társas összejövetelekre például Romhányi József (1921-1983), és Pilinszky János (1921-1981), de az általa szerkesztett újság munkatársai közül többen.

Kulcsfontosságú munkát végzett a ma is jól ismert Solymári Férfikórus megalakításában. 1968 őszén kezdte meg a kórus (újra)szervezését úgy, hogy egyesével toborozta össze a jó zenei készséggel megáldott solymári férfiakat, akikből a hetvenes évek elejére létrejöhetett a kórus.

Szimbolikus jelentőségű tény az is, hogy a kék-fehér színű hivatalos solymári zászló szalagján lévő szöveget Magyar Ferenc írta, a zászlóanyja Behovics Antalné Szalay Judit volt. (A zászlóanyaság “intézményéről” egy másik cikkünkben emlékezünk meg). Támogatta a helytörténeti gyűjtemény létrehozásának ügyét – bár az általa múzeum céljára javasolt hely az akkor megüresedő Oswald-ház volt (a mai orvosi rendelő helyén) –, de kellett az ő közbenjárása a mostani többszintes plébániaépület megvalósításához is. A hetvenes években kibontakozó helytörténeti életnek is aktív résztvevője volt, közreműködve az akkori Helytörténeti Társaság megalakulásában. 

Életművét halála után érte az a kritika, hogy kollaborált az akkori pártállami korszellemmel, amit arra alapoztak, hogy neve felbukkant egyik-másik listán az egyházi „ügynökök" között. Ami a dolog solymári vonatkozásait illeti; valóban igaz, hogy tanácstagi minőségben is részt vett a helyi közéletben több tanácsi cikluson keresztül (1967-71 és 1971-75 közt), és igaz az is, hogy 1968 és 1979 között a Hazafias Népfront solymári elnöke volt. Magyar Ferenc életművét ismerve azonban érdemes ezt a jelenséget árnyaltan szemlélni, és érdemes inkább józan kompromisszumként értékelni.  

Magyar Ferenc életútja – úgy látjuk – annak a kornak az eklatáns példája, amikor valaki teoretikusként, eszmei értéket képviselő civilként, vallásos hitvédőként megpróbált következetesen hatni az őt körülvevő világra. Ne feledjük, Magyar Ferenc egy meglehetősen morózus, vallásellenes, és gyanakvó világban tevékenykedett.

A kulturális életben igyekezett elvei mellett helytállni ráadásul ellenszélben. Ő ezt a módját választotta az önkifejezésnek, aminek sikerét talán éppen az bizonyítja a legjobban, hogy a rendszerváltás után 1991-ben Táncsics Mihály-díjjal, 1997-ben pedig Stephanus-díjjal ismerték el újságírói tevékenységét.   

Solymári temetésén négy püspök és mintegy harminc pap celebrált engesztelő és hálaadó szentmisét (Forrás: Arcanum)

Mindenféle magyarázkodás nélkül a jelenséget Bíró László püspök világította meg nekrológjában talán a legplasztikusabb és a mai kor számára is érthető módon:

“ (...) Felelősséget érzett az egyházért és a társadalomért. Olyan ember volt, aki mert kockáztatni, talán még a maga jóhírét is kockára téve. Vízimolnár fia volt. Tudta, nem lehet úgy őrölni, hogy az ember ruhája ne legyen lisztes, a cipőjére ne ragadjon sár. Hivatkozhat arra a molnár, hogy azért nem őrölt, nehogy lisztes legyen a kabátja; azért nem javítja meg a lapátkereket, nehogy sár ragadjon a cipőjére? Magyar Ferencnek volt annyi hite, hogy tudta: az őrlés a fontosabb. (...)”    

Ennek a gondolatnak itt Solymáron különösen fontos üzenete van, amit Magyar Ferenc emléke is példáz a helytörténetben. Tény, hogy személyisége mély kulturális nyomot hagyott a közvetlen emberi kapcsolataiban is. Derűs természete ott rejlett elkötelezett munkájában és – biztosan tudhatjuk –, hogy Solymáron sokak őszinte tiszteletét vívta ki. Temetésén (2000. július 29-én) az akkori solymári plébános, Illéssy Mátyás felidézte, hogy életének utolsó napjaiban már nagyon gyenge volt, de mégsem engedte, hogy a pap vigye el hozzá az Oltáriszentséget. Utolsó erejét összeszedve maga akart átmenni a templomba. Készült az utolsó útra. Emlékét ma egykori, solymári házának falán kis tábla őrzi.   

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

Milbich Tamás-Hegedűs András: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000

Új Ember (LVI. Évf. 30-32.sz.) Arcanum

Hegedűs András: Magyar Ferencre emlékezünk Szólj Már II. évfolyam 7. szám