Septima Maria titka – Egy zsidó lány sírköve Solymáron?

Sorozatunkban eddig csupa olyan solymári vonatkozású történést, emléket, gondolatot vonultattunk fel, amelyek történetileg egyértelműen igazolhatók voltak. Most azonban kivételt teszünk és tudatosan ingoványosabb területre merészkedünk. Alább egy egészen egyedülálló mikrotörténeti morzsát mutatunk be. A második században – állítólag – Solymár területén élt Septima Maria nevű zsidó lányról lesz szó, aki semmilyen módon nem szerepelt eddig a helytörténetben, legalábbis a direkt módon rendelkezésre álló helytörténeti anyagokban nem találkoztunk még vele. Az önmagában is izgalmas hipotézis szerint a főváros első, név szerint ismert, zsidó származású hölgyének római kori sírkövét egykor Solymáron találták meg. 

Mielőtt belemerülnénk a részletekbe, előre kell bocsátanom, hogy az ilyen “sztorik” a tudományos vizsgálódás peremvidékéről származnak. “Lógnak” a helytörténetben, igazából a tudomány sem feltétlenül tud velük mit kezdeni, mert csak nagyon nehezen, vagy rosszabb esetben egyáltalán nem vizsgálhatók kielégítő módon. Ha létezne a solymári mikrotörténetnek pletykarovata, akkor valószínűleg ott szerepelnének ezek az amúgy tényleg izgalmas információszilánkok, gondolatok, feltételezések. Különlegességük abban rejlik, hogy ambivalensek, azaz nem lehet eldönteni róluk, hogy mennyire vehetők komolyan, annak ellenére sem, hogy akár igazak, valósak is lehetnek. Vizsgálhatatlanságuk ugyanakkor nem ok arra, hogy a felejtés homályába süllyedjenek. Így jobb híján a rögzítés és az újrafelemlítés szándékával közlöm itt a Szépsolymáron, midenfajta minősítés nélkül.  

Kiinduló pontunk egy feltételezés a 19-20. század fordulójáról, ami egy szaklapban látott napvilágot.

Magyarországon a 19. és 20. század fordulója volt az az időszak, amikor a régészet tudományos alapokra helyezése és az első igazán komolyan vehető publikációk megjelenése elkezdődött. Településünkön is ebből az időből származnak az első jelentések római kori pénzleletekről, negyedik századi sírokról. Solymár szerencsére igen komoly ókori és középkori tárgyi emlékekkel bír, és hogy ezek ma Solymáron megtekinthetők, javarészt a helytörténet nagyjainak, Valkó Arisztidnek, Jablonkay Istvánnak, Seres Istvánnak az érdeme. Azonban minden jel szerint azzal az érveléssel ők sem találkozhattak, amely szerint az első, név szerint is ismert fővárosi zsidó származású hölgy sírkövét Solymáron találták meg a középkorban. Helytörténészeink egyike sem tesz említést erről, pedig – ha igaz – első hallásra igazán különleges színfoltja ez a településünk történetének.

A meghökkentő információ Krausz Sámueltől származik, aki 1902-ben a „Római emlékek a pannon zsidókról” című írásában közölte hipotézisét egy Solymáron (vagy környékén) talált zsidó-római sírkő kapcsán, ami az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) Évkönyvében jelent meg. Röviden Krausz Sámuelről (1850–1924) annyit érdemes ehelyütt tudni, hogy neves történésznek számított a maga korában, a héber kultúra kiemelkedő kutatója volt, aki jelentős szerepet játszott a magyarországi zsidó történelem és a vallási irodalom tudományos feldolgozásában. Cikkeit és tanulmányait az említett évkönyvben, de más történelmi és irodalmi folyóiratokban is publikálta.

A lényeg, hogy 1902-ben arról tudósította olvasóit, hogy szeretné kutatásainak eredményét megosztani, egyrészről azért, hogy “gyarapítsa hazánk őstörténetének megismerését”, másodszor azért, mivel a hazai zsidóság múltjának “oly szánalmasan kevés a látható jele”. 1902-es írásában reményét fejezte ki, hogy a következtetései serkentik majd a hazai zsidóság történetének kutatását hazánkban.

