Két karakter, két tekintély

Mai ingerdús közéletünk zajos, digitális szeméttengerében hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a felszín alatt szerethető értékek lapulnak. Ezeket emberek hozták létre, emberek munkálták közös értékké. A Solymáron élés élménye nem pusztán épületekből, intézményekből, jogokból és szolgáltatásokból áll: a felszín alatt érzékeny emlékek szövedéke lüktet észrevétlenül, és az avatatlan szemnek gyakran láthatatlanul. Akadnak olyanok, amiket tekintélyszemélyek formáltak meg, hitükkel, céltudatosságukkal, sokszor rátartiságukkal, makacsságukkal. Az ilyen emberek életútjainak felidézése is célja honlapunknak. És ez nem pusztán nosztalgia! Sok év távlatából emlékezetük inkább iránytű – többek között azért, hogy megértsük közösségeinket, vagy akár önmagunkat is.

Egy régi fénykép felújítása kapcsán gondoltam, hogy felidézem két jeles személyiség emlékét. Szigethy László és Mits János a közösség lelki vezetői voltak egykor, nem is olyan régen.

A fotón együtt állnak, mosolyogva, bizakodva. Szigethy László (1923–1995) meghatározó alakja volt Solymár 20. század végi egyházi és közösségi életének.

1984-ben került a solymári református gyülekezet élére, amikor a közösség még alig két tucat főből állt, saját temploma pedig nem volt: csupán egy romos, vályogfalú imaház szolgálta az istentiszteleteket. Tudatos közösségépítő munkával rövid idő alatt feltérképezte a település reformátusait, és bebizonyította, hogy Solymáron valódi igény van az önálló református jelenlétre.

Lelkészi szolgálata alatt a gyülekezet létszáma mintegy ötszáz főre növekedett, és 1988-ra – nagyrészt adományokból, önkéntes munkából és személyes hitből – felépült a ma is álló solymári református templom, amely nemcsak istentiszteleti hely, hanem a falu egyik fontos közösségi és kulturális terévé is vált. A solymári reformátusok új temploma koncerteknek, előadásoknak és közösségi alkalmaknak is otthont adott. Szigethy László nagy hangsúlyt fektetett az ökumenikus kapcsolatokra: rendszeres közös alkalmakat szervezett a katolikus gyülekezettel, Mits János plébános támogatásával és egyetértésével.

Idejük alatt a település felekezeteinek közeledése is megindult. Jelentős volt a gyermek- és ifjúsági lelki életet előmozdító munkája is, amelyet hitoktató feleségével és teológus fiával együtt végzett: a vasárnapi iskola és ifjúsági közösség résztvevőiből máig összetartó, értékhordozó baráti körök nőttek ki.

(Fotó: Hegedűs András)

Halálakor, 1995-ben, a solymári református gyülekezet stabil, többszáz fős közösséggé vált. Temetésén a falu nagy része részt vett, a főutat is le kellett zárni – Szigethy László nemcsak lelkészként, hanem Solymár egész közösségének meghatározó, megbecsült alakjaként él az emlékezetben.

Mits János (1934–2006) Solymár egyik legmeghatározóbb (és egyben legmegosztóbb) katolikus plébánosa volt a rendszerváltás időszakában. Sokgyermekes dunántúli sváb családból származott, és 1988–1997 között szolgált Solymáron, éppen abban az időszakban, amikor a helyi református közösség újjászerveződött, és országos szinten is előtérbe került az ökumenikus párbeszéd. Plébánosi munkájában kiemelten fontosnak tartotta a hitoktatást és a beteglátogatást, prédikációi pedig gyakran túlléptek a szűken vett vallási kereteken: szókimondóan, olykor indulatosan szólalt fel társadalmi visszásságok, és a képmutató vallási gyakorlatok ellen.

Meggyőződése volt, hogy az Egyház papjának kötelessége felhívni a figyelmet a szentírás igazságaira és a közélet erkölcsi kérdéseire. Harcos alkatából fakadóan személye megosztotta a híveket:

voltak, akik kifejezetten miatta jártak Solymárra más településekről, mások viszont éppen emiatt fordultak el a közösségtől. Vagy nagyon szerették, vagy nagyon nem kedvelték, de karaktere senkit nem tudott hidegen hagyni.

Solymári szolgálata alatt jelentős templomi fejlesztések valósultak meg. 1989-ben, 1990-ben pedig a templom addigi legnagyobb, 618 kilogrammos harangját helyezték el Dér (Dauner) Tamás és Ringler Mária adományából.

Jellemző személyes tartására, hogy két felajánlott egyházi kitüntető címet is visszautasított, és több tisztséget csak ideiglenes megbízással vállalt el.

Minden állomáshelyén jó kapcsolatot ápolt a református közösségekkel, Solymáron pedig különösen szoros együttműködés alakult ki közte és Szigethy László református lelkész között: közösen honosították meg az évenkénti ökumenikus imaheteket.

Bár munkássága vitákat gerjesztett, ő volt az első olyan plébános a szocializmus „bénult” vallásos csendje után, aki felrázta a híveket a pusztán formális, „vasárnapi kereszténységből”.

2006-ban, virágvasárnap előtt egy nappal hunyt el Pilisborosjenőn. Solymári emlékezete ma is él: személye egyszerre jelképezi a rendszerváltás időszakának egyházi megújulásait, de a konfliktusokat is vállaló lelkipásztori bátorságot és az ökumenikus nyitottságot.

A két Isten szolgájában közös, hogy képesek voltak következetesen megszólítani a híveket: Szigethy a közösség csendes, építő erejével, Mits a szinte prófétikus tekintélyének lényeglátásával, szókimondó stílusával mozdította ki Solymár híveit a megszokásból. Emléküket őrizzük, és néha idézzük fel.... Érdemes.

Köszönet: Hegedűs Andrásnak