Szerelem és háború Solymáron
Ludvig Rezső aranyműves solymári emlékei 1944-ből
Ludvig Rezső nevét elsősorban az 1983-as szentkorona-kutatásokból ismerheti a nagyérdemű. A neves aranyműves mestert most kifejezetten solymári emlékeiről kérdeztük. Rezső bácsi jelenleg azon kevesek egyike ugyanis, aki szemtanúja és átélője volt – igaz csak rövid ideig – a második világháború helyi mindennapjainak. Az 1934-es születésű Rezső bácsi kilenc éves volt, amikor 1944-ben, a bombázások elől családjával Solymárra került. Egy akkor már falunkban élő polgári család, Pettes László segített Ludvigéknak, hogy a front elől egy biztonságosabbnak gondolt helyre, Solymárra költözhessenek. Rezső bácsi csupán egy nyarat és egy őszt töltött itt akkor, de az a néhány hónap meghatározó emlékként maradt meg benne.
Elöljáróban annyit érdemes tudni a történelmi háttérről, hogy a háború frusztráló hangulata 1944 nyarán már erősen áthatotta a falu mindennapjait. Magyarország március 19-i német megszállását követően a főváros környékén intenzívvé vált a német katonai jelenlét, ekkortájt kezdődött meg az otthon tartózkodó sváb tartalékos férfiak SS-be sorozása.
Ezzel párhuzamosan Budapest és környéke a szövetséges légierők célpontjává vált.
Hufnagel Ferenc solymári plébános visszaemlékezéséből tudjuk, hogy településünkre 1944 áprilisában már meg is érkeztek a német csapatok és viszonylag hosszú ideig, a magyar egységek megérkezéséig itt állomásoztak.
Tavasszal az akkori plébánia irodájába (ma Ezüstkor) német tiszteket szállásoltak el, a Szélhegy közvetlen közelébe légelhátító ütegeket telepítettek, az iskola udvarát és a Templom teret (akkor Boldogasszony térnek hívták) ellepték a német tankok és katonák. A plébános némi felháborodással írja, hogy a német tankok a templom bejáratát elállták, sőt gyakran még a vasárnapi mise alatt is gyakorlatoztak. Sok solymári fiatal megpróbált elrejtőzni vagy megszökni az SS sorozás elől. Emiatt július végén megszaporodott a csendőri jelenlét, és kb. egy-egy szakasznyi magyar honvéd érkezett a térség több településére, hogy karhatalmi erővel biztosítsák a sorozásokat.
A csendőrők rendszeres razziákat tartottak a vendéglőkben, egyéb nyilvános helyeken és folyamatos felügyelet alatt tartották az utcákat.
A solymáriak 1944 nyarán már jól hallhatták a légelhárító ütegek és a szórványos bombázások morajlását a környékről. Bár a történésekből és a jelekből már sejtették, hogy közel a baj, mindennapi életüket mégis a szokásos ritmusban élték. Misére jártak, Hősök napját ünnepeltek, borért mentek a kocsmába, vízért a kúthoz, kereszteltek és báloztak. Rezső bácsi ebbe a miliőbe érkezett meg budapesti kisfiúként és elmondása alapján leginkább csak a szép és érdekes dolgok vésődtek be.
Emlékeinek felidézését mindját azzal kezdte, hogy amint Solymárra érkezett családjával, rögtön szerelmes lett. A mai Nagykovácsi és Turista utca találkozásánál, az ún. John-kereszt mögötti telken lévő házban szállásolták el őket. A Milbich (“Sisszlpeik”) János a tisztaszobát ajánlotta Ludvigéknak.
Amikor megérkeztek a házhoz, a gazda két lánya Franciska és Magdolna cserfes kíváncsisággal szaladtak ki a kereszthez, hogy megnézzék kik a jövevények.
Rezső bácsi jóleső mosollyal mesélte, hogy velük kezdődött az élet, hiszen testvérével együtt azonnal fülig belehabarodtak a náluk valamivel idősebb lányokba. A Ludvig-fiúk egy kis játékszekeret is magukkal hoztak a városból, amibe később a lányokat felültetve előszeretettel húzták őket a poros utcán. Persze mindezt a szintén szerelmes Gruber fiú – aki négy házzal lejjebb lakott – nem nézte jó szemmel, egy alkalommal mindenfajta figyelmeztetés nélkül óriási pofonnal hűtötte le Rezső bácsi Franciska iránt táplált szerelmes igyekezetét.
