Csodák márpedig léteznek? – A solymári mirákulumokról

A búcsú hagyományát ma sokan a középkori búcsúcédulákkal való visszaélések miatt fogadják idegenkedve. Ez még érthető, de azzal már nehezebben tudunk mit kezdeni, ha bizonyított csodákról és hitelesített természetfeletti gyógyulásokról esik szó. Zavarbaejtő jelenség, hiszen ezek a feljegyzések éppen a bizonyíthatatlant bizonyítják.

Solymáron összesen 12 esetről szól a fáma, amelyeket az egyház képviselői egy püspöki látogatás (Visitatio Canonica) során, vagy egy levélváltás kapcsán jegyeztek fel, ám ennél jóval több lehetett. Településünk cirka 220 éven át híres csodajáró helynek számított, és az itteni csodálatos eseteket is egyházi szokás szerint dokumentálták, feljegyezték. Szakszóval mirákulumos könyveknek hívják az ilyen gyűjteményeket. Nekünk azonban (már) nincs. Hová lett a solymáriak mirákulumos könyve?

A mirákulumos könyvek fennmaradt példányainak tudományos vizsgálata alapján tudható, hogy ezek gyakran nyomtatott vagy kézzel írott művek voltak, amelyek a szentek vagy Mária közbenjárásának tulajdonított ún. imameghallgatásokat, azaz miraculakat tartalmaztak.

A csodás természetfeletti eseteket évtizedekre visszamenően megörökítették, sokszor illusztrált, szerkesztett formában. Műfaji szempontból a barokk kori elbeszélő Mária-irodalom hagyományába illeszkednek.  

A solymári kegykép előtt imádkozó városi zarándokok 1735 körül (illusztráció AI)

„Emlékkönyv, vallásos propaganda!” – legyintene a cinikus köznyelv egy olyan könyvre, amely állítólagos csodás gyógyulások feljegyzéseit gyűjti egybe bizonyítékul. Azonban a mirákulumos könyvek nem pusztán vitatható koraújkori PR termékek voltak. A csodákkal való élményszerű azonosulás egyik leghatékonyabb módszere maga az emlékezet, amely felidézi és átélhetővé teszi a másokkal megtörtént eseményeket. A vallásos hit elmélyítésének egyik legjobb eszköze. 

A 17–18. századi Magyarországon mintegy 150 ismert búcsújáróhelyből csak körülbelül húszhoz készült nyomtatott mirákulumos könyv, azok is elsősorban a legjelentősebbekhez. Bár ma nem található Solymáron ilyen könyv, biztosan tudjuk, hogy létezett. Elsősorban azért, mert településünk több, mint kétszáz éven át regionálisan és országosan jegyzett, az egyház által legitimált búcsújáró helynek számított, másodsorban írásos emlékek szintén említést tesznek róla. Valószínűleg kézzel írott feljegyzések gyűjteményeként kezdhette pályafutását, majd később a szaporodó esetek miatt folyamatosan tényleges mirákulumos könyvvé terebélyesedett. 

Solymáron a csodák feljegyzését már 1740 környékén tudatosan művelhették a falu plébánosai, leginkább annak érdekében, hogy településünk hivatalosan is kegyhellyé válhasson. A búcsújáró hellyé válás ugyanis nem automatikusan történt.

A hely kultikus státuszát az egyháznak kellett jóváhagynia és elismernie, ennek feltétele pedig a csodás eseményeket részletesen bemutató, hitelesített mirákulum-jegyzék összeállítása volt. Végül püspöki szemlézéssel, azaz kánoni látogatással (Visitatio Canonica) vált teljessé a folyamat: ekkor a püspök elismerte hitelesnek a dokumentációt, amit pecsétjével látott el. Ilyen hitelesítő okiratot természetesen csak az erre felhatalmazott, értő egyházi személy készíthetett, aki garantálni tudta, hogy a csodák valódiak és hitelesek.  

A solymári csodák ügyében ilyen személy volt Márkus Mihály, a környék kerületi esperese. A ma ismert csodás gyógyulások emlékét éppen az általa írt jegyzőkönyv őrizte meg számunkra. Az okiratot annak érdekében készítette, hogy Solymárt búcsújáró hellyé lehessen nyilvánítani. Mai szemmel furcsának tűnhet, de ő volt az, aki a mirákulumos jegyzéket összeállította, aki a vizsgálatot elvégezte, valamint aki a dokumentumot hitelesítette egy személyben. Ez azonban beleillik a 18. századi egyházi gyakorlatba, amikor egy esperes vagy plébános saját vizsgálata alapján állított ki ilyen tanúsítványokat. Márkus volt egyébként az is, aki 15 évvel korábban (1742-ben) felszentelte az akkor még kis kápolnát, tehát valóban ismerte, patronálta és szívén viselhette a solymári zarándokhely sorsát. 

