Vizet! – Vízgazdálkodás régen, Solymáron

Égető probléma lett a vízkérdés. Meglepő, de a szójáték mindig, minden korban aktuális kérdésnek számított, még ha nem is kapott annyira látványos hangsúlyt, mint manapság. Cikkünkben Solymár vízzel való kapcsolatát elevenítjük fel, de nem pusztán retrospektív gondolatként, hanem okulásul, figyelemfelhívásként, a kollektív felelősségvállalás fontosságának szokványos kiáltványaként.

Láncos, korszerú kút az 1940-es években (Kép: Majtényi-család, Szépsolymár képarchívum)

Helytörténészeink kutatómunkájából sok minden kiderül településünk földrajzi és vízrajzi adottságairól. Solymárt a domborzati viszonyain kívül alapvetően a bővizű karsztforrásai és a mai településen is áthaladó patakok, vízfolyások tették előnyössé, majd kedveltté az itt letelepülő ember számára. A Budai-hegység mészkő- és dolomitkőzeteiben tárolódó karsztvíz számos természetes forrásunkban manifesztálódik a mai napig. Az első, helytörténetben írásosan jegyzett emlékünk a Törökkút-forráshoz köthető. A forrást 1927-ben, majd 1953-ban mélyrehatóan feltárták; római kori forráskápolna nyomait fedezték fel. A forrásvíz jelentőségét tehát már az ókorban is felismerték: állítólag innen három alkalommal építettek keleti irányba csővezetéket a rómaiak, végpontjait sajnos azóta is csak találgatni lehet.

Solymári vízesés az 1930-as években (Kép: helytörténeti gyűjtemény)

Ami biztosnak tűnik, hogy 1781-1790 környékén ennek a forrásnak a vizét Solymár újkori történetében először hasznosították: a mai rk. templom építéséhez bőven használtak belőle. Történeti távlatokban szemlélve minden valaha itt élt kultúra az Arany-patak, a Káposztás-, és Paprikás-patak környékén telepedett le, azaz szemmel láthatóan használható és éltető víz mellett, vagy közelében. Általában elmondható, hogy évszázadokon át a vízgazdálkodás klasszikus módszereit használták az itt élők:

rá voltak kényszerülve, hogy tudatosan és praktikusan használják a rendelkezésre álló solymári tájat. Többek között használták a patakok vizét malmok hajtására, a középkorban halastavat létesítettek, itatókat alakítottak ki az állatok számára, patakból víztározót (és egyben kacsaúsztatót) létesítettek.  

A Törökkút-forrás az 1960-as években (Kép: Seres István, javított fotó)

Szintén a Törökkút-forráshoz köthető Solymár első komoly, modernkori vízmű-terve is, amely 1928-ban csak a tervekig és a forrásfoglalás előmunkálataiig jutott el. Jóllehet, a vízhálózat kiépítését már korábban, a Karátsonyi család pilisi birtokainak egyik tulajdonosa, Karácsonyi Kamilló is szorgalmazta 1909-ben. Nem kevés (mai értéken mérve kb. 40-50 millió forintnyi) összeget ajánlott fel a célra, csakúgy mint a helyi hitelszövetkezet (a maga 15-20 millió forintnyi koronájával). Sőt, a vízellátás fejlesztésére irányuló szándékok és tervek emlékéhez még messzebre, a 19. század végéig vezetnek nyomok:

A Törökkút-forrás az 1960-as években (Kép: Seres István, javított fotó)

1895-ben egy olasz kivitelező készített tervet a Törökkút vizének felhasználására, amely bár az akkori községi vezetés részéről zöld utat kapott, ismeretlen okoknál fogva mégsem valósulhatott meg.  

110 évvel ezelőtt Solymáron a vízprobléma legalább olyan súlyosnak számított, mint mostanság. Az akkori gond azonban nem a vízhozammal, hanem a vízminőséggel volt. A vízhálózat fejlesztésének igénye akkor inkább az egészségügyi kockázatok felismeréséből fakadt: nyilvánvalóvá vált, hogy az akkor elterjedt és kézzel ásott kutakból kinyert sekély talajvíz könnyen szennyeződhet, komoly betegségeket okoz a falubelieknek. Mindennapi gond volt – főleg nyáron – a nem megfelelően kialakított, fedetlen vagy rosszul szigetelt kutak szennyeződése, a rosszul megválasztott helyszín: az árnyékszék, az állatok, vagy a trágyadomb közelében. Voltak a községben közös használatú ásott kutak is, amelyek hatványozták a fertőzések terjedését különösen a kolera, a hastífusz, a vérhas és más bélrendszeri megbetegedések terjedését. A fejlett vízgazdálkodás égetően fontossá vált a 19-20. fordulóján. Ám a probléma akkor sem egy csapásra oldódott meg.   

