Emlékezés és felejtés a Templom téren – A Hősök Emlékünnepe Solymáron
- Milbich Tamás
- 9 hours ago
- 2 min read
Az 1920-as években, a háborús veszteségek és a nemzeti gyász időszakában született meg az a hagyomány, amely évtizedeken át meghatározta Solymár május utolsó vasárnapjait. Ma talán bele sem gondolunk, amikor elsétálunk a Templom téren álló Hősök Emlékműve mellett, hogy milyen traumák, milyen mély érzelmi szálak futnak a felszín alatt ehhez a helyhez. Ez a település egyik első valódi emlékkertje: az örökifjaké, a hősi halált halt fiataloké, férfiaké, édesapáké – mindazoké, akik valamilyen magasabbnak mondott cél érdekében adták életüket. Az emlékmű nevei mögött konkrét emberek, családok és félbeszakadt sorsok állnak.
A hősi emlékmű története szorosan összefonódik az országos emlékezetpolitikával is. Megszületését kvázi kötelező jelleggel forszírozták; Magyarországon az első világháború után törvényt hoztak arra, hogy minden település állítson emléket saját hősi halottainak, és a Hősök Emlékünnepét május utolsó vasárnapján tartsák meg. Solymáron 1923-ban alakult meg a helyi Szobor- és Rendezőbizottság, amely a helyi építészmérnököt és veterán tüzérfőhadnagyot, Jablonszky Gézát kérte fel az emlékmű megtervezésére. A kötelező jellegű “kérés” azonban nem esett nehezére az akkori solymáriaknak, hiszen a háború utáni traumák nemcsak nemzeti, hanem családi szinten is maró fájdalomként élt szinte minden solymári szívében.
A kivitelezést Branauer Jakab a település köztiszteletben álló építőmestere végezte el, nagyrészt közadakozásból. Az első ünnepséget 1924 őszén rendezték meg, majd hosszú éveken át zenekarok, énekkarok, hadiárvák, leventék és koszorúzó menetek töltötték meg az emlékmű előtti teret. Az obeliszk az emlékkerttel és a május végi esemény az évek során a helyi emlékezéskultúra zászlóshajójává váltak, finoman összeolvadtak a solymáriakra amúgy is jellemző vallásos érzülettel. Az emlékezéseket természetesen erőteljesen keretezte a két világháború közötti Magyarország emlékezetpolitikai és társadalmi légköre, amelyben a háborús veszteség, a nemzeti gyász és az áldozati narratíva kiemelt jelentőséget kapott.
Története során maga az emlékmű is gyakran “áldozattá” vált, – mint helyszín – nem egyszer szolgált túlzó propagandisztikus célok, vagy eszmei áramlatok eszközeként. Volt, hogy az obeliszken lévő címeréről eltűnt a korona, nem is olyan régen pedig a kard. Volt, hogy az ünnepségeket megszüntette egy ideológiai áramlat, és olyan is, hogy éveken át megtűrt csupán, poros múltbéli relikviaként lenézték, sőt olyan is, hogy maga az emlékezés is kényelmetlenné vált. Ám a kollektív “memória” hosszabb távon erősebbnek bizonyult a változékony “processzornál”. A rendszerváltás után Solymár az elsők között élesztette újjá a Hősök Emlékünnepét Magyarországon az akkori lelkes solymáriaknak köszönhetően. Neveket felsorolni sem lehet, mert óhatatlanul is sokakat hagynánk ki. A Templom téri Hősök emlékműve talán ma is a legstabilabb evidenciák egyike Solymáron, jelenkori legnagyobb ellensége a közöny, de úgy hiszem ennél volt már komolyabb ellenfele is.
Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Seres István: „Solymár története és néprajza” (1997)
M. Tamás: Kisokos a solymári Hősök Emlékművéhez - Tanulmány (2024)
Kapcsolódó videóink:
Comments