Színt vallok

Kritikai észrevételek Solymár új arculatával kapcsolatban

Szokásomtól eltérően kritikai írás megfogalmazására adtam a fejem. Naivan azt gondoltam ugyanis, hogy vannak evidenciák. Olyan dolgok, amiket nem feltétlenül kell kirakatba tenni, mert mindenki ugyanúgy érti és érzi. Az evidenciákat nem vesszük észre, mert különbözőségeink ellenére is bennük létezünk, velük élünk, olyanok, mint a ruhánk, vagy a nevünk. Azt gondoltam, hogy a kék-fehér színek, a település címere, vagy a legalapvetőbb szimbolikus kódjaink ilyen evidenciák. Hát tévedtem.  

Elöljáróban hadd mondjam el a hangnem kedvéért, hogy kritikai megjegyzéseim nem irányulnak senki ellen, sőt még csak nem is szakmaiak. Nem az alkotó(k) személyről szólnak és a kreatív jószándékot sincs okom senki részéről megkérdőjelezni. A szó valódi értelmében építő jellegű kritikának szánom. Az “új arc, régi értékek” címszó alatt aposztrofált kommunikációs és vizuális önkormányzati újítás alapvetően szépen átgondolt, kimunkált és jól láthatóan sok gondolatot és törődés tartalmazó grafikai produktum. Kritikám ezért nem is igazi kritika, inkább mikrotörténeti hitvédés, egyfajta kortesbeszéd, talán egy valójában szükségtelen – de fontos – világnézeti vita feleslegesnek tűnő nyitánya (ami azonban nem példa nélküli Solymár történetében). 

Miért írom? Helytörténeti kutatóként felelősségemnek érzem, hogy megfogalmazzam ellenérzéseimet, gondolataimat az “új arc” kapcsán. Elsősorban a "solymári kék-fehér" színek szinte teljes eltűnése, "leradírozása" az, ami nyilvánvalóan szembeötlő az új arculatban.

Pedig “(...) Az [új] arculat arra hív, hogy egy kicsit távolabbról nézve, a hagyományok és a modernitás összefonódásában fedezzük fel közös identitásunkat (…)” – olvasom a Solymári Hírmondó 2025. októberi számában.

Az újság teljes fél oldalán hivalkodik a sárga dizájn. Hirdeti, hogy hódítóként magának követeli a helyi közélet közösségi kommunikációs terének nem létező trónusát. Próbáltam – tényleg – távolabbról figyelni magam, hogy – az alkotói szándék szerint – milyen impresszióim támadnak a sárga láttán, amelyben elméletileg a közös identitást kellene felfedeznem. Kétségtelenül melegséget, jóleső érzetet keltett, de aztán jött a hosszan tartó hiányérzet. Az érzékszervi percepción kívül semmilyen komolyabbat nem üzent meg számomra.      

Aztán próbáltam rájönni – miután a cikkből ez nem derül ki –, hogy miért éppen a sárgára esett a választás, amikor a település új kommunikációs szín-attribútumát igyekeztek kódolni. Bárhogyan kerestem, nem találtam semmilyen helytörténeti, néprajzi, folklorisztikus, szimbolikus, vagy kulturális kapcsolatot a sárga és a jelen solymáriság között. (Talán ezt az aránytalanságot pótlandó alkalmaz az arculat gótikus betűket, ami jól érzékelhetően egy ésszerű egyensúlyozás eredménye, de ezen betűk használatának is erősen vitatható a szimbolikus jelentősége.) Így arra jutottam – mindenfajta rosszhiszeműség nélkül –, hogy a sárgát két dolog indokolhatta: a progresszív trendiség, vagy valamilyen szubjektív alkotói ideológia. Ne ijedjünk meg ezeknek a szavaknak a komolyságától.

Ne feledjük, szimbolikus színekről beszélünk, komolyságuk abban áll, hogy a jelképek mindig többet üzennek önmaguknál, esetünkben is 12 ezer ember közös identitását igyekszik reprezentálni! 

Felületes szemlélőként azt gondolhatnók, hogy pusztán ízlésbeli kérdésről van szó. Ha így lenne, ez a cikk meg sem született volna. A sárga kétségtelenül erőteljes, trendi, feltűnő szín, de véleményem szerint Solymáron "tájidegen", nincsen semmilyen szimbolikus előképe. Ellenben a kék-fehérrel, amely 1777 óta deklaráltan Solymár kollektív önreprezentációjának közmegegyezéses színei – számomra most is azok. Nem teljesen világos, hogy a meglévő kulturális színkódokat az alkotók miért írták le ilyen határozottan, ha Solymár saját bevallásuk szerint is a magyar és a sváb kultúra találkozása, ahol "a városi élet a természet közelségével, a kortárs innovatív és modern szemlélet a hagyományőrzéssel találkozik."

Persze belátom, hogy a hagyományos kék-fehér színek nem trendik, de hát ezek nem is tudatos grafikai tervezés eredményei. A "solymári kék-fehér" maga a hagyomány, amely a település tényleges történetiségéből fakad. Ja, és nem! Nem csak a svábok színe, mielőtt ez a kártya érvként előkerülne. Nem csak a helyi svábság nem létező “hegemóniájának”, vagy az őslakosok maradi önazonosságának jelképe! Ezek a színek eszmetörténetileg igazolható, organikus kulturális összhatások eredményei, amelyet a helyben élők generációkon át szívből magukénak éreztek. Az arculatból való eltűnése ezért nagyon fájdalmasan hat különösen az olyanoknak, mint jómagam, akik a kék-fehéret identitásélményként evidenciának tartották.

