“…Itt gondolkozz!” – Evidenciáink

Előző írásunkkal – a solymári színek védelmével – kapcsolatban sok helyeslő és bíztató hangvételű visszajelzés, “komment” érkezett. Nem csak a világhálón, hanem a klasszikus “közösségi médián” keresztül: úton-útfélen szóban és személyesen fejezték ki egyetértésüket. Ezen felbuzdulva múltidéző írásainkban ezentúl nem pusztán helytörténeti és nosztalgikus szempontokat igyekszünk majd megjeleníteni, hanem a helyi hagyományból és történetiségből fakadó solymári önazonosságtudatot, a helyi kulturális identitás mibenlétét is igyekszünk majd kihangsúlyozni egy-egy téma kapcsán.

Ez alkalommal fontosnak tartom néhány fogalom egyértelműsítését, részben az előző írásom utózöngéjeként megfogalmazni. Az evidencia latin eredetű szó, jelentése: „magától értetődő”, „nyilvánvaló”. Solymár esetében evidenciának tekinthetünk minden értéket, amelyek a helyhez való kollektív érzelmi vagy gondolati kötődést ki tudja fejezni. Szakmai értelemben összefoglalóan mindezt solymári kultúrtájnak nevezzük. 

A solymári kultúrtáj magában foglalja mind a természeti adottságainkat, mind a valaha itt élt összes ember által létrehozott kulturális javakat.

Ilyen kulturális “jószág” minden épített értékünk: például a római katolikus és református templomaink, kápolnáink, köztereink, szobraink, kőkeresztjeink. Épített értéknek számítanak az egyre inkább eltűnő parasztházaink, a kertvárosi sokszínűségben feloldódó vidékies faluképünk maradéka, de minden tárgyi emlék, amely a település vidékies jellegét a jelenben is őrzi. A kultúrtáj része minden néprajzi örökségünk, vagy az azok megőrzésére irányuló törekvésünk. 

A kiköltöző városi emberek által legjobban preferált természeti értékeink is evidenciák és a solymári kultúrtáj részei. A forrásaink, erdős sétányaink, dimbes-dombos “kázlijaink” (sikátoraink), patakjaink, völgyeink éppúgy evidenciák, mint a hajdan volt hutweide-i gyümölcsöseink, az egykori solymári politúrcseresznyénk, vagy a régi szőlősdülőink emléke. Szakmai értelemben tehát nincs különbség a természeti értékeink és a kulturális javaink megítélése között. A Jegenye-völgy szeretete éppen olyan érték, mint a solymári ünnepekhez, rítusokhoz, helyi szokásokhoz, vagy szimbólumokhoz való ragaszkodás. 

Vannak solymárias viselkedésmintáink is, örökölt vérmérsékletünk, emlékezéskultúránk, magyar és sváb hagyományaink, népzenénk, néptáncunk, monda- és hiedelemvilágunk, anekdotáink, helyi nyelvjárásunk, történeteink, tragédiáink, vallásos hagyományaink, spirituális örökségünk, gasztronómiai jellegzetességeink, amelyek pontosan ugyanolyan evidenciák, mint a hegyen való bóklászás szeretete, a sportolás iránti kollektív vágy, vagy a kertvárosias (félig városi, félig vidéki) attitűd a természet peremén. 

Az evidenciákat a szimbólumaink jelenítik meg. Ahogyan korábban írtuk: a település lakói legvégső és legkiemeltebb formában a pecsétben, a zászlóban, a hagyományos színekben és a címerben manifesztálja saját identitását, ami lényegében magát a kultúrtájat tömöríti magába, megjelenítve ezzel minden itt élt és itt élő ember kulturális örökségét.

Ezért kiemelten fontos megjegyezni, hogy az evidenciákat nem lehet és nem is szabad mennyiségi alapon szemlélni, pláne nem mérni! A kultúrtáj minőséget reprezentál, nem pedig aktualitást, vagy statisztikai adatot.

Nem attól függ, hogy egy adott pillanatban mennyien kultiválják a népi hagyományokat, vagy mennyien szeretik inkább a természeti javainkat. Nem az a meghatározója, hogy mennyien nem akarják megélni a sváb identitásukat, vagy hogy kik tartják magukat “echte” solymárinak, vagy sem. 

Hadd emeljem ki külön azt is, hogy a település evidenciái nem arról szólnak, hogy KELL vagy kötelező. Ideális lenne, ha a solymári evidenciákat sem valamiféle autoriter követelménynek vagy tekintélyelvű konstrukciónak látnánk – bár tény, hogy az evidenciák sokszor rögzítenek mintákat, néha elvárásként mutatják magukat, és bizonyos mértékig világnézetet is formálnak. Ám ez a jelenség is a helyén kezelhető, ha a településre mint egyediségre, különlegességre tekintünk rá.

A solymári evidenciák ugyanis a hely sajátjai: lokális értékek, amelyek csakis itt érvényesek. A kultúrtáj egyedi színfolt, sehol máshol nem találunk ilyet, mert a hely természeti adottsága, a település történeti múltja formálódott itt olyanná amilyen, sajátos nemzeti és nemzetiségi kontextusban. Az evidenciáinkat soha nem érdemes ezért összekeverni más közösségek, vagy külső ideológiák elvárásaival!

A helyi evidenciák konszenzuson nyugvó, megörökölhető alapigazságok, amelyek előnye, hogy biztonságérzettel és otthonossággal ajándékoznak meg bennünket, és erősítik a közösséghez tartozás élményét. Ez az, amit a digitális tér képtelen megadni. Ez az, ami annyira hiányzik az agglomeráció emberének.

Az evidenciák a „nagy túlélők”: átvészelik az idők viharait, organikusan bontakoznak ki, és joggal bízhatunk abban, hogy a jövőben is tovább élnek. Magától értetődő értékeinket többnyire meg tudjuk fogalmazni néhány mondattal, és meg is tudjuk élni őket – egyénileg vagy közösségben, tudatosan vagy tudattalanul egyaránt. Talán nem tévedek abbéli reményemben, hogy Solymáron az evidenciák továbbra is minőséget, a hely szellemét és egyfajta sajátos rangot képviselnek majd a jövőben, amit sokan, sokféle módon – de éppen az evidenciák belátása által – sokkal minőségibb módon élhetnek majd át.