A kegykép előtt Márkus Mihály esperes imádkozik. A kápolna falán fogadalmi ajándékok (szentképek, fogadalmi kegytárgyak függenek) (illusztráció AI)

Szinte biztosra vehető, hogy amikor Solymár hivatalosan is búcsújáró hellyé vált (1757), már dokumentálták a helyi csodás gyógyulásokat, hiszen az említett jegyzőkönyv tíz konkrét miraculát (imameghallgatást) említ meg részletesen. Az eseteket rövid, mindössze négy év távlatában tallózza a jegyzőkönyv szerzője; 1752 és 1756 közötti csodákat sorol fel. Márkus az okiratban minden évből két-két esetet említ, túlnyomórészt férfiakhoz és gyermekekhez kapcsolódó csodás gyógyulásokat. 

Négy esetben csonttörések és egyéb mozgásszervi sérülések gyógyulásáról számol be, egy esetben krónikus seb gyógyulásáról, szintén két esetben a látás, illetve a beszéd csodás visszanyeréséről tesz említést.

Két további feljegyzését súlyos belgyógyászati problémák (vérhányás és elhúzódó orrvérzés) megszűnéséről írja, míg egy esetben veleszületett súlyos testi fogyatékosságtól való megszabadulásról tudósít (!). Látszik, hogy Márkus Mihály átgondolt módszer szerint szemezgetett, válogatott egy másik forrásból – nyilván a helyi mirákulumos gyűjteményből.

A könnyező solymári kegykép elképzelt látványa (illusztráció)

A solymári csodák kapcsán az is érdekes, hogy a betegek fele gyerek. Ez a jelenség összhangban áll a Mária-kegyhelyek ismert gyakorlatával: a szülők gyakran ajánlották fel beteg gyermekeiket a Szűzanya oltalmába egy Mária-kegyhelyre való látogatás során. Különösen izgalmas a betegek származási helye. A jelek szerint a solymári kegyhely híre már az 1750-es években messze túlnőtte a falu határait: híre a budai és pesti polgárság, a környező pilisi települések, sőt még Pozsony felé is eljuthatott, ez különösen indokolttá tette, hogy dokumentálják a csodás eseteket. Igazán érdekes az is, hogy a tíz bejegyzés közül nyolc valamelyik Mária-ünnep napjára datálódik. 

A solymári “csodák könyve” feltehetően csak kéziratos formában létezett, nyomtatott példány nem készült belőle, ami nem is csoda, mert ilyenje csak az országos hírű, nagy kegyhelyeknek volt.

A solymári mirákulumos gyűjtemény pusztulásának dátumát egészen konkrétan ismerjük: 1862. húsvét vasárnapján óriási tűzvész pusztítja el ekkor a fél falut, benne az anyakönyvekkel és más egyházi dokumentumokkal; a csodás feljegyzések könyve valószínűleg a lángok martalékává vált.

Végül érdemes megemlíteni azt is, hogy a csodás gyógyulások emléke ezzel nem ért véget. A solymári kegyképet a 18. század közepén két alkalommal is könnyezni látták.

A solymári Mária-kegyhely kultuszának talán a könnyezéses csodák voltak a legfontosabb pillanatai – és éppen ezekről tudunk a legkevesebbet. Egy 1776-os plébánosi feljegyzés szintén tanúskodik csodákról; egy születésétől vak gyermek látásának visszanyeréséről és egy hosszú ideje beteg pesti leány felépüléséről – számol be. A solymári csodák “reneszánsza” látszott elindulni 180 évvel később: a Historia Domusban a helyi plébános megemlíti, hogy az 1954-es Mária év megünneplése során újra csodás imameghallgatások történtek Solymáron. 

Mindezeket természetesen nem a csodák tudományos bizonyítékának szántuk. Hogy valaki a múltban történteket miként értékeli, az hit és bizalom, intuíció és lelki fogékonyság kérdése. A solymári mirákulumos-gyűjtemény sajnos ma már nem létezik, de a helyi kultúra a csodák emlékét ingyen nyújtja örökségül az utókornak. Mai, racionalizált világunkban talán már az is kisebb csoda, hogy ezek a történetek fennmaradtak számunkra; de ha másként szeretnénk rájuk tekinteni, hát fogjuk fel őket egyfajta szellemi útravalóként.  

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

Bonomi Jenő: Búcsújárás Solymárra. Ethnographia–Népélet, 51. évf. (1940) 3. sz., Budapest, 1940. 

Vácz József: A solymári kegykép története. Solymár, 1992. 

Kaiser Károly: Historia Domus. Solymár, 1915.

Knapp Éva: A barokk kori nyomtatott mirákulumos könyvek jellemzői. In: Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, 7–8. Budapest, 1997 

Knapp Éva – Tüskés Gábor: Barokk kori mirákulumos könyvek illusztráció-sorozatai. Magyar Könyvszemle, 112. évf. (1996) 1. sz. 

Seres István: Adalékok és emlékiratok Solymár történetéhez. Solymár, 2002.