Innen nézve valójában a sárga ilyen mértékű dominanciája vált ki “hegemón” (uralmi jellegű) érzést. Továbbá a kék-fehér lecserélése Solymár szimbolikus önreprezentációjában koránt sem a “modernitás és a hagyomány összefonódását” jelképezi. Ez számomra pusztán progresszió és trendiség, immár hagyomány nélkül.

A hagyomány és a modernitás összefonódásáról pedig már csak azért sem beszélhetünk, mert önmagában filozófiai ellentmondást rejt. A hagyomány és a modernitás sosem voltak barátok, sőt kifejezetten antagonisztikus (feloldhatatlan) ellentétpárok. A tradíció az állandóságot, a modernitás pedig a változást képviseli, egymással mindig harcban álló fogalmak. Kifejezetten rossz omen az állandó harcban identitást sürgetni.      

Valóigaz, hogy a kék-fehér intézményesen későn, az 1990-es években, a rendszerváltást követően jelent meg a település zászlaján és címerén, de ekkor sem újat hoztak létre, hanem újraalkottak valamit, ami a múltban is létezett: az évszázadok óta jelenlévő önazonosság íratlan szimbólumait intézményesítették. A kék-fehér színekben kódolva van a hagyomány, a hely közös tapasztalata, ami – egyetlen sikertelen címerváltoztatási kísérleten kívül – sosem szorult védelemre, vagy magyarázatra. Nem vitatom, hogy a település lakosság összetétele – elviekben – indokolttá teszi egy új identitásérzet szimbolikus megjelenítését. Azt azonban vitatom, hogy a sárga Solymáron “a hagyományok és a modernitás összefonódását” reprezentálná. Lehet, hogy a sárga modern, lehet hogy szakmailag védhető, de leuraló jelenléte bántóan progresszív.

Sajnos azt érzem, hogy a sárga alkalmas arra, hogy ne fejezzen ki egységet, hogy a csendesebb hőfokon pislákoló helyi hagyományokat szimbolikus szinten végleg zárójelbe tegye, ad abszurdum rezervátumba küldje. A kellő körültekintés nélküli újító szándék – főleg ha szimbólumokról van szó – sokat tud rombolni egy település lakóinak mentálhigiénés állapotán. Igen, hiányolom a hagyományos kék-fehér színek csendes, derűs jelenlétét az új kommunikációban. Nem érzem a hajdani falusi solymáriak hitét, falusi életérzését reprezentáló attitűdjét a sárgában. Az új arculat domináns színe számomra napsütötte ugyan, de a hagyományt eléggé arrogánsan nélkülözi, bizonyos értelemben önkényes, harsány, és leginkább csak az urbánus mentalitást sejteti. Ez talán illik a "digitális és technikai fejlődés kihívásaihoz", talán sokak ízlésének megfelel, de nem illeszkedik ahhoz a kultúrtájhoz, amelyet örökségül választottunk, vagy megkaptunk, és amit – talán mondhatom többek nevében – magunkénak érzünk. 

Aki itt nőtt fel, a kék-fehéret nemcsak látta, hanem át is élte: a templomi zászlókban, a búcsúkban, a nagymamák mángorolt, a férfiak munkakötényében, a kevésbé divatos kékfestő ruhákban, a rengeteg ünnepi koszorúban, az esküvői szoknyákban, Mária palástjában, stb. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de számomra ez a sárga élményvesztés, mert mindezeket egyáltalán nem érzem ki belőle.

A végére némi önkritika: számomra is evidencia, hogy a hagyomány nem attól élő, hogy változatlanul hagyjuk, vagy kritikátlanul átvesszük. A modernitásra, az új látásmódra éppúgy szükségünk van, mint a hagyomány megnyugtató biztonságára.

De aki a szimbólumokhoz nyúl, vegye még komolyabban a feladatot: olyan jelképet alkosson meg újítás gyanánt, aminek az üzenete világos a változásban, egyértelmű a modernitásban. Legyen olyan színe Solymárnak, ami felismerhető és átélhető marad mindenki, hangsúlyozom: mindenki  számára! Ne csak a posztmodern digitális kommunikációs térben állja meg a helyét, ne csak a mennyiségnek szóljon, ne csak a divat legyen a meghatározója, hanem tudjon valódi szimbólumként is hatni! Érzéseket, emlékeket, szeretetet is képes legyen megüzenni, ne pusztán találkozási pontot. 

Legyen egyértelmű: amikor egy közösség a saját, történetileg kialakult szimbolikus színeit látványosan – még ha részlegesen is – lecseréli, valójában új narratívát kezd írni önmagáról: azt üzeni, hogy a folytonosságnál fontosabbnak tartja a különbözni akarást. A sárga, mint kommunikációs eszköz kétségtelenül különbözni akar. Ezt üzeni. Ez természetesen önmagában nem feltétlenül baj, de a döntéshozónak tudatosítania kell, hogy a színek komoly kulturális kódok: a hely múltjáról, a jelen ízléséről, az itt élő emberek önképéről közvetít üzeneteket.

Ezek átírása nem csupán vizuális-kommunikáció, intézményi PR, hanem a közösség önértelmezésébe való beavatkozás, szimbolikus tett. A szimbólumokkal való vizuális kísérletezés nem ördögtől való, de nem csupán profán, esztétikai kérdés. Átírni egy kulturálisan kódolt színtkombinációt nemcsak kreatív feladat, hanem morális és kulturális felelősség is! Ha a forma mögül eltűnik a kollektív emlékezet, ha a színek már nem hordozzák azokat a tartalmakat, amit a közösség egykor meg akart őrizni velük generációkon át, akkor a szimbólum többé nem közvetít semmit. Senkinek. 

U.i.:

A témában korábban írt tanulmányom a kék-fehér szín kultúrtörténeti fejlődéséről és értékéről az alábbi linkkel elérhető.

KEK-FEHER v1_net.pdf

Download PDF • 2.33MB