Ebben a szellemben írt arról, hogy nyomára bukkant a mai Budapest területén élt első ismert, zsidó (származású) nő, Septima Maria Judea neve említésének, mégpedig középkori írástudók műveiben, amikből arra következtet, hogy hajdan a nő sírköve Solymáron (vagy környékén) volt megtalálható.

Annak ellenére – írja Krausz –, hogy az említett sírkövet nagy sajnálatára sehol sem találja, mégis szám szerint három kódexben is felfedezte annak nyomát. Közlései szerint az ominózus síremlék latin nyelvű feliratáról hajdan kivételesen pontos feljegyzést készített egy bizonyos Antiquusnak (“Réginek”) nevezett gyűjtő Mátyás király idejében. A beszédes fantázianév nyilván egy valóban létezett tudós személyre utalhat, aki a középkorban még fellelhető római emlékeket gyűjtögette a volt Pannónia területén. Antiquus volt az tehát, aki a sírkővet felfedezte és a feliratát lejegyezte. A sírkő szövege két másik középkori írástudónál is megmaradt: a humanista Johannes Ferrarinus (15. század) és a velencei könyvtáros Benedictus Rambertus (16. század) által jegyzett dokumentumokban egyaránt.  

Krausz Sámuel az egyik dokumentum szövegéből (a “Magyarországban talált emlékek a velenceiek követének kódexéből”) úgy következtetett, hogy a középkori Antiquus a mai Budatétény és Solymár környékén találhatta meg a római Septima Maria sírkövét. Krausz azonban későbbi (1904) nyilatkozatában már egyértelműen solymárinak tartotta a leletet. Solymár neve egyébként direkt módon nem szerepel a forrásokban, de Krausz Sámuel egy “Soklos” nevű helységre hivatkozik a felirat kapcsán, amelynek kilétére szintén csak találgatni lehet, mert nyilvánvalóan egy ma már – ebben a formában – nem létező település lehet. Logikai alapon arra lehet gondolni, hogy Krausz Soklos falu nevét azonosította a mai Solymárral.

Amennyiben Krausz Sámuel hipotézise helyes, “Soklos” település neve egy újabb fejezet lehet községünk nevének eredettörténetében, hiszen a név önmagában is figyelemreméltó adalék akár a szláv, akár a római kori eredetéhez. (Ennek vizsgálata már folyamatban van, erre később még visszatérünk.) Tartozom azonban a történet főszereplőjének, Septima Mariának, azaz a 2. századi (“solymári”) zsidó lánynak a kiléte ismertetésével. Krausz szerencsére pontosan közölte írásában a középkori Antiquus feljegyzését, azaz a sírkő feliratának teljes szövegét.

Ebből kiderül, hogy egy 18 éves korában elhunyt, zsidó származású fiatal nőről van szó, akit anyja, Sabinilla temethetett itt el.

Valószínűsíthető, hogy markotányosnő volt, Krausz Sámuel legalábbis így gondolta. Történész szakértőnk megerősítette, hogy Maria Judea egyértelműen zsidó név (Mirjam), bár mint személynév nagyon ritka volt Pannóniában. A sírkő formailag hitelesnek tűnik, valóban a római epigráfiai szokások szerint vésték fel a kőre. A szöveg tartalmazta az elhunyt nevét, életkorát, származását, és a szöveg jól a ismert vallásos dedikációval kezdődik: D(is) M(anibus) formulával (az alvilág isteneinek), ami minden kétséget kizáróan rómaivá teszi a kőemléket.

Visszatérve a markotányosokra (lixae, ancillae castrenses), ők a hadsereg kisegítői voltak. Leginkább élelmiszert, italt, ruházatot, felszerelést és egyéb árukat biztosítottak a katonák számára. A markotányosok főként árubeszerzésből, kereskedésből éltek és többnyire a légiós táborok árnyékában tartózkodtak. A római hadsereg ellátása nem mindig volt teljesen központosított, így gyakran a markotányosok bonyolították a kereskedelmet egy adott hely lakossága és a legio katonái, vagy akár a letelepedett veteránok közt.   

