Demonstrációk Solymár történetében

Solymáron 2025. december 12-én közösségi demonstráció szerveződött. Ennek kapcsán arra voltam kíváncsi, hogy a helyi krónikások lejegyeztek-e valaha hasonlót? Vajon mennyire mondható tipikusnak az egyet nem értés kultúrája Solymáron? Milyen módon volt hatással ezekre az országos közhangulat, miként alakította őket a mindenkori országos politika? A választ Seres István, és Vácz József helytörténeti forrásmunkáiból, korabeli sajtóanyagokból, valamint a Solymári Arcképcsarnokban felhalmozott jeles helyi személyiségek életútjából igyekeztem mozaikokba rendezni. Érdekes módon arra jutottam, hogy bár több példa is akad nyilvános tömegdemonstrációra Solymáron, a közösségi érdekérvényesítés zömében jogi, kulturális illetve intézményi csatornákon zajlott a múltban.   

A számok fényében nagyképűségnek tűnhet solymári tüntetés-kultúráról beszélni. Azonban mégis indokolt, hiszen a közéleti szokásainkban a tüntetés – mint tömeg-performansz vagy utcai jelenlét – sokszínűségről árulkodik.

Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a tüntetések nem voltak jellemzők, de azt sem, hogy sok volt belőlük a múltban.

A település (300 éves) története hemzseg az olyan körülményektől, ami okot adott a különböző demonstrációkhoz, tüntetésekhez, ennek ellenére arányait tekintve mégsem jellemzőek. Ahogy lentebb látni fogjuk, az alulról jövő kezdeményezésekre itt Solymáron általában a visszafogottság, az óvatosság volt a jellemző. A helytörténeti emlékekből az derül ki, hogy a solymáriak tüntetés-kultúrája az indulatok mérsékelt és szabályozott kifejezése felé hajlott, illetve gyakran indirekt módon, spontán szerveződött. 

Indulásként kifejezetten a helyi belügyekhez fűződő közösségi megmozdulásokra fókuszáltam; azokra, ahol csak a helyi történések, csak helyi tényezők alakították az eseményeket. Hamar rá kellett jönnöm, hogy téves a kiindulópontom, ugyanis minden tömegmegmozdulás így vagy úgy, de összefüggésben volt az össztársadalmi jelenségekkel. Ami jól látható, hogy településünk kicsiny közössége ezalatt a háromszáz év alatt szinte mindig reflektált azokra a változásokra amelyek közvetlenül az identitását, vagy az egzisztenciáját érintették. Gyakran a közös egyet nem értés “habosodott” fel igazán erős közhangulattá, de akad példa arra is, hogy spontán módon vált egy összejövetel demonstratívvá. 

Államrendtől, politikai berendezkedéstől függően rendkívül változatos képet mutat az a kevés utcára vitt solymári demonstráció, ami az emlékezetben megmaradt.

Muszáj azonban éppen egy kivétellel kezdenem a sort. Az újkori Solymár történetének elejére kell utaznunk: már a kezdetektől fogva halmozódott a betelepültek földhasználattal kapcsolatos problémái, amelyek idővel konfliktusokhoz, majd az úrbéres perekig fajult. A vitás ügyek a solymári jobbágyok és a földesúr között zajlottak hosszú évtizedeken át. Az úrbéri viszonyok jogi rendezése 1848 és 1877 között zajlottak, de  már jóval korábban is feszültséget okoztak a faluban. A jobbágykérdés rendezése helyi szinten végül közel egy évszázadon át húzódó hercehurcává vált.

Az úrbéres pereket azért fontos kiemelni, mert egyrészről egyfajta prototípusává váltak a helyi közösségi konfliktuskezelésnek. A hosszan elnyúló eseményfolyam az egyik legkorábbi, dokumentálható kollektív emlékünk arra, hogy a falu népe miként artikulálta saját érdekeit a hatalommal, vagy egy tekintéllyel szemben. Másrészről a faluközösség ekkor szerezhetett jelentős tapasztalatot először arról, hogy immár van neki közösségi érdekérvényesítési képessége. A generációkat és korszakokat is átívelő folyamatos konfliktus arra mindenképpen jó példa, hogy a formálódó Solymár lakosai miként körvonalazták identitásukat, és miként harcoltak nyiladozó polgári jogaikért.  

