A zenekar, amely túlélte a kultúrpolitikát - Az Ifjú Strack Zenekar története
- Milbich Tamás
- 1 day ago
- 6 min read
Updated: 13 hours ago
Solymár zenei múltja, a dallamokhoz fűződő kapcsolata több mint példás. Számos kiemelkedő hivatásos és autodidakta zenész élt településünkön, akik sajnos ritkán jegyezték le zenei tevékenységük történetét az utókornak. A 12 éve elhunyt Strack János bácsi (1920–2013) kivétel. Alábbi visszaemlékezésében az egykor nagy népszerűségnek örvendő Ifjú Strack Zenekar történetét meséli el. Írásából nemcsak a korabeli solymári muzsikusok ambícióit és zeneszeretetét ismerhetjük meg első kézből, hanem azt a sokszor zűrös és kevéssé hízelgő időszakot is, amelyben a zenekar tagjainak helyt kellett állni.
Talán éppen a Strack Zenekar a legjobb példa arra, hogy a teljesen alulról építkező, a hagyományból és örökségből táplálkozó, a bizalomból és szeretetből fakadó egyszerű kezdeményezések mennyire közel álltak ahhoz a jelenséghez, amit ma természetes profizmusnak hívunk. A zenekarra és a muzsikájuktól hangos bálok hangulatára még a cikk írásának idején (2025) is emlékeznek az idősebb emberek. Többen említik, hogy a Strack Zenekar - zömében esztrád - zenéje mennyire jó és felejthetetlen élményt nyújtott számukra.
Strack bácsi visszaemlékezése korrajz is egyben, hiszen zenekarának működése egybeesett Magyarországon az Aczél György nevével fémjelzett erős, politikai befolyás alatt álló időszakával. Solymáron ekkortájt már egy új, fiatal tősgyökeres generáció cseperedett fel, az úgynevezett beat-nemzedék helyi képviselői. Ők voltak azok, akik kezdtek felocsúdni a kitelepítés traumatikus örökségéből és bár a keleti blokk ideológiai szigora alatt szocializálódtak, a világban körvonalazódó új korszellemet, a rock and rollt, a nonkonformizmust, a lázadást, a kulturális forradalmat ők képviselték Solymáron először. Strack bácsi fúvós és vonós zenekarát tehát a nagyívű változások kellős közepén kell elképzelni.
Valójában két Strack Zenekar létezett, János bácsi a másodikat, az Ifjú Strack Zenekart alapította meg. Esztrádzenéje 1951-től nemcsak a helyi őslakosok számára biztosította a minőségi szórakozást, hanem a betelepített felvidékiek, mezőkövesdiek és erdélyiek számára is a jó időtöltés védjegye lett, köszönhetően annak a zenei műfajnak, amit képviseltek. Az esztrád a régi zenei világ és a modern popzene közötti kulturális átmenetnek tekinthető, egyfajta “populáris” könnyűzene volt, amely többféle stílust képviselt egyszerre.
Az ifjú Strack Zenekar karakteresen zenélte az új típusú tánczenéket éppúgy, mint amilyen határozottan ragaszkodott a sramlihoz. Tangó, keringő, polka volt a fő repertoár, de slágereket, foxtrott és csárdás-szerű tánczenéket is gyakran játszottak az 1950-1970-es évekbeli “Kultúrház” vagy “Béke” vendéglő zsúfolásig telt termeiben. Elmondások alapján tudjuk, hogy a zenekar az új típusú, divatosabb zenéit inkább akkor játszotta, amikor az idősebbek és a szülők (Zuschauerek) már nem voltak jelen, amit a fiatalabbak nagyon díjaztak. Nem csoda, ha a “Strackmúzí” zenéjének legfőbb “fogyasztóivá” az 1960-as évek folyamán felnövekvő tősgyökeres tizen- és huszonévesek váltak szüleik révén, de a betelepült új solymáriak is szívesen jártak a solymári bálokra mulatni, ha ők játszottak.
A zenekar sikere azonban nem volt töretlen: a hatvanas években a fiatalabb nemzedék igényei már túlmutattak az esztrádon, már minden eresztéken szivárgott a nyugati kultúra, a rock and roll, a Beatles, Bill Haly, stb. Ekkoriban történt, hogy Seres István vb (végrehajtó bizottság) titkártól saját bérmafia, Puck János (a Wulcan dobosa) kért lehetőséget arra, hogy a barátaival együtt a kultúrházban felléphessenek. 1963. november 7-én lépett színpadra először a Wulkan Zenekar, és ezzel egy teljesen új időszámítás kezdődött Solymáron. A Wulkan eleinte komoly riválisa volt az Ifjú Strack Zenekarnak, de idővel szépen felosztották a “helyi zenei piacot” és jól megfértek egymás mellett.
