Farsangi hangzavar után: böjti csend

A farsangot követő 40 napos böjt eredendően egyházi–liturgikus előírás, amelyet ma sokféleképpen értelmeznek, ám régebben Solymáron szorosan hozzátartozott a helyi mindennapok gyakorlatához. A farsang végét követően, hamvazószerdával veszi kezdetét ez az időszak, amelyet ma is a bűnbánat, az önmegtartóztatás és a lelki felkészülés idejeként tartanak számon, de különböző népi gyakorlatok is szép számmal kapcsolódnak hozzá.

Barkaszentelés (Hegedűs András, 2011 Fixpont, május)

Az egyház felfogásában a böjt célja, hogy a hívő ember testileg és lelkileg ráhangolódjon a húsvétra, illetve a kereszténység legfontosabb eseményére, Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására. Az egyház tanítása szerint Jézus 40 napos pusztai tartózkodásának példáját követve a hívő ember az aszkézis és a mértéktartó élet gyakorlásával járulhat hozzá saját és közössége erkölcsi megújulásához.

Solymári templom 1920 körül (Szépsolymár Képarchívum)

Mivel Solymár lakossága a 20. század második feléig kifejezetten vallásosnak számított, a böjtöt is nagy jelentőséggel kezelte. A mezőgazdaságból élő közösségek számára általában is magától értetődő volt a vallási előírások komolyan vétele, így a böjt gyakorlása is. A helyiek számára azonban ez nem pusztán külső kötelezettséget jelentett: személyes vallásosságuk természetes részeként élték meg az egyházi előírásokat. A böjt így egyszerre volt közösségi gyakorlat és egyfajta „önmegvalósítás”, vagyis az egyéni lelki elmélyülés egyik formája.

Nagyböjt első napján az 1930-as évekig Solymáron élt egy játékos szokás: a borfelmérés (vei-ouvmohe). Ebéd után a legények felkeresték a fiatal lányos házakat, vittek magukkal papírt és ceruzát, és azt mímelték, hogy jöttek felmérni a gazda borát. A legények a gazdával együtt levonultak a pincébe, ahol az „adatgyűjtés” valójában borkóstolásba, kolbász és szalonna ízlelgetésbe és legfőképp beszélgetésbe torkollott, aminek valódi célja a párválasztás előkészítése volt. A borfelmérés szokása kivétel volt, ettől eltekintve amúgy Solymáron böjti időben nem rendeztek táncos mulatságot és nem illett hangosan mulatozni. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a régi solymári házakon a kukorica hosszú fonatokban lógott a verandákon. Az eladó lányokat egy utcáról is jól látható színes szemekből álló kukoricafonattal jelezték a legények számára.)

Bableves krumpligombóccal (fb)

Ilyenkor kifejezetten ügyeltek a választékos beszédre: igyekeztek szavakkal nem ártani másoknak, tudatosan próbáltak tartózkodni a trágár beszédtől, kiváltképpen a káromkodástól. A nagyböjti péntekeknek megkülönböztetett jelentőségük volt, hiszen ennek a napnak a liturgikus lényege a Krisztus szenvedésére való emlékezés, ezért az önmegtartóztatás még inkább hangsúlyosabb. Általában mindenki szerette betartani a pénteki hústilalmat, de ilyenkor udvarolni sem volt ajánlott. A negyven év feletti asszonyok feketében jártak, elővették fekete fejkendőiket, vállkendőiket (koucntiehl). A böjti péntek délutánokat a templomban tartott keresztúti ájtatosságoknak szentelték.

A böjt közösségi normatívaként a családi szokások szintjén is konkrétan tapasztalható volt: a háziasszonyok ilyenkor – meghatározott rend szerint – szegényesebb, egyszerűbb ételeket főztek. Zwickl Midi néni emlékezete szerint a „böjtös bableves” például – amit csak hamvazó szerdán és nagypénteken főztek Solymáron –, kifejezetten helyi specialitás volt. Különlegessége abban állt, hogy sűrűbb és különlegesebb ízű volt egy átlagos bablevesnél. (Miután megfőzték a fehérbabot a zöldségekkel, a frissen gyúrt tészta főzőlevével engedték fel.) A böjtös bableves babjából pedig gyakran salátát kreáltak cukor, ecet, só és friss hagyma segítségével, amit keményre főtt tojással tálaltak. Solymáron és környékén a 20. század folyamán divat volt nagyböjt első vagy második vasárnapján forgács-fánkot (krádikráupfe) sütni, amelyet régebben „práuntkráupfé-nak” neveztek. Utóbbi elnevezés abból ered, hogy – állítólag – a tésztába pálinkát („prauntvei, snopsz”) is kevertek.

A férfiak általában nagyböjtben végezték el a javító, rendszerező munkákat: a szerszám- és pajta javítást, az új eszközök beszerzését, elkészítését, stb. A böjti napok ugyanakkor a legjobbak voltak az olyan be nem fejezett téli munkák elvégzésére is, mint a kukoricamorzsolás, tollfosztás, a babfejtés, vagy a kenderfonás. Solymáron nagyböjtben jellemző volt, hogy a közösen végzett női tevékenységekre gyakrabban jártak be a fiúk, férfiak is traccsolni, beszélgetni, évődni, mert jobban ráértek (a kocsmák is visszafogottabban üzemeltek). Persze a nők, lányok, asszonyok az ilyen tevékenységeket leginkább a lányos (hajadonos) házaknál végezték, talán nem véletlenül. Ekkor lehetett a legkönnyebben előcsalogatni a fiúkból az információkat, az esetleges udvarlási szándékot. Persze, ha egy fiúnak szándéka volt egy lány felé, azt a fiú családja és a rokonok sem nézték tétlenül: a böjti időszak remek alkalom volt a leendő házasságok “előmelegítésére”.

Virágvasárnappal („Pojmszundóg”) elérkezik a nagyböjt utolsó hete, ami átmenet a nagyheti liturgiába. Nagycsütörtökkel véget ér a böjt. A virágvasárnap tipikus eseménye a barkaszentelés, amely Solymáron különösen kedvelt hagyománynak mondható, máig előszeretettel gyakorolják. A megszentelt barkákat, manapság zömmel a temetőbe viszik a hívek, ahol a rokonok és szerettek sírjába tűznek egy-egy szálat. Régebben azonban a miséről hazaérve a ház különböző részeibe, a szentképek mögé, a padlásra, az istállóba, az ajtófélfába, de a korábban a szántóföldek sarkaiba is tűztek ki belőle. A liturgikus szokásokon túl egyéb védelmező hiedelmek is kapcsolódtak a barkához: volt idő, amikor a növény bolyhos virágából három szemet megettek (éhgyomorra) abban a hitben, hogy ez megóvja majd őket a torokbaj ellen. Ugyanígy az állatoknak is adtak pár szemet két kenyér közé téve, gyógyító-védelmező szándékkal.

Milbich Tamás

Források:

Ferenczyné Csécs Mária: Solymári hagyományok (1997)

Enczmann László: Solymár, egy sváb falu naptári napokhoz kötődő szokásai (2015)

Seres István: „Solymár története és néprajza” (1997)

Josef Taller: Solymár – Chronik einer schwäbischen Grossgemeinde im Ofner Bergland” (1987)

Bonomi Jenő: Az egyházi év Budaörs német község nyelvi és szokásanyagára (tekintettel Budaörs környékére) (1933)

(Cikk forrása: Apáczai Csere János Művelődési Ház, 2026. február)