Jóllehet a "markotányosnő" kifejezés a későbbi korokban terjedt el, a hasonló szerepet betöltő nők az itt szolgáló római legionáriusok mindennapi kényelmének biztosításával, például főzéssel, tisztítással vagy javítási munkákkal, esetenként szórakoztatással, zenéléssel, táncolással vagy énekléssel űzték a katonák tábori életében jelenlévő monotonitást.

A markotányosnők jogilag sem tartoztak a hadsereghez, általában nem is voltak római polgárok, ebből fakadóan a társadalmi megítélésük sem volt egységes.

Egyesek hasznos szolgáltatónak tartották őket, míg mások erkölcsileg kifogásolható csőcseléknek. A sztoikus filozófusok, mint Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius bár nem konkrétan a markotányosnők ellen érveltek, mégis elveik alapján biztosan kritikusan viszonyulhattak hozzájuk, mert úgy vélhették, hogy jelenlétük gyengíti a katonák fegyelmét, morálját. A birodalom teoretikusai a markotányosok tevékenységét felesleges luxusnak gondolták.

A zsidó lány és családjának pannóniai jelenlétére adható racionális magyarázat. Az első nagy zsidó háború (i.sz. 66–73) befejezése után a rómaiak jelentős számú zsidó rabszolgát szállíthattak a birodalom különböző részeire, beleértve az éppen kibontakozó, fiatalnak számító Pannónia provinciát is. Néhányan ezek közül idővel felszabadultak, és integrálódhattak a kibontakozó limes-menti Pannónia római társadalmába. Sok tekintetben asszimilálódtak, jóllehet vallási hagyományaikat, identitásukat megtarthatták. A hajdani sírkő is kettős identitásról árulkodik, hiszen formailag római, de identitásában zsidó emberekről tanúskodik.

Ezt a felvetést erősíti az is, hogy a Pannóniában állomásozó légiók (például a 15. Apollinaris Legio) egyike-másika korábban Júdeában is szolgálhatott, így nem ördögtől való az a feltételezés sem, hogy zsidó származású rabszolgákat hozhattak magukkal, akik később szabadokká válva kereskedelemmel foglalkoztak. Az is fontos szempont, hogy a provincia központja (Aquincum) körül – így "Solymáron" is – etnikailag és kulturálisan meglehetősen színes társadalom élte mindennapjait. Az őslakos kelták romanizálódó lakosai mellett a kereskedelem révén számos más identitású nép is alakította a térség életét (germánok, szarmaták, stb.), így a kis létszámú zsidóság jelenléte sem lehetett szokatlan jelenség. 

A mi Septima Máriánk tehát minden jel szerint a környéken élő, a római életre berendezkedett markotányosnő lehetett, aki igen fiatalon, talán valamilyen heveny betegségben hunyt el, majd édesanyja (Sabinilla) római szokás szerint eltemette és sírkövet állított neki.

Antiquus a középkor alkonyán megtalálta ezt a sírkövet, feltételezésünk szerint talán ott, ahol a modern korban Valkó Arisztid és Taller János is megtalálta a római kori emlékeinket, vagyis a várdombtól északkeletre vagy talán a Rókus-kápolna és a nádas környékén. Erről feljegyzést készített, amit később lemásoltak más humanista írástudók. Ezek az írott bizonyítékok ma is rendelkezésre állnak. 

Mindezzel csupán annyi a probléma, hogy maga a sírkő nincs meg, nem tudni azt sem, hogy a Soklos helységnév tényleg Solymárra vonatkozik-e. Nem tudjuk, ki volt valójában Antiquus és a rendelkezésre álló hivatkozások sem teljesen meggyőzőek, már ami Solymár szerepét a történetben egyértelművé tenné. 

A következő részben a Soklos illetve Solymár helységnevek kapcsolatát boncolgatjuk. Meglátjuk, hogy a “sztori” végül a mikrotörténelem rangjára emelkedhet-e és Septima Máriában valóban egy ókori “solymárit” tisztelhetünk-e.

Köszönet: Hegedűs András, Tóth Elek, Tóth Piroska Anna

Forrás: Arcanum