Ma már kevesen tudják, hogy a II. világháború végén és az azt követő években jó pár nemesi, vagy arisztokrata származású embernek adott otthont (és menedéket) Solymár. Egyes információk szerint 150-160 is lehetett azok száma, akiknek kényszerlakhelye hoszszabb-rövidebb ideig községünk volt; közülük aki tehette, a politikai enyhülést követően jobb körülmények közé költözött, de egy kis részük letelepedett itt, vagy itt tért örök nyugalomra. Maradandó emléket keveset hagytak ma

A solymári címer tegnap és ma „Nomen est omen” tartja a latin közhely, ami magyarul annyit tesz: a „név beszél”, vagyis elárulja viselőjét, előre sejteti annak kilétét. Keresve sem találhatnánk a fenti gondolatra jobb példát Solymár település nevénél és címerénél, hiszen ma Magyarországon azon kevés települések közé tartozunk, amelyek nevükben megőrizték a solymászat mesterségének középkori emlékét. Ezért a “Solymár” szó hallatán legtöbbünk képzeletében nem csupán egy modernk