(Kép: Seres István, utólag javított)

Hagyományos udvari kút (Kép: Seres István, utólag javított fotó)

Strack Mátyás és Petzina Györgyné kerekeskútjai az 1990-es években udvari díszként szolgálnak (Kép: Solymári Hírmondó 1996)

Fontos megjegyezni, hogy a kutakat ősidők óta használ az ember, és természetesen nem érdemes abba a hibába esni, hogy primitív, vagy elmaradott vízgazdálkodási módszerként tekintsünk rájuk. A probléma akkortájt is inkább a sekély, ásott kútból származó, szennyeződött talajvízzel, vagyis a begyűjtés módjával és a víz minőségével volt.

Szerencsére a 20. század közepére elterjedtté váltak a mélyfúrású kutak is, amelynek módszertanát számos hazai bányamérnök, mineralista, geológus, geodéta kutatta. Bár a mélyfúrású kutak ténylegesen korszerűbbnek és biztonságosabbnak bizonyultak, Solymáron nem sokkal előzték csak meg a vezetékes vízhálózat kiépülését.  

Településünkön amint elérhetővé vált (és aki tehette) az udvarán kutat fúratott magának saját használatra. A sváb elűzetés után (újra) gyakorlattá vált az a régi szokás, hogy a szomszédok összeállva csináltattak maguknak közös kutat, ezek egyike-másika a mai napig megtalálható Solymár régi utcáin (lásd. Madách utca). A közös fúrt kutak 3-4 teljes háztartás vízigényét ki tudták szolgálni. Idővel a vezetékes víz fokozatos térhódítása miatt a kútvizet már csak mosakodásra, mosásra, öntözésre használták. Persze ebben közrejátszott a talajvíz minőségének jelentős romlása, és az, hogy forrásaink 1960-1970-es évekre fogyasztásra alkalmatlanná váltak (ennek miértje külön cikket érdemelne). Ebben az időben váltották a közös utcai kutakat a vízhálózatra csatlakoztatott jellegzetes kinézetű, vasöntvényes nyomókaros kutak a legtöbb utcában.     

Kútból való vízhordás (Kép: Zentai család, Szépsolymár képarchívum)

A maihoz hasonló vízkrízis sem először ütötte fel a fejét Solymáron. Az 1960-as évek közepén az első, korábban kiépített vízmű kapacitása érezhetően már ekkor sem tudta követni a község rohamosan gyorsuló népességnövekedését, iparosodását és az ezzel járó ugrásszerűen növekvő vízigényét. A technológiai, ipari és minőségi korszerűsítés több mint kívánatos volt. Az ígéretes megoldások részben kudarcot vallottak, amit megspékelt néhány “ipari katasztrófa” (például a PEMÜ 1966-ban komoly kárt okozott a vezetékes vízhálózat használatában, 1976-ban pedig a vízművek nyitva felejtett tározójából ömlött a víz, a Szélhegynél ideigelenes “tavat” létrehozva). A tendenciózus küzdelem a jó vízhálózatért végül elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy Solymár vízellátása csak egy regionális rendszerhez, illetve a fővárosi vagy később a szentendrei vízműhöz való csatlakozással oldható meg.

Nyomásellenőrzés (1950-es évek közepe, utólag színezett fotó, Seres István)

A több, mint egy évtizedes tervezés-kivitelezés végül megszülte azt a rendszert, amely viszont a 21. századra vált nehézkessé, de a probléma oka végül azóta is ugyanaz: a hatványozódó lakosság óriási vízigénye.    

Egy vödörnyi kútvíz és a nagypapa (Kép: Merényi család, Szépsolymár képarchívum)

Adódik a kérdés: mit kezdhetünk mi, egyszeri solymáriak a természet ajándékával ennyi krízis közepette? Válaszként talán érdemes megemlíteni egy régi – nyugalmat sugalló – solymári mondást, amely megőrzött valami újra felfedezendőt a régi ember gondolkozásmódjából:

“Esővízzel a legjobb a mosás! (Mid reinyevossze kaume péisze vossn!)”. A helyi sváb dialektusban (fonetikus magyarsággal) megőrzött népi szólást természetesen nem kell szószerint érteni, üzenete allegórikus. Talán elég iránymuatásként felfogni.  

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

Seres István: „Solymár története és néprajza” (1997)