Viszont az írott forrásainkból az is kivehető, hogy ezek az úrbéres perek nem feltétlenül az aktuális rend megdöntésére irányultak elsősorban. A solymári jobbágyok következetesen a hatályos közrend normáira hivatkozva próbáltak befolyást gyakorolni saját helyzetükre. A perek és eljárások nem voltak forradalmak, nem kívántak vért látni. De nem voltak a mai értelemben vett demonstrációk sem: sokkal inkább egy egységbe kovácsolódó közösség együtt végrehajtott jogérvényesítése volt, amolyan solymáriasan makacs, adminisztratív nyomásgyakorlás, egyfajta határozott közösségi ellenállás.   

Solymár történetében voltak ugyanakkor látványosabb sztrájkok, sőt ennek részeként egy éhségmenetről is van tudomásunk.

A bányászsztrájkok nem voltak kifejezetten helyi belügyek, de sok solymárit érintettek. Az 1920-as évek vége felé az itteni szénbányában dolgozó bányászok csatlakoztak a pilisvörösvári bányavidéket érintő sztrájkhullámhoz, kezdetben csak szolidaritásból, majd érintettségből. A helyi dolgozók jó része a munkanapok számának növelése és az elbocsátások csökkentése mellett álltak ki, ténylegesen demonstratív módon. A folyamat 1928-ban egy térségi éhségmenetben csúcsosodott ki. A nagyra duzzadt tiltakozás azonban csak részeredményeket hozott, ráadásul megtorlások és letartóztatások is kísérték az eseményt. Az 1928-as éhségmenet inkább a gazdasági kétségbeesés össztársadalmi kifejezése volt, semmint tudatos politikai performansz, és nem igazán alakított sokat a solymári tüntetés-kultúrán sem. 

Településünk egyik legkomolyabb, közel 40 évig tartó kulturális konfliktusában is az úrbéres perek gyakorlata, mérsékelt problémamegoldó mintázata tükröződik.

A századfordulón csúcsosodó konfliktust ma már bátran nevezhetjük kultúrharcnak.

(Az eseménysorozatot egyébként Vácz József helytörténész is kultúrharcként értékeli forrásmunkájában.) A helyi közélet fókuszában ekkor a német versus magyar iskolai nyelvhasználat kérdése állt, ami törvényszerűen önazonosság ütközéshez vezetett. Súlyos és egyben szimbolikus üggyé vált Solymáron, hiszen a döntés tétje maga a kulturális identitás csorbulása, vagy gazdagodása volt, amit sokan egzisztenciális kérdésként éltek meg. Biztosra vehető, hogy erről a vitáról akkoriban szinte mindenkinek lehetett határozott véleménye, de ezzel kapcsolatos direkt tüntetésről nincs információnk.        

A viták mögött legtöbbször demonstratív kiállású közéleti személyiségek is álltak, akiket valódi közösségi bizalom övezett. Esetünkben a nagyon népszerű Pillmann Mátyás községi bíró illetve Glaser József tekintélyt parancsoló iskolaigazgató-plébános kiállását kell megemlíteni.

Pillmann községi elöljáróként a magyar nyelv fontosságát hangsúlyozta és képviselte, míg Glaser eltökélten kardoskodott a német nyelv használata mellett. A kérdés kardinális jellege jól látszik abból, hogy komolyan megosztotta az akkor még szinte teljesen homogén sváb lakosságot is.

Valószínűleg mindenki sejtette, hogy az iskola oktatási nyelvének megváltoztatása nem csak praktikus döntés, hanem a teljes település jövőjére – identitására – is hatással lesz.  

Pilmann Mátyás községi bíró

Pillmann bíró végül kiharcolta, hogy az egy tanerős német nyelvű felekezeti iskola szempontjait is figyelembe véve, Solymárnak magyar tannyelvű állami iskolája legyen. (Ennélfogva 1990-ben utcát is neveztek el róla a Templom tér közelében, róla külön tanulmány készül). Kijelenthető, hogy e két személy fellépése önmagában demonstratív jellegű volt, harcuk szimbolikus és kulcsfontosságú volt Solymár életében. 

A nyelvhasználat és az identitás kérdése egyébként az 1930-as években újra felizzott, de ekkor sem feltétlenül látványos, vagy demonstratív módon, hanem élénk közbeszéd formájában. Folyamatos szakmai viták sorozata zajlott az óraszámokról, a tanítók nyelvi kompetenciájáról és a tankönyvhasználatról. Látszólag pusztán szakmai vitának tűnt, ám ekkor, ezek mögött már a nagy politikai trendek, a korszellem ideológiai áramlatai is sejthetők voltak, amely sajátos elegyet alkotott a sváb-magyar identitás kérdéseivel is. Seres István emlékei alapján az 1930-as években Solymáron a nyelvi viták inkább arról szóltak, hogy a közösség mennyire maradhat német identitású egy magyar állami keretben, és ezt a kérdést nem nyílt szembenállással, hanem főként az iskola és a hivatalos nyelvhasználat körüli alkukkal próbálták rendezni.

Glaser József (1819-1906) - plébános, igazgató

Természetesen a solymári demonstráció-történetben kihagyhatatlan a politikai él, amire kitűnő példa a “dicsőséges 133 nap” helyi lecsapódása.

Az 1919-es Tanácsköztársaság időszakában Solymáron nem az alulról szerveződő lakosság élt a “tüntetés” lehetőségével, hanem maga a politikai vezetés. Látványos gesztusokkal demonstrálta ideológiai elveit: vörös zászlók kitűzetésével, a helyi tanács megalakításával, nyilvános gyűlésekkel és rekvirálásokon át fitoktatta magát.

Mindezt a lakosság többsége inkább formálisan fogadta, belső azonosulás nélkül pusztán tudomásul vette. Solymáron a vörös és a fehér terror időszakában nem alakult ki valódi, alulról szerveződő tüntetéskultúra: a politikai „megmozdulások” inkább felülről kikényszerített, látványos megtorló, vagy lojalitást sugalló erődemonstrációk voltak. A fordulat után, a fehér terror idején a demonstrativitás iránya megfordult: a nyilvános megtorlások, letartóztatások, botütések és a különítményes fellépések váltak „közösségi eseménnyé”. Solymáron tehát ebben az időszakban a tüntetés nem a közösségi akarat kifejeződése, hanem az aktuális hatalom eszköze volt arra, hogy jelenlétét, erejét és erkölcsi fölényét a nyilvánosság előtt bizonyítsa.      

A két világháború közötti Solymáron a lakosság a közös gondolatait vagy véleményét szintén csendes, mérsékelt módon fejezte ki. Ekkoriban vált fontos közösségi kifejezőeszközzé a rituális és intézményesített emlékezéskultúra, aminek sarokköve lett a Templom téri Hősök emlékműve (1924).

A helyi hősökre való évenkénti emlékezés egyfajta hivatalos és adekvát demonstrálási lehetőség lett, és bizony a helyi elit véleményformálói, de más vallási és politikai szereplők is előszeretettel használták demonstratív jelleggel, hogy missziójukat a közösség felé kommunikálhassák. 

Nem véletlen, hogy országos lapok is említenek kortesbeszédeket Solymáron. A politikai hitszónokokat gyakran díszes diadalkapuval, virágcsokrokkal, fogadóbizottsággal köszöntötték. Komoly protokolláris események voltak ezek, amelyre egyébként rendszerint szép számú solymári tömeg gyűlt össze. Ilyen demonstratív jellegű kortesbeszédet tartott itt például dr. Schiessl Henrik politikus (1922), dr. Weicher Miklós politikus (1926), Baross Endre országgyűlési képviselő (1937).

Külön kiemelendő, hogy gyakran egyházi ünnepek is alkalmat adtak ilyen beszédekre, illetve jeles egyházi személyek is éltek a világi jellegű demonstrativ kortesbeszéd módszerével:

1937. úrnapján délután kifejezetten politikai jellegű nagygyűlést rendezett Solymáron Abt Albin, báró Jeszenák Pál, dr. Kern Aurél, és Lendvay István. Vagy említhetnénk a lángnyelvű Prohászka Ottokárt, akinek beszédét tömegek hallgatták a Templom téren. De demonstratív jellegű volt az 1954. szeptemberében Solymáron tartott Mária évi ünnepség is amelyen az akkori plébános becslése szerint 3-5000 hívő sereglett össze a Templom téren felállított szabadtéri oltárnál.

1954. Mária év Solymáron, dac a szocialista ideológiával szemben

Kétségtelenül az egyik leglátványosabb tüntető jellegű politikusi látogatás 1928. májusában volt Solymáron, amikor állítólag 2000 solymári várta kitörő örömmel Esmond Hamsworth angol politikust euforikus hangulatban a Templom téren. 

A helyi tüntetés-kultúra (vagy nevezzük inkább demonstratív véleményformálásnak) egyik kifejezőeszköze sajnos gyakran a legsötétebb oldalát is képes volt felvillantani településünkön. Szájhagyomány és korabeli visszaemlékezések szerint éles ellentét feszült az egyébként nagyon kevés számú solymári volksbundisták és az úgynevezett Agglegények Clubja nevű fiatal fiúkból álló társaság tagjai között az 1930-as években. Ideológiai nézetkülönbségük egy alkalommal tettlegességig fajult egy Kálvária utcai kocsma környékén: kisebb tömegverekedés alakult ki a két tábor között. A konfliktust nemcsak ideológiai, hanem társadalmi törésvonalakat is tükrözött: a volksbund inkább a szegényebb rétegekből, míg az AC az „elitebb” családok köreiből szerveződött. 

Talán a legszomorúbb és legbeszédesebb tömegdemonstráció a település történetében a kitelepítéskor történt Solymáron. Az akkori eseményekről a leghitelesebben Seres István számolt be:

“Említést érdemel egy tragikus esemény, amely a [kitelepítéssel kapcsolatos] előmunkálatok idején az egész lakosságot még egyszer összehozta. 1946. április 6-án szívszélhűdés következtében hirtelen meghalt Milbich János 25 éves jegyzőgyakornok, aki a községi elöljáróságon dolgozott, és aki közmegbecsülésnek örvendett. Másnap, április 7-én szívbénulás következtében halt meg Branauer István 35 éves községi pénztáros, akit ugyancsak az egész község ismert és becsült. Mindkettejük temetése április 9-én volt, amikor az összeírási bizottságok már dolgoztak, a község körül volt zárva. Ebből az alkalomból a község apraja-nagyja elment a két elöljárósági alkalmazott temetésére, s így ezek a temetések egyben tiltakozást is jelentettek az elkövetkezendő események ellen, és kimutatták a község egybeforrottságát, egységét, amit a közeljövőben szét fognak tépni.”

A kitelepítés utáni leírhatatlan hangulatot jól idézi egy kordokumentumnak számító fotó, amely a Mátyás utcai Sarlós vendéglő udvarán készült. A megörökített pillanat egyfajta indirekt, szimbolikus demonstrációként is értelmezhető, különösen azért, mert a képre demonstratív módon ezt írták rá: „Bíróválasztás feketén, 1947. szeptember 16.” Pontos információnk az esemény körülményeiről nincs, de nagy valószínűséggel a helyi közösség tehetetlen tiltakozásának emléke ez.

Néma tüntetés az tanácsrendszer közeledte kapcsán

1947 őszén ugyanis a község vezetésében már megkezdődött a hatalom tényleges átrendeződése: a hagyományos elöljáróság szerepe formálissá vált, miközben a politikai döntések súlya a kommunista párt helyi szervezetéhez került.

Ekkor már világos volt, hogy a törvényes községi bíró, Milbich (Schultz) János – aki 1937 és 1948 között töltötte be tisztségét – távozni kényszerül. A fotó ennek a folyamatnak, és az ellene irányuló néma protestálásnak állít emléket.

Az ezt követő jelentősebb megmozdulás időben már a szocialista hatalomátvétel időszakára esett, és kifejezetten politikai jellegű volt. 1950-ben, a tanácstagok megválasztását megelőzően, a községháza előtt demonstrációt szerveztek:

a résztvevők jelképes sírba temették a régi rendszert, majd a községi elöljáróság által vezetett „Nyilvántartások nyilvántartását” – a korábbi bürokratikus működés szimbólumát – nyilvánosan elégették.

Az esemény nem spontán tiltakozásként, hanem látványos, politikailag vezérelt rituáléként szolgálta az új hatalom legitimációját.”     

Az ezt követő évtizedek tüntetéseiről egy következő írásunkban emlékezünk meg.

---

Források:

Seres István: Adalékok és emlékiratok Solymár Nagyközség történetéhez (2002)

Seres István: Solymár története és néprajza (1993)

Milbich Tamás, Hegedűs András: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000 (2010)

Arcanum adatbázis

Fixpont helyi újság

Historia Domus