Vendelnap! A régi Solymár egyik legkedveltebb napjáról
Updated: 43 minutes ago
Egyszer régen, abban az időben, amikor még szinte minden solymári tartott otthon juhot, tehenet, tyúkot, disznót, kakast, vagy lovat, természetes volt, hogy ezeknek a jószágoknak a sorsáról napi szinten gondoskodjanak. Urbanizálódó közösségünk a paraszti életformától mind inkább távol kerül. Az egyre városiasodó lakosság döntő többségének szinte már idegenül hangzik, hogy a háziállatokkal való törődés talán legfontosabb része volt az ima és a fohász is. A háziállatok egészsége ugyanolyan kitüntetett szerepet kapott a gazda számára, mint saját épsége, vagy lelki jóléte. Nem csoda, hiszen sok tekintetben a haszonállataitól függött az élete.
A gazdák és gazdasszonyok aggodalmaikat, reményeiket és oltalom iránti kéréseiket a szentek tiszteletén keresztül fogalmazták meg a régi világban. A szentek tisztelete ilyenformán Solymáron sem pusztán egyházi frázisoknak, vagy jelentéktelen szokásnak tekintették, ahogy ma hajlamosak vagyunk így látni őket. A szentekkel való imádságos kapcsolat hétköznapi valóság volt, lelki vigasz, nagyon is kézzelfogható jelentőséggel bírt számukra.
Az október 20-i Szent Vendel napot különösen szerették Solymáron. Ezen a napon nem fogták be a lovakat, nem dolgoztak, dologtiltó, munkaszüneti napnak számított községünkben is.
Solymárról, Pilisvörösvárról, Pilisszentivánról, Pilisszántóról és a környező falvakból német és szlovák hívek indultak útnak, hogy zeneszó kíséretében elzarándokoljanak Péliföldszentkeresztre. Visszaemlékezők szerint a 20. század közepén is voltak még olyanok, akik gyalogosan indultak útnak erre a kegyhelyre, hogy a Vendel-nap kapcsán elsősorban állataik egészségéért és megóvásáért fohászkodhassanak. Gyakran már előző nap elindultak, hogy csoportosan, zarándokmenettel érkezzenek a processzió célállomására. Péliföldszentkereszten az októberi zarándoklatokat nevezték vendelbúcsúknak vagy vendelvasárnapoknak (helyi dialektusban fonetikus magyarsággal: “Szánktvendelin-tóg”).
Bár Szent Vendel az egész európai kultúrkörben a pásztorok, elsősorban a juhászok védőszentje, mégis több szálon kapcsolódik a németséghez.
A hagyomány szerint a 6–7. század fordulóján élt remete volt. Származásáról többféle elképzelés ismert, a legnépszerűbb szerint egy ír–skót nemzetségből származó törzs vezérének fia volt.
Legendája szerint római zarándoklatát követően a Rajna vidékén telepedett le, ahol juhokat őrzött, később pedig egy kolostor apátja lett. Ereklyéit a Saar-vidéki Sankt Wendel őrzi. Kultusza Magyarországon viszonylag későn, a 18. században vált gyakorlattá éppen a német betelepülők révén, de elterjedésében kulcsszerepe volt Padányi Bíró Márton veszprémi püspöknek (1696-1762) is, aki idehaza lefordította az állatok védőszentjének életrajzát magyar nyelvre.
A Dunántúlon 1755-ben terjedő marhavész idején különösen fontos szentté vált, hiszen a járvány elleni küzdelemben Padányi a vallásos áhítatot látta üdvözítő megoldásnak. Ő szorgalmazta hazánkban Szent Vendel (az állatok és pásztorok védőszentje) tiszteletének erősítését, kápolnát építtetett a Sümeg melletti Deákiban, ahová 1755. október 20-án körmenetet szervezett a marhavész elhárításáért. Bár írásos bizonyítékunk nincsen, de szinte biztosra vehető, hogy Solymáron is a terjedő marhavésztől való félelem kapcsán vált igazán népszerűvé a Vendel-tisztelet az 1750-es évek végén. Az első képoszlopot ekkor állíthatták Solymáron, amelyhez minden bizonnyal körmeneteket szerveztek a solymáriak.
A nagy marhavész elmúltával Szent Vendel tisztelete azonban továbbra is élő hagyomány maradt a településünkön.
Szent Vendelus német eredetű kultuszának bizonyítékának tartják, hogy a Dunántúlon gyakran német parasztviseletben ábrázolják a mai napig. Az Alföldön jellemzően már jászkun viseletben jelenítették meg, oltalmát elsősorban maguk a juhászok kérték, akik egész évben a nyáj mellett élve különösen ki voltak szolgáltatva a természetnek; az aszálynak, a villámcsapásnak, a járványoknak és a ragadozóknak. Nem csoda hát, hogy a szent Vendel-tisztelet könnyen és gyorsan adaptálódott Magyarországon mind a svábság, mind a magyarság körében. A szent nevét a pásztorélet bizonyos használati tárgyai is megőrizték: a tejtermék-tároló edények egyikét-másikát ugyanis a “vendeli” szóval illetik a Dél-Dunántúlon és a Kisalföld egyes részein.
Vendel solymári kultusza nem pusztán a zarándoklatokban és a dologtiltásban volt jelentős. Mindenszentek alkalmával szintén szokás volt rá emlékezni a tiszteletére állított képoszlopnál, ami a mai temetőtől nem messze, az egykori községi legelő határánál állt. A Szent Vendel képoszlop helyén ma Bogdán István által készített, kerítésoszlopba applikált bronz dombormű (1970) emlékeztet a régi hagyományra. A régi képoszlopot a terület beépítése miatt kellett elbontani, de helyére a Puck és a Milbich (Schultz) család a ma látható kis emlékműnek adott helyet.
Korábban közösen (később egyénileg) ehhez a Szent Vendel-képoszlophoz vonultak az emberek Mindenszentek és halottak napja alkalmával, ahol egy imádságot követően elénekelték az ún. Wendelin-éneket. (Mindenszentek estéjén ugyanis a temetőben tartották/tartják a nap liturgikus ájtatosságát, csak ezután gyújtottak gyertyát a hívek elhunyt szeretteik sírjánál.)
Húsvétkor sem feledkeztek meg Szent Vendelről; virágvasárnap a megszentelt barkából szintén jutott az állatok patrónusának képoszlopához egy-egy vessző. Solymáron Szent Vendel tisztelete nem szorítkozott pusztán egy meghatározott ünnepnapra. Kultikus tisztelete sokáig tapasztalható volt a közösség szokásaiban. Az emberek fohászaikon és imádságaikon keresztül jószágaik megbecsülését kifejezésre tudták juttatni, ez pedig szervesen összefonódott a mindennapi életükkel.
Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 2.
Enczmann László: Solymár, egy sváb falu naptári napokhoz kötődő szokásai (2015)
Jankovics Marcell: Jelképkalendárium (1997)
Seres István: Adalékok Solymár történetéhez (2002)
Seres István: Solymár története és néprajza (1997)
Comments