Mózes Ida emlékére – Solymár első óvónője

Amikor Solymár múltjáról beszélünk, többnyire a község fontos döntéseit meghozó elöljárók, a helyiek lelki életét pasztoráló plébánosok, tekintélyes tanítók vagy éppen nevezetes birtokosok kerülnek fókuszba. Pedig a falu történetét a háttérben azok is alakították, akik az itt születettek első éveit közvetlenül formálták. 84 évvel ezelőtt, 1942. június 26-án hunyt el Mózes Ida, akit a fennmaradt dokumentumok alapján Solymár első ismert óvónőjeként tartunk számon.

Mózes Ida (MI-vel) rekonstruált arcképe

A magyarországi óvodai nevelés ügye a 19. század közepén kapott országos lendületet. Az 1840-es évek országgyűlési kezdeményezései, majd az Országos Magyar Iskolaegyesület tevékenysége nyomán egyre több településen nyíltak meg a “kisdedóvók”, ahogyan az óvodákat akkoriban nevezték.

Solymáron az első biztos adat 1891–1892-re nyúlik vissza, ekkor jött létre településünkön hivatalosan is az első óvoda, amely a mai Bajcsy-Zsilinszky utcai kisiskola udvarán állt. Bár a 19. században nem volt kötelező óvodába járni, a tanítók és az óvónők aktívan toboroztak, illetve ösztönözték a szülőket az óvodai szolgáltatás igénybevételére. Minden jel arra utal, hogy a solymáriak előszeretettel megbíztak az új intézményben, ami nem csoda, hiszen a jó iskolai indulás és a magyar nyelv ismerete akkoriban a felzárkózás és modernizálódás záloga lett.

Mózes Ida egy 1920 körül készült óvodai csoportképen

A solymári kisdedóvó kapcsán találkozunk először Mózes Ida nevével. A solymári vasútállomás megépítésének idejére az óvodába már több, mint 130 gyermek járt, akikről Mózes Ida – egyetlen óvónőként, egy-két dajka segítségével – gondoskodott. Ez önmagában is figyelemre méltó feladat volt egy olyan korban, amikor az óvodai nevelés még merőben újdonságnak számított, és ráadásul az ilyen jellegű intézmények működésének feltételei jócskán elmaradtak a maiaktól.

A fennmaradt hivatalos iratok különösen elismerően szólnak munkájáról. Az Országos Magyar Iskolaegyesület egyik jelentése „ügybuzgó”, „okleveles” és „dicséretre méltó” óvónőként említi.

A korabeli dicsérő szavak nem pusztán a formalitásról szólnak. Abban a korban az ilyen elismerések mögött valódi tartalom, valódi elismerés húzódott. Munkájának jelentőségét alighanem ő maga is érzékelhette, hiszen Solymár első ismert óvónőjeként egy akkoriban még újdonságnak számító intézmény működtetésében vállalt úttörő szerepet.

Az egykori óvóda épülete (ma kisiskola) az átépítés előtt

Úgy tudjuk, hogy településünk első óvónője kezei alól kikerülő solymári gyermekek már nemcsak az iskolai életre léphettek tovább jól felkészítve, hanem a magyar nyelv elsajátításában is komoly segítséget és felkészítést kaptak tőle. A századfordulót megelőzően különösen fontossá vált mindez egy olyan településen, ahol a lakosság jelentős része kizárólag sváb (német) nyelven beszélt.

A századfordulón született generációk számára így az óvoda lett az első olyan közösségi tér, ahol rendszeresen találkoztak a magyar nyelvvel. Valószínűleg Ida számára is kihívást jelenthetett mind szakmai, mind emberi szempontból.

Mózes Ida és az óvodai dakák 1910 körül

Mózes Ida életéről keveset tudunk, de annak fényében, hogy férje, Stich Gyula hosszú évtizedeken át szolgált Solymáron kántortanítóként, joggal következtethetünk arra, hogy a településünkön nagy tekintélynek örvendtek együtt és külön-külön egyaránt. Ismerték és szerették őket a solymáriak. Lábjegyzetként érdemes itt megjegyezni, hogy a házaspár jól példázza azt a 19. század végi pedagógus értelmiségi réteget, amelynek tagjai egzisztenciális és hivatásbeli életüket közösen állították a gyermeknevelés szolgálatába.

Solymáron több pedagógus házaspárt is jegyez a helytörténet főként az iskolával összefüggésben.

Mózes Ida egy 1906 körül készült képen

Mózes Ida 57 éves koráig, 1922-ig dolgozott óvónőként, vagyis mintegy három évtizeden keresztül nevelte a solymári gyermekeket életük első közösségi élményeinek színhelyén. Lánya, Dérné Stich Margit – aki szintén pedagógus lett Solymáron – visszaemlékezése nyomán azt is tudjuk, hogy a magyar nyelv sikeres tanításáért kitüntetésben részesült. 1941-ben hunyt el, sírja a solymári temetőben található, emlékét településünk oktatás történetének első fejezetei között őrizzük.

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

M.Tamás - H. András: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000 (2011)