- Syposs Zoltán
Syposs Zoltán: Tersztyánszky Ödön emlékére - emlékbeszéd 1979-ből
Halálának 50. évfordulóján
Élénken emlékezetünkben van sokunknak az a nap, 1972. június 26-a, amikor felavatták Tersztyánszky Ödönnek, az 1928. évi amszterdami olimpia kardbajnokának, a Pest megyei Mûanyagipari Vállalat lelked együttese által újjáépített emlékmûvét, amely itt, a róla elnevezett úton, az 1929. júniusában elszenvedett halálos végû motorkerékpár-balesete színhelyén áll. A példásan és nagy szeretettel megrendezett avatóünnepségen ott voltak Tersztyánszky Ödön özvegye és családja tagjai, az emlékmûvet gondozásba vevõ Pest megyei Mûanyagipari Vállalat vezetõi, fiataljai, a Magyar Olimpiai Bizottság, valamint a Magyar Vívó Szövetség képviselõi, a kiváló bajnok sportbarátai és tisztelõi. Olimpiai bajnokaink közül Kovács Pál, Nagy Ernõ, Kárpáti Rudolf, Pézsa Tibor; a múlt és a jelen neves vívói és vívómesterei közül sokan, továbbá Solymár sportszeretõ lakossága és számos más érdeklõdõ.
És itt vagyunk újra, hogy tisztelegjünk emléke elõtt, most, halálának évfordulóján, mert, ahogy a költõ - Garay János - írta valaha:
Csak törpe nép felejthet õs nagyságot,
Csak elfajult kor hõs elõdöket,
A lelkes eljár õsei sírjához,
S gyújt régi fényénél új szövétneket...
Tesztyánszky Ödön életútja nem volt mindig rózsákkal szegélyezve. Katonatiszt. Fiatal korában Debrecenben szolgált; vívópartnere - kardban és tõrben - jóbarátja, a legendás hírû Békéssy Béla volt, az 1912. évi stockholmi olimpia ezüstérmes kardbajnoka. 1914. Jött a világháború. Tersztyánszky kétszer is megsebesült, egyszer a jobb karjára, majd tüdõlövést kapott. Eltûntnek, halottnak hitték, de fogságba került, ahonnan talán egy év múlva megszökött. A szerencs és megcsodált szívóssága, emberfeletti akaratereje 1918 tavaszán hazasegítette. Amikor a világháború után, dermedtségébõl újraéledt a vívósport, folytatta kényszerûen abbamaradt sportját, a vívást. Valójában újrakezdte. Harminckét éves, a fiatalság termékeny, csodás évei szálltak el értelmetlenül, ezer veszélyben. Sebesült jobb karjában nem bízik, szívós akarattal megtanul bal kézzel vívni, célba lõni, írni. Ez az alacsony, finom felépítésû, rugalmas izomzatú idegember nem ismert tétlenséget, lehetetlent, és elérte, amit akart.
Gyorsan emelkedett a vívósport magyar, majd világranglistáján. Kortársai világklasszisok voltak, a húszís évek felejthetetlen vívóbajnokai: Berty, Garay, Glykais, Gombos, Jekelfalussy-Piller, Petschauer, Pósta, Rádi, Uhlyarik..., és a külföldi hírességek: a nagyszerû olasz gárda, a franciák, belgák, holland és német vívók. Aki ilyen kiválóságok mellett érvényesülhetett és kiemelkedhetett, valóban ritka tehetség volt. Legszebb gyõzelmeit okoságával, intelligenciájával aratta, és hihetetlen fegyelmezettségével, indulatait gúzsbakötõ önuralmával. Vívómodora nem volt erõszakos, lehengerlõ; finomság, elegancia, virtuozitástól mentes egyszerûség és könnyedség jellemezte. Észvívó volt. Invenciózus. Vívásával a sportág új formanyelve kezdett kialakulni, vezetõ szerepével pedig újszerû módszertani és szervezési rend is. Személyében nem csupán az olimpiai bajnokot tiszteljük, hanem a nevelõ hatású, jó tollú szakírót, elméleti szakembert és szervezõt is. Elsõként õ alkalmazta az edzésnaplót és a versenyzõ étkezési rendjét. Figyelemmel kísérte az egész magyar vívósport és külföld nagy lendületre kapott vívóéletét.
Élénken foglalkozott a sportág "közügyeivel", részt vett a vívószabályok nemzetközi fórumon történõ újabb módosításában, szót emelt a sportirodalom fejlesztése, a versenyek rendszerbe foglalása és a külföldi tapasztalatcserék érdekében; javaslatot tett a mesterkérdés megoldására, mesterversenyek rendezésére, a vidéki gócok fejlesztésére, a nemzetközi nagy vívóversenyekre felkészülés módozataira, legfõképpen pedig az ifjúság nevelését, az utánpótlás biztosítását sürgette. Cikkeket, tanulmányokat, bírálatokat írt, gyakorta a sportszerû magatartásról is: "A fair play-gondolkodást, a stílust, a vívás mûvészetét igen sokszor elnyeli a klubérdek, még az egyéni versenyeken is..., nincs egység a zsûri felfogásában sem..." - panaszolta.
Jellemének legtündöklõbb vonása - szerénysége mellett - a szinte fényûzésszámba menõ korrekt, sportszerû magatartása volt. A rajta esett találatot, gyakran a vitathatót is, veszélyére vállalta, azonnal jelezte döntõ, válságos pillanatokban is. Magatartása Hemingway sorait juttatja eszünkbe: "A sport megtanít gyõzni és felemelt fejjel veszíteni; a legfontosabbra az életben."
Diadalait a pástokon 1923-1928 között aratta. Az 1924. évi párizsi olimpián a magyar kard- és tõrcsapat tagjaként szerepelt jelesen. Háromszoros magyar kard- és tõrbajnok, számos nemzetközi nagyverseny gyõztese már, amikor az 1928. évi amszterdami olimpián a tõr- és kardcsapat versenyben indult és az egyéni kardversenyben, ahol a döntõbe jutott tizenkét vívó: három magyar - Gombos, Petschauer, Tersztyánszky -, három olasz, két német, két holland és két francia "a vívás technikájának széles skáláját, mûvészi fogásait csillogtatta". Az aranyérem sorsa a két magyar vívó, Petschauer és Tersztyánszky között 5:2 arányban, Tersztyánszky javára dõlt el. "Ez az igazi nagy vívó, aki szép gyõzelmét megérdemelte" - írta róla Nedo Nadi, a világhírû olasz vívó és újságíró, az amszterdami csonka olimpia kardbajnoka.
Harmincnyolc éves. Még így is, hogy élte oly sokáig drótakadályok között botladozott, tehetség, akaratereje korlátlan további lehetõségeket sejtetett - úgy hittük akkor. Talán csak õ érezhette másképp, ott, a dobogó magasán, az amszterdami vívóarénában. Mondják, mikor sisakját, fegyvereit berakosgatta zsákjába, csendesen, mint aki a harsogó nyárban fekete fergeteg közeledtére neszez, így szólt:
- Most elteszem kardom - örökre...
Tíz hónap múlt el. 1929 júniusában itt, a solymári úton suhant egy katonai motorkerékpáron végzete felé. A fák kattogtak, mint a gépfegyverek ott, régen az orosz, meg olasz fronton. Varjak rebbentek sötét szárnycsapással. Egy parasztasszony kendõje leesett a szekérrõl, a motorkerékpár vezetõje megzavarodott, hirtelen kerülni akart... oldalkocsija egy útszéli fának ütközött. Szörnyû csattanás, borzalmas roppanás... és Tersztyánszky ödön, a magyar vívósport büszkesége, egy hét múlva belehalt sérüléseibe.
A nemzet és az egész sportvilág õszinte megrendüléssel áldozott emlékének... És megemlékezik róla az utókor is. Születése helyén, Csákváron emléktábláját évenként megkoszorúzzák, ez évfordulón sportkörük kardvívó bemutatót rendez emlékére. Ahol a bajnok ifjúsága idejét töltötte: Szarvas városa - fennállásának 250. évfordulója alkalmából - 1972-ben , a Vívó Szövetséggel egyetértésben elhatározta a világháború miatt abbamaradt Tersztyánszky-emlékversenyek felújítását. Az események érdekes találkozása folytán, ugyancsak 1972-ben, az ország másik felében, itt, Solymáron, a Pest megyei Mûanyagipari Vállalat kollektívája "épített frontot a múlandóság ellen". "Valamennyien nagyon fiatalok, soha nem látták Tersztyánszkyt. Vívni nem vívott egyikük sem, a sportág belsõ, élõ története sem hatott rájuk. De sportemberek, tudják tisztelni a halott bajnokot" - írta akkor Dávid Sándor. A fiatalok rábukkantak a PEMÛ mellett futó országút szélén roskadozó, elhagyott kis emlékmûre. Újjávarázsolták, majd a vállalat vezetõségével, a Vívó Szövetség szervezõ segítségével együtt megrendezték a megszépült emlékmû ünnepélyes leleplezését. Utána végigkalauzolták az érdeklõdõket a Tersztyánszky-emlékkiállításnak átrendezett kultúrteremben. "Az egyik asztalon a bajnokra emlékeztetõ írások, tárgyak között szerényen egy brigádnapló is meghúzódott: 13 taggal alakultak brigáddá a PEMÛ energiaosztály dolgozói. Tersztyánszky Ödön nevét vették föl, azzal a vasárnapi ünnepséggel indultak várhatóan szép sikerek felé..."
A méltatás írója szavaival mondjuk mi is:
- Vajha minden értékünknek ilyen új õrzõi, felfedezõi támadnának, vajha mai legjobbjaink erõt merítenének elõdeik ragyogó példájából.
