Több, mint emlékmű? – 10 éves a születés parkja Solymáron

A köztéri emlékművek gyakran hálátlan szerepet töltenek be. Némelyikük súlyos ideológiai terheltséggel bír, manapság pedig sokszor a múlt traumáinak mementóiként tekintenek rájuk. Sorsuk, hogy figyelmeztessenek, intsenek, üzenjenek. Éppen ebből fakad vegyes megítélésük: olykor szeretjük, olykor megvetjük őket. Mindezek ellenére a tereken látható emlékművek – időtállóságuk miatt – kétségtelenül az identitás megőrzésének és egy közösség egészséges működésének egyik leghatékonyabb eszközei.

A Szentesi Ferencné Ritter Borbála emlékmű és park avatásakor. Az eseményen résztvevő családtagok csoportképe (2016. szeptember 11.)

Szentesi Ferencné Ritter Borbála babaasszony. A tér, illetve az emlékmű név- és ihletadója 1934-ben.

Vitát ugyan lehet róla nyitni, de csodálkozni nem érdemes azon, hogy Solymáron az egy négyzetméterre jutó emlékművek túlnyomó többsége a település főteréhez, a Templom térhez kapcsolódik. Az emlékművek elhelyezkedése Solymáron látványosan egyoldalú: az útszéli keresztek kivételével a település 18 négyzetkilométerén alig akad olyan hely, ahol egy konkrét köztéri emlékmű jelezné egy park vagy közterület jelenlétét. Ez önmagában beszédes tény, legalábbis sokat elárul a település fejlődéstörténetéről. Furcsának is nevezhetnénk, hiszen Solymár nagyon gazdag múltja elegendő történelmi emlékezettel rendelkezik ahhoz, hogy szinte minden szegletébe jusson emlékmű. Erről persze nincs szó, de az arányok mindenesetre elgondolkodtatók. 

Az elkészült emlékmű az avatás utáni percekben

A Zöldfa köz, és Hősök utca által határolt kis területen éppen 10 évvel ezelőtt avattuk az utolsó solymári szülésznő és bábaasszony, Szentesi Ferencné Ritter Borbála emlékének szánt emlékparkot. A jubileum most jó apropót ad arra, hogy ezt – az egyébként nem nagy közterünket – kivételként említsük a fent emlegetett trend alól. Kivétel, hiszen a Szentesi-park nem a Templom téren jött létre.

A tér az előkészítő munkálatok közben (2016)

A szoborállítás klasszikus hagyományait folytatja: fontos gondolatiságot és ideát reprezentál, van helytörténeti alapja, és segíti az átmenetiség érzésének oldását az itt élő emberekben. 

Jól látszik, hogy a lélekszámában dinamikusan növekvő településünk lakóinak természetszerűleg inkább az infrastrukturális fejlődés jelenti a sarkalatos kérdéseket. A fejlődés iránya alapvetően a jól járható utcákra, a közszolgáltatások gyors elérése felé irányul, ami természetes emberi igény. Ez a trend már nagyon régóta alakítja a település képét, természetes módon jelen van kezdetektől fogva. Érdemes látni azonban azt is, hogy az említett térformáló közhangulat hosszú távon is belevési magát a település életébe.

Strukturálisan sok-sok utca, a térképen egymást átszelő “vonalak” formájában mutatkozik, és ahogyan Solymár lakossága is egyre gyarapodik, úgy válnak utcáink és közterületeink egyre forgalmasabbá, egyre inkább a gyors közlekedés kiszolgálóivá. A klasszikus városépítészet is ezért tartja fontosnak a terek és parkok jelenlétét, amelyek megtörik, megszakítják az egyre gyorsuló áthaladást, a sztrádaszerű mindennapiság érzetét.  

Pitz Dániel alapítványi kurátor köszöntő beszédet mond

Solymáron szerencsére azért találunk ilyen helyeket a Templom terén kívül. A vár környéke, a játszóterek vagy a régi út menti keresztek és pihenőpadok mind azt szolgálják, hogy a település ne pusztán közlekedési útvonalak hálózata legyen. Többek között e gondolat jegyében született meg 2016-ban Szentesi-emlékművet körülölelő kis park is. Tíz évvel ezelőtt sem csupán egy újabb köztéri alkotás öncélú felállítása volt a cél, hanem egy addig kihasználhatatlan önkormányzati terület emberi léptékű közösségi térré alakítása, amely...

... megállásra sarkall, a hétköznapi rohanás megtörését szolgálja és nem utolsó sorban a helyszeretet fontosságára is felhívja a figyelmet.

Szentesi Ferencné Ritter Borbála szülésző és bábaasszony portréja

Nem véletlen, hogy éppen Ritter Borbála emléke kapott itt helyet. A legendás hírű solymári szülésznő 1934 és 1965 között szolgálta a községet. Szinte minden helyi család történetéhez kapcsolódott valamilyen módon, hiszen generációk születésénél segédkezett. Ápolónőként nap mint nap bejárta hatalmas körzetét, amely Solymáron túl Pilisszentiván, Pilisvörösvár egy részét és a borosjenői téglagyár munkáslakásait is magában foglalta. Többnyire gyalog közlekedett, nemcsak szülésznői ellátást nyújtott, hanem sokszor emberi, lelki támaszt is azoknak, akik a legnagyobb szükséget szenvedték.

Milbich Tamás alapítványi kuratóriumi elnök, Pitz Dániel kurátor és dr. Szente Kálmán polgármester az avatás pillanataiban.

A 2016-ban, éppen 10 évvel ezelőtt elkészült emlékmű és park felállításának gondolata azonban túlmutatott egy köztiszteletben álló szülésznő emlékének megőrzésén. Minden köztéri emlékműnek – különösen, ha egy konkrét személy emlékének állítják – küldetése és üzenete is van. Ma sem pusztán a múlt egy szeletét rögzíti, hanem ...

... párbeszédet kezdeményez a jelen és a múlt között. Egy közösség számára az emlékezés kultúrája, azaz művelése nem lehet csak öncélú tevékenység, hanem a helyi identitás egyik alapköveként, képesnek kell lenniük összekötni az egymást követő nemzedékeket is. Szentesi Ferencné Ritter Borbála alakja kiváló példa erre.

A 20. század második felének generációi diktatúrát, társadalmi átalakulásokat és a rendszerváltás időszakát élték meg, míg a mai kor emberének már egészen más kihívásokkal kell szembenéznie. A technológiai fejlődés soha nem látott lehetőségeket teremtett, ugyanakkor emberi kapcsolataink láthatóan nem tudnak lépést tartani ezzel a változással.

Az információk özönében egyre nehezebb megtalálni azokat az értékeket, amelyek valódi kapaszkodót jelenthetnek. E gondolat jegyében az emlékművet és a parkot nem csupán egy emlékkőnek szántuk, hanem egyfajta hálaadó üzenetnek és a generációk közötti párbeszéd jelképének is. Talán ma még aktuálisabb az avatáson elhangzott gondolat, amely szerint a korok és társadalmak változhatnak, de életünk legfontosabb közös tapasztalatai – a születés, az újrakezdés és az emberi méltóság – időtől függetlenül összekötnek bennünket.

Milbich Tamás