Rezső bácsi emlékei szerint a szövetséges B-24-es Liberatorok is láthatók voltak Solymár felett, ahogyan kötelékben repültek. Emlékei szerint ezen a nyáron olykor lehulló fényes fémszalagokat eregettek a gépek, amellyel a Nagykovácsi-Turista utca is tele lett. (Ezeket a fémszalagokat a szövetségesek használták a német radarok megtévesztése céljából.) A helyi gyerekek csodálkozva nézték a földön heverő nyári “karácsonyfadíszeket”, s csak találgatták, miféle szerzetek lehetnek. A felnőttek azonban óva intették őket: „Hozzá ne nyúlj, mert leég a kezed!” – mígnem egy német katona felvett egyet, és „mint a makarónit”, a szájába véve megette, mutatva nekik, hogy nincs mitől félniük.
Több mint valószínű, hogy 1944 nyarán pusztult el a solymári sziklafürdő. Egy máriaremetei visszaemlékezés említ egy sérült amerikai bombázót, amely július 2-án délelőtt süvített el településünk felett, nagyon alacsonyan repült, miközben 14 bombát dobott le a Paprikás-patak vonalában, majd a Hárs-hegy felé repült tovább. Az esetet Rezső bácsi elbeszélései is igazolni látszanak.
Az emlékezés szálai ezután a mai kultúrházba vezettek, amely ekkoriban még Schäffer vendéglőként volt ismert. Borért ment le oda a két Ludvig fiú egy üres ötliteres demizsonnal. A vendéglőben sok volt a hely, a hosszú asztaloknál idősebb férfiak ritkásan ülve hangosan kártyáztak, iszogattak, beszélgettek. A fiúk feltették az üres jószágot a pultra, és miután közölték a kérést a bajsza mögé rejtőzött Schäffer bácsival (a vendéglőssel), az egy szimpla bólintással konstatálva a fiúk kérését megragadta a demizsont, és eltűnt a helyiség hátsó szegletében. Kisvártatva teletöltve hozta vissza és határozott mozdulattal a pult szélére biggyesztette.
A fiúk illedelmesen rendezték a dolgot, majd elköszönve az iskola mellett állomásozó tankok felé vették az irányt. Itt egy tankon ülő német katona kiszúrta, hogy bort visznek. A szemfüles baka kedvesen magához rendelte a gyerekeket, majd finoman elrekvirálta az áldásként érkező bort, felugrott a tank tetejére, és a páncélszörny pilótáival közösen vidáman elkoccintották a nemes ital jó részét. A fiúk kissé zavartan ácsorogva nézték végig, ahogyan fogyogat az öt liter. Szerencsére végül az ital másik fele hazatalált jogos gazdájához.
Rezső bácsi azt is hozzátette, hogy a Schäffer vendéglőben egy alkalommal óriási ribilló támadt: valakik valamin nagyon összekaptak, parázs hangulat alakult ki az amúgy békés virtussal ügyeket rendező solymári férfiak között.
Aztán betoppant két csendőr, szemeik “villámot szórtak”, és mindjárt abbamaradt a hangoskodás. Mint egy rendes westernfilmben vágni lehetett a hirtelen kialakult csendet, feszülten várta mindenki, hogy mi fog történni.
A csendőrök egymással szinkronban körbenéztek és mereven fürkészték a jelenlévők minden rezdülését. Aki eddig óbégatott, annak lassan lekonyult a szája, aki eddig aktívan szurkolni készült, az finoman felvette a pacifista alapállást. A jótékony hivatalos bénultságot végül maguk a csendőrök törték meg: ahogyan érkeztek, olyan tekintélyt parancsolóan távoztak, sarkon fordulva kimentek a vendéglőből. A világbéke pedig helyreállt – legalábbis abban a teremben mindenképpen.
Rezső bácsi mesélt még arról is, hogy milyen boldogságot okozott nekik gyerekként, hogy volt malac és boci a szállásuk istállójában. Mutatott egy fotót, ahol testvérével nagy örömmel gyömