A Mária-monogramról – Az öt solymári aranybetű
Updated: 6 days ago
Idén a solymári búcsú saját logót kapott, amely – bár jellege miatt csak vallásos vonalon tud érvényesülni –, egyszerre újítás és a tradíciókhoz való visszatérés. Több helyen, többféle módon találkozhatnak majd az érdeklődők a díszes Mária-monogrammal. Solymáron 2026-ban ez nem pusztán a 18. századi barokk Mária-kultusz utáni negédes nosztalgia szeretne lenni, bár kétségtelen, hogy hétköznapi értelemben ilyen olvasata is lehet. De miután jelképről, tradicionális szimbólumról beszélünk, a monogram nem csak vallásos, hanem kulturális értelemben is hordoz üzeneteket.
Solymáron különösen fontos hagyománya van a Mária-kultusznak. Mindenfajta pátosz nélkül állítható, hogy a mai település alapjait olyan emberek hozták létre, akik a barokk kori megújulásra jellemző lelkületnek szentelték gondolataikat, reményeiket, mindennapi életüket. A megfogalmazás korántsem túlzó, ha a településen élt falubeliek szokásaira, folklórjára tekintünk.
Helytörténeti szempontból bőven van arra bizonyítékunk, hogy mennyire meghatározó és fontos volt Solymáron Mária neve, illetve az istenszülő szent asszonynak a vallásos tisztelete. A jelenkori település lokálpatriótái is érzékenyek rá – felekezettől, vallásosságtól függetlenül – még akkor is, ha magával a kultusszal frontális módon már kevésbé találkozunk.
Az embléma leírása
Az embléma a barokk korból ismert Mária-monogram egy historizáló, modern változata, amely a MÁRIA név betűiből formál egységes jelképet egy helyi séma alapján. A szimbólum tudatosan barokkos, rokokóba hajló stílusban készült és a hagyományos solymári búcsú ünnepélyességét hivatott közvetíteni.
A középpontban az egymásba fonódó, kalligrafikus M, A, R, I, és A betűk állnak, amelyeket sugárzó fénykoszorú, virágdíszek, drapériák és két angyal alakja vesz körül, fölöttük a Mária-királynőségre utaló, angyalok által tartott korona historizáló hangulatot kölcsönöz az emblémának.
Az ívelt, kagyló- és indamotívumok a 18–19. századi katolikus templomdíszítés világát idézik. A körívben elhelyezett imafeliratból és a 12 csillagból álló koszorú által az egész kompozíció modern embléma- vagy pecsétszerű karaktert kap.
A solymári Mária-tiszteletről
Régen a solymáriak szerették Mária-hagyományaikat, ragaszkodtak a kultuszból fakadó vallásos szokásaikhoz, készséggel élték meg az ehhez fűződő identitásukat magánáhítat formájában éppúgy, mint közösségben. Szemléltetésként: a faluközösség 1931-ben kifejezetten a Mária-tisztelet jegyében nevezte át a Templom teret hivatalosan (!) Boldogasszony térre. Az is jó példa, hogy 1934-ben, a solymári kegyhely 200 éves jubileuma alkalmából példaértékű közösségi összefogás jött létre ennek szellemében: ekkor került sor ugyanis a templom második legnagyobb szabású belső restaurálására, amelyet a helyiek adományokkal, fuvarral és egyéb ingyenes szolgáltatásokkal segítettek.
A legbeszédesebb emlék ezzel kapcsolatban számszerűsíthető adat: mai értéken mérve kb. 32 millió forintnyi (7062) pengőt gyűjtöttek a célra az akkor mintegy négyezer fős lakosságtól.
Ez hatalmas anyagi erőfeszítést jelenthetett a solymári híveknek, de a jelek szerint a cél érdekében szinte az egész település hajlandó volt templomára áldozni. Solymár legfőbb ismertetőjegye pedig a helyi kultusz szíve közepe: a Mária-kegykép, valamint a neki tulajdonított csodás gyógyulások voltak.
A templom belső festését sem bízták akárkire: a falak művészi dekorálását a kor egyik legjobb templomfestője Lohr Ferenc (1871-1946) készítette, aki ekkor már hatalmas szakmai rutinnal és hírnévvel rendelkezett. A mester igen jelentős összegért, mai értéken mérve nagyjából 12 millió forintnyi pengőért készítette el a solymáriak templomfestését, amely sokak szerint a valaha készült legszebb solymári dekoráció volt. Nem véletlenül került szóba Lohr Ferenc. Ez a mostani új embléma alapvetően a templomfestő által készített Mária-motívum nyomán született meg.
A solymári embléma forrásáról
Lohr Ferenc 1934-ben a szentély fölötti kupolára teljes terjedelmében egy Mária-monogramot festett. Mária nevének első pillantásra nem feltétlenül egyértelmű jelképét relatíve hosszú ideig, több mint harminc éven át csodálhatták a solymáriak, tovább mélyítve a Mária-misztérium hagyományát a helyi hívekben. Meglepő, de a szakirodalmi összefoglalók alapján a latin egyház nem ad szigorú iránymutatást arra, hogy milyennek kell lennie egy Mária szimbólumnak. Valójában nincs egyetlen kötelezően előírt Mária-monogram ábrázolás sem.
Egy ilyen jelkép létrejöttét mindig a katolikus (latin) egyházi hagyomány, azaz a teológia, a liturgikus szokások, és a népi értelmező kultúra teszi egyértelművé.
1964-től a templom új festést kapott, a nagyméretű monogram eltűnt, a kép emléke ezután már csak azokban élt tovább, akik szerették és tisztelték ezt a hagyományt.
Mária nevének ábrázolásfejlődéséről
Mária kezdetektől része a katolikus hagyománynak. Tisztelete és ikonográfiája jóval megelőzte a róla szóló dogmák későbbi állításait. Már a 2–3. században vannak Máriáról szóló keresztény hagyományok, imádságok és ábrázolások. Idővel a hagyományt dogmává sűrítette az idő, ezek pedig meghatározták, hogy mit lehet Máriáról állítani és mit nem. A szabályozott vallásgyakorlás (liturgia), a művészet és a népi vallásosság a dogmákkal párhuzamosan fejlődött, kéz a kézben gyarapították egymást. A Máriával kapcsolatban felmerülő új teológiai hangsúlyok az áhítatban és az ábrázoló művészetekben is új szerepekkel, új jellemzőkkel (attribútumokkal) ruházták fel Mária képi megjelenéseit. Olyannyira rugalmasnak tekinthető kultuszról beszélünk, hogy egyes Mária-ábrázolások sokszor nem a dogmából, hanem az élő liturgiából, az apokrif (rejtett) hagyományból, vagy népi vallásosságból eredtek, és nem egyszer megelőzték a dogmatikus rögzítést is.
A Mária-kultusz képi ábrázolásai az évszázadok során azonban jellemzően kizárólag teológiai állításokat közvetített. Mária liturgikus tisztelete a mai napig alapvetően Krisztushoz köti Mária szerepét, és csakis a megváltó üdvtörténetén keresztül értelmezi azt. Így szükségszerűen az összes Máriával kapcsolatos kulturális megnyilvánulás (legyen az irodalmi vagy képzőművészeti alkotás) ennek az elvnek a mentén formálódott évszázadokon keresztül.
A korai kereszténységben Mária “egyszerűen” Jézus anyjaként jelenik meg, majd az Istenszülő (Theotokos) dogmává szilárdulásával egyre emelkedettebbé vált istent szülő anyaiságának eszménye. A középkor folyamán az anyai szerepek (mint közbenjáró, oltalmazó, szűzi, anyai és királynői) váltak hangsúlyosabbá, amelyekhez újabb és újabb képtípusok és attribútumok kapcsolódtak.
A gyermek Jézus, a trón és korona mellett megjelent a csillagkoszorú, a holdsarló, a Nap, a liliom, a rózsa és számos más jelkép, amelyek többnyire összhangban álltak a dogma aktuális állításaival.
Végül a kora újkor és a barokk tovább gazdagította az önmagában egyre komplexebbé váló rendszert (lásd: Immaculata, a Győzelmes Mária, a Magyarok Nagyasszonya és az Oltalmazó Mária). A monogram (névjelzés) megjelenése viszont meglehetősen új jelenség. A 16–17. században már általánosan alkalmaznak rövidített feliratokat, kezdőbetűket, monogramokat, szimbólumokat és összetett jelképeket. A Mária-kultusz sem kivétel ezalól: ekkor válik különösen fontossá a rövidített névalak, illetve a Mária név betűinek egymásba komponált, kalligrafikus változatai. Ezt aztán a 19-20. század historizmusa és a neobarokk fedezi fel újra, és alkalmazza például a templomdíszítésben, példának okáért Solymáron Lohr Ferenc.
Az öt arany betű jelentéséről
A Mária-monogram használata a katolikus hagyomány része. Különlegessége, hogy a sokféle Mária-ábrázolással ellentétben már nem Mária alakját jeleníti meg, hanem a Máriához évszázadok alatt kapcsolódó jelentésrétegeket sűríti össze egy jelképben. Mária neve öt hangból (betűből) áll (M-A-R-I-A). Ezek mindegyikéhez tartozik egy-egy teológiai jelentés. A betűk teológiai tartalommal felruházva így lényegében gyakorlatokká, elmélkedésre (kontemplációra) alkalmas praktikummá válnak: azt üzenik meg a szemlélőnek, hogy miért forduljon bizalommal Máriához, miben tud közbenjárni érte Mária, miért érdemes hozzá fordulnia ha lelki, spirituális, vallási, vagy akár hétköznapi támaszra, vigaszra, reményre lenne szüksége Krisztustól.
Az első betű (M), jelentése Mediatrix, vagyis közvetítő.
A második betű (A), jelentése Adiutrix, vagyis kisegítő, oltalmazó.
A harmadik betű (R), jelentése Reparatrix, vagyis helyreállító.
A negyedik betű (I), jelentése Illuminatrix, vagyis megvilágosító.
Az ötödik betű (A), jelentése Advocata, vagyis szószóló, képviselő.
A Mária-monogram misztikus hagyománya
Bár a Mária-monogram használata főként a kora újkorban vált gyakorlattá, valójában Mária nevének betűihez sokkal korábban, már a 12. században is kapcsolódhatott elmélyülő misztika. Thomas von Cantimpré 13. századi Bonum universale de apibus című műve őrzött meg egy utalást erre vonatkozóan. A franciaországi deols-i bencés kolostorban élt egykor egy Gosbert nevű szerzetes, aki olyan áhítat-gyakorlatot végzett, amelyben Mária nevének öt betűjét (M, A, R, I, A) egy-egy zsoltár kezdőbetűjével kapcsolta össze. Naponta öt zsoltárt imádkozott, mindegyik után Ave Maria és további Mária-imádság következett. A hagyomány olyan nagyra tartotta Gosbert kontemplációját, hogy halálához misztikus legendát kapcsolt. A történet szerint 1186-ban, Szent András ünnepének vigíliáján Gosbertet holtan találták, szájából, szeméből és füléből rózsák nőttek ki, és mindegyiken Mária nevének egy-egy betűje, illetve az ahhoz kapcsolt zsoltár kezdőverse jelent meg.
Szintén szerzetesi hagyományból ismert Szászországi Boldog Jordán, a domonkos rend második rendfőnöke, aki Mária iránti áhítatának részeként szintén egy öt zsoltárból álló imarendet gyakorolt, amelyben a zsoltárok kezdőbetűi egymás után a MARIA nevét adták ki:
Az első betű (M), kapcsolódó zsoltár: Magnificat (magasztalás).
A második betű (A), kapcsolódó zsoltár: Ad Dominum… (segélykérés).
A harmadik betű (R), kapcsolódó zsoltár: Retribute (…) (könyörgés).
A negyedik betű (I), kapcsolódó zsoltár: In convertendo (öröm).
Az ötödik betű (A), kapcsolódó zsoltár:. Ad te levavi (...) (bizalom).
A hagyomány szerint Jordán kontemplációját a “Tengernek Csillaga” imádsággal vezette be, az egyes zsoltárokat pedig az “Üdvözlégy Mária” korabeli formája követte. Jordán ezt a módszert szerzetestársának, Bertholdnak is megtanította, majd a történetet később Gerard de Frachet domonkos szerzetes a 13. század közepén összeállított rend-történetébe jegyezte, ahol külön fejezet foglalkozik Jordán misztikus Mária-tiszteletével.
Mária, mint közösségi erő
Az emblémát a fent kifejtett monogrammatikus hagyomány jegyében készítettük. Nem titkolt küldetése, hogy a kontemplatív és a helyi (solymári) sajátosságokat ötvözve a hagyomány erejét és jelentőségét újra előtérbe hozza.
Természetesen hosszasan lehetne vitázni arról, hogy a 21. században mi értelme egy barokk kori kultusz ilyen módon történő revitalizálásának. Itt azonban nem pusztán ízlésbeli, vagy történeti kérdés merül fel.
Az talán mindenki számára világosan látszik, hogy a Mária-kultusz legnagyobb ereje nem feltétlenül a több évszázados hagyományában rejlik, hanem abban, hogy egyetemes eszménye könnyen személyessé és helyivé válhat kortól, nemtől, közösségtől függetlenül is. Szinte bármilyen tájhoz, településhez vagy szent helyhez képes volt sajátos formában kapcsolódni.
Solymáron régen is nagyon sok féle vérmérsékletű, habitusú ember élt, életük akkor is tele volt konfliktusokkal és nehézségekkel.
Ám nekik adott volt és könnyen hozzáférhető a közösségi szervezőelv. A Mária-tisztelet volt a tengely, ami ugyanúgy jelentett az egyszeri ember számára egyénileg átélhető személyes mélyélményt, mint a hétköznapokban gyakorolható közösségi praktikumot.
A helyiek közvetlenül, az ide érkezők pedig közvetetten azonnal kapcsolódni tudtak a faluhoz a kultuszon keresztül. A régi solymáriak számára a “Mária-lelkiség” a solymári életérzés szíve közepe, éppen csak régen Miasszonyunknak, Máriahilf-nek hívták, amit ma leginkább női archetípusnak, vagy anyai életelvnek (princípiumnak) nevez a közvélemény.
Csillag az égen
Paraliturgikus népi emlékeink szintén bizonyítják, hogy a Mária-tisztelet a 18. század második felétől a 20. század első feléig komoly szakrális közösségszervező erő volt. A kultusz azonban az 1940-es évek elejére elvesztette korábbi lendületét. Az 1954-es Mária-év még mutatott valamit solymári fényéből, ám a lánglelkű hangulat 1956-ra reménytelenül kimerült. Húsz év múlva, 1974-ben Szabadkai József (1910-1987) plébánosunk rácsodálkozik, hogy a Jászságból érkező zarándokok “Solymár Szép Csillaga, könyörögj érettünk!” formulával invokálnak (fohászkodnak) ferences vezetőjükkel, Kovács Sándor Kamillal a solymári kegykép előtt. Szabadkai ekkor jegyzi le, hogy milyen jó volna, ha ez a szép kifejeződés meghonosodna Solymáron.
Úgy tűnik tehát, hogy az egyik méltán kedves, litániában használatos fohászunk nem solymári “találmány”, hanem egy kreatív 20. századi ferencestől származik. A Jászberény környéki hívek a jelek szerint 1948 óta járhattak Solymárra, szintén az említett Kovács Sándor Kamill atyának az ötlete nyomán. Kamill atya ugyanis fejébe vette, hogy saját építésű kápolnájához több tucatnyi, hazai Mária kegyhelyről hozat köveket a cél érdekében. Solymárról is vitt, de ekkor (1948 környékén) a helyi Mária-tisztelet valószínűleg már elvesztette korábbi, kultikus szokásjellegzetességeit, paraliturgikus stílusjegyeit.
Nem kizárt azonban, hogy a jászberényiek egy olyan, régi solymári kegyhelyhez kötődő Mária-megszólítást őriztek meg, amely a helyi vallásgyakorlatból időközben részben kikopott, de 1974-ben a solymáriak éppen tőlük tanulták újra.
Ami biztos, hogy az istenszülőt “Solymár Szép Csillagaként” jegyzi a helyi hagyomány, manapság is szépen csengő népi devóciós (ájtatossági) kifejeződés. Solymár Szép Csillaga más megközelítésben allegorikusan összecseng a Stella Maris, azaz Tenger Csillagával, sőt Stella Matutinával azaz a Hajnali Szép Csillagával is a lorettói litániából. Mindkettőben az irányadó, a hívőt (vagy közösséget) vezető anyai bölcsesség középkori ideáltípusa rajzolódik ki.
A solymári templom nagyharangjára formázott Mária (Kisjézussal) alakja a Solymáriak Patronálóját ábrázolja, jelképesen a mai napig hallatja “szavát” minden egyes kongatásnál.
Számtalan ünnepi mozzanat, népi szokás utal arra, hogy a helyi kultusz mélyen összekötötte önazonosságban az embereket, a közösségre egyértelműen integráló hatást gyakorolt. Az idők során nem véletlenül született számos, a “solymári Mária” nevének tiszteletét kifejező fohász, ima, vers, vagy ének, amelyek közül több nyomtatásban is megjelent a vallásos áhítatirodalomban. Templomunk névadójának monogramja tehát a solymári kultúra mélyrétegeiből származik, búcsús megjelenési formája nemcsak vallásos környezetben értelmezhető. Szimbolikája egyetemes emberi értékekre utal és mint ilyen – reményeink szerint – a jövőben is fontos tényezője maradhat településünknek.
Milbich Tamás
Postscriptum
Az embléma megszületésében nyújtott segítségéért
és közreműködéséért külön köszönet illeti Krendl Évát és Szemere János atyát.
Források:
Erdélyi Zsuzsanna: A Mária-kultuszról (1994)
Gerardus de Fracheto: Vitae Fratrum Ordinis Praedicatorum. Ed. Benedictus Maria Reichert. Monumenta Ordinis Fratrum Praedicatorum Historica, tom. I. Romae–Stuttgardiae, 1896, 118.
H. Bathó Edit: Egy ferences fráter (1998)
Mone, Franz Joseph (Hrsg.): Quellensammlung der badischen Landesgeschichte. Bd. 4: Lateinische Chroniken, Lebensbeschreibungen. Karlsruhe, 1867, S. 21.
Pethő László: Jászberény története a harmincas évektől az ezredfordulóig (2017)
Sz. Tóth Judit: A templom árnyékában. Mozaikok a népi vallásosságról (S.C. 41, 2023)
Thomas von Cantimpré: Bonum universale de apibus, II., 2020., 560. oldal
Vácz József: A solymári kegykép története (1992)
Voigt Vilmos: Öt arany betűből áll a Mária neve (2001)
A cikk szakmai lektorálását külön köszönöm barátomnak, Dr. Tokodi Bence teológusnak.
Comments