Pékek régen, Solymáron
A helyi pékségek és a solymári kenyér története egyidős a településsel. A 18. század elején ide érkező németség első közösségi teendőinek egyike volt, hogy a legalapvetőbb élelmiszerét, a kenyeret a lehető leghatékonyabban és a legpraktikusabb módon tegye elérhetővé önmaga számára. A folyamat természetesen a kenyérgabona megtermelésével vette kezdetét, majd gondoskodni kellett a betakarításról. A kenyér útja a tésztakészítéssel folytatódott, majd a kemencéé, illetve a péké lett a főszerep. A falusi ember csak ezután jutott hozzá mindennapi kenyeréhez.
A kenyér nem is olyan régen jóval többet jelentett Solymáron is a puszta élelmiszernél. Becsülete, szakralitása, jelentése volt mind a hétköznapi, mind az ünnepi asztalon. Amit ma olykor hetykén félredobunk, régen minden morzsájára ügyeltek, vallásos lelkület és különböző népszokások kapcsolódtak hozzá. Sokáig a kenyeret otthon sütötték, az alapanyagot maguk állították elő, így mindenkinek munkát adott a kenyér, a szó szoros értelmében. Ez a jelentés a két világháború közötti időszakban kezdett megváltozni.
Az életmód modernizálódása a házi kemencék fokozatos megszűnésével járt együtt; a beltéri kemencéket felváltották a takaréktűzhelyek (Solymáron a sparhelt). Ez nemcsak kényelmesebb volt, hanem megbízhatóbb is, hiszen a beltéri házi kemence megfelelő felfűtése komoly rutint igényelt, megfelelő tapasztalat hiányában könnyen előfordulhatott, hogy a házi kenyér végül túlsült vagy nyers maradt. A korszerűsödés nyomán a század eleje után a hagyományos házi kemencék nemigen épültek, és a kenyérsütés szokása is elkezdett megváltozni.
A házikenyér készítésének komoly hagyománya volt Solymáron. A településen a század első felében még nyolc pékség is működött. Ezek zöme a modernizálódás nyomán úgynevezett steer-sütést (azaz bérsütést) alkalmazott. A solymári háziasszonyok zöme 100 évvel ezelőtt még otthon készítette saját tésztáját, amit kelesztés után elvitt a legközelebbi pékhez, aki pénzért megsütötte neki. A pékek egy megbízás alkalmával több kenyeret is kisütöttek a megbízónak. A pékségek száma az 1940-es évek végére hatra csökkent, végül 1958-ra már csak egy maradt.
Solymáron steer-pékséget működtetett a második világháború előtt a Mátyás k. utcában Taller Bernát, a Madách utcában Herbert Mihály, a Dózsa György utcában Schieszl Antal, a Marczibányi utcában Ritter Márton, a Bajcsy-Zsilinszky utcában Ringler Bernát, a Hősök utcában Enczmann Ádám, az Arad utcában szintén Enczmann Ádám (azonos nevű és szakmájú pékmester). A solymáriak körében különösen nagyra tartották Posovszki Jakab kenyerét a Hősök utcában, amelynek minőségével később még a méltán híres Pilisvörösvárról szállított kenyér sem vetekedett. Leszármazottaik hűek maradtak a családi tradíciókhoz, hiszen a solymári HEL Pékség – Szász Pékség pilisi pityókás kenyere 26 pékség 80 kenyere közül lett az ország Szent István-napi Kenyere 2026-ban. (Sőt korábban, a pékség Solymár gyöngye nevű pékárujuk 2021-ben is elnyerte ezt a címet.)
A régi pékségek korszaka az 1970-es években zárult le. 1973-ban megépült a pilisvörösvári kenyérgyár, amely nyolc község, köztük Solymár kenyérellátását biztosította, jó minőségű, és sokak által kedvelt kenyérrel. A már hatvannyolc éves Posovszki Jakab ekkor bezárta Solymár utolsó hagyományos sütödéjét, és maga is a kenyérgyárban folytatta a munkát. Ezzel együtt megszűnt a lisztcsere-telep is, amelynek feladata volt az 1960-as években, hogy a termelőszövetkezeti tagok kenyérgabonáját lisztre váltsa. Csak remélni lehet, hogy a kenyér többet jelent a mai ember számára is az egyszerű élelmiszernél: mögötte ma is ott van a föld, a gabona, a malom, a kemence, (néha a háziasszony), a hit, a tudás, és a pék munkája. Ad absurdum még egy egész közösség története is.
Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Seres István: „Solymár története és néprajza” (1997)
Milbich Tamás-Hegedűs András: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000 (2011)
Comments