Mellékesen itt érdemes megjegyezni, hogy bár a korabeli Aczél György fémjelezte kultúrpolitika tiltotta (később eltűrte) a nyugatos divatokat, a solymári fiatalok is a beat-zenén keresztül szerették leginkább kifejezni lázadásukat. Az országos trend ránk is igaz volt, de településünkön külön színfolt volt az, hogy a beat-fiatalok a solymári népviseletet is bevonták ebbe a lázadásba: Majtényi (Milbich) Árpád, Cservenyi Magdolna és a többiek kezdeményezésére sikkes szokássá vált, hogy a bálokon felvették a hagyományos solymári viseletet. A spontán újítás a szabadságvágy, a kulturális forradalom sajátos kifejezőeszközévé vált, és legalább 4-5 éven keresztül így buliztak, jókedvű, dalárdázó közösséggé kovácsolva magukat. (Egy 1969-es bálon készült videófelvétel remek bizonyítéka annak, hogy a helyi hagyomány miként élte újra reneszánszát a kitelepítést követően jól átélhető módon, a nemzetiségi lét és a modernitás iránti vágy sajátos feszültségében.)
A Strack Zenekar kiváló muzsikája 10 év sikeres működés után csak részben volt képes kielégíteni a szórakozni vágyók igényeit, de biztosan állítható, hogy a Strack-ok zenéjét a Wulcan népszerűsége ellenére is mindvégig nagyon szerették és várták a solymáriak. Remek, profi hangzású esztrádzenéjük fel tudta venni a versenyt a változó korszellemmel, és minden solymárinak mosolyt, jókedvet és önfeledt szórakozást tudtak biztosítani. Most pedig jöjjön Strack János bácsi visszaemlékezése, melyet alább szószerint idézünk:
“A Strack zenekar története
Ilyenkor Szilvesztertől farsangig tart a bálok, a táncmulatságok időszaka, ami nálunk Solymáron is évszázados szokás. Több találkozás és beszélgetés folyamán felvetődött a kérdés, hogy Solymáron mióta létezik fúvós zenekar. Mivel én, Strack János, 86 éves vagyok, és tizenéves korom óta aktívan zenével foglalkoztam és később zenekart vezettem, megkértek, hogy vessem papírra emlékeimet. Az alábbiakban szeretnék a kérésnek eleget tenni.
Zenész családból származom, és még a nagyapám elbeszéléseire is élénken emlékszem, de a legtöbbet édesapámtól tudtam meg. Meg kell említenem, hogy nagyon sok eseményről a régi, öreg zenészektől hallottam, akik az 1800-as évek utolsó negyedében születtek, és még az 1930-as években, mikor én fiatal zenész voltam, a zenekarban játszottak.
Az 1870–80-as években Solymáron egy működőképes zenekar volt, amelyet Hellebrandt Mihály (szül. 1854) vezetett. Ebből a zenekarból 1883-ban, a farsangi időszakban Strack József apa és három fia: János, József és Márton kiváltak és külön alakítottak zenekart. Új tagokat képeztek ki, és így született meg az első Strack zenekar, amely a következő személyek és hangszer művelése szerint sorolok:
apa: Strack József (1839/40) – tenor (viola, brácsa)
fiai: Strack János (1862) – tenor, bariton (nagybőgő)
Strack József (1864) – klarinét (hegedű)
Strack Márton (1866) – I. szárnykürt (hegedű)
később: Strack Flórián (1876) – bariton, hegedű
Gartner (keresztnév ismeretlen) – II. szárnykürt
Appel György – klarinét
Erk Mátyás – klarinét
Schreiber József – Esz trombita
Ludwig Márton – Esz trombita
Schreiber Márton – helikon (basszus)
Schreiber István – nagydob
Bruckner János – kisdob
A zenekar vezetője a nagyapám, Strack János (sz. 1862) volt. Ő tanította őket és rendszeresen tartott próbákat. A zenekar tagjainak nagy része 20 év alatti életkorú volt, a muzsikálást lelkesen művelték, így a szereplésük általában sikeres volt.
Ez az összeállítás a századforduló után az idő múlásával megváltozott. A családokban született fiú utódok is megtanultak zenélni, így mindig volt utánpótlás. Így történt, hogy a 20. század 30-as éveiben úgy 15-16 évesen a zenekarban már én is aktívan közreműködtem. Fontos megjegyezni, hogy akkor már négy zenekar működött Solymáron.
A II. világháború alatt és utána következő időben a zenekarok életében is óriási változás történt. A kitelepítés nemcsak a gazdaságban, hanem a kultúrában is óriási károkat okozott, úgyhogy a zenei élet is padlóra került. 1941-ben, 21 évesen, nekem is be kellett vonulni katonának, így a frontra, majd hadifogságba kerültem, és csak nyolc év után kerültem haza. Szomorúan láttam, hogy a négy jól működő fúvószenekarból alig tíz ember maradt meg, akik a Wittmann Józsi bácsi biztatására összeálltak és próbáltak tovább muzsikálni.
1948. dec. 4-én tértem haza hadifogságból, és próbálkoztam beilleszkedni és 29 évesen ez nem sikerült. Úgy láttam, hogy az akkori ifjúságnak a hagyományokon túl a modern táncokra is igénye van, aminek megvalósítása csak fiatalabb zenészekkel volt lehetséges. Kezdtem a gondolattal foglalkozni és a következő személyekben megtaláltam a megoldást. Hiszen nem kellett messzire menni, mert édesapa, testvér, unokatestvér és barátok voltak és elkezdtünk próbálni a következő felállásban:
Jómagam: Strack János – trombita, piszton, zenekarvezető
ifj. Strack József – hegedű, harsona
Strack Ignác – hegedűfia,
Strack Lőrinc – hegedű
apám, id. Strack József – nagybőgő
Spiegelberger-Szigeti Károly – klarinét
Gromon András – tangóharmonika
Strack Lőrinc – dob
Később csatlakozott:
Friedrich Ignác – hegedű
Müller István – klarinét, szaxofon
Fericsán Mihály – klarinét, szaxofon
Strack zenekar néven működtünk jó 30 évig és sok örömöt szereztünk úgy az ifjúságnak, mint a felnőtteknek és természetesen magunknak is.
A történethez tartozik, amikor 1951-ben megalakítottam az ifjú Strack zenekart, nem lettem hűtlen a régi fúvosokhoz sem. Mikor a Hellebrandt Marci bácsinak bejelentettem, aki akkor lett a nagy zenekar vezetője, hogy fiatal együttessel folytatom a zenélést, de ha bármikor szükség van rám és hív, számíthat rám.
Ez így is történt. Ő bátran hívott és én ígéretemhez híven közéjük álltam és odaadóan segítettem. Nagyon megszoktuk egymást, úgyhogy később a vezetést is elvállaltam. Ezt a tevékenységet 20 évig gyakoroltam, míg 80 évesen elfáradva végleg búcsút vettem a zenekartól.
Befejezésképpen írásom elejére egy fontos gondolatra szeretnék visszatérni. Az említett Strack József, aki 1839 táján született, ez az én dédnagyapám, aki tenor-bariton rézfúvós és brácsa-viola vonóshangszeren is játszott. A zenélést valakitől eltanulta és egy akkor már bizonyosan működő zenekarban művelte és zenetudását fiainak is átadta. Ezek szerint már az 1800-as évek első felében is működött zenekar. Ennek a ténye homályba veszett, mivel 1862-ben a falu nagy részét az akkori nagy tűzvész a községházzal együtt elpusztította. Az anyakönyvek és fontos iratok, feljegyzések maradéktalanul elégtek és semmiféle igazolható dokumentum nem maradt. Emlékül csak a szájhagyomány élt mai idővel elhalványult.
Most, hogy írásom végéhez értem, megköszönöm a felkérést és úgy gondolom kitöltöttem egy űrt, amellyel eddig senki sem foglalkozott. Az itt leírt gondolatok és visszaemlékezések egy 200 éves solymári zenei kultúrtörténetet ölel fel, amelyben 60 évet jómagam is tevékenykedtem. Az eltelt évekre hálásan gondolok vissza, bár a működése sok gonddal járt, mégis lelkesen csináltam. Örömmel látom, hogy van folytatás. Most életem alkonyán sok sikert kívánok a fiataloknak és csak bátorítani tudom őket.
Solymár, 2006. március 1.
Strack János
zenekarvezető
A forrásanyagokért hálás köszönet a Krendl-Strack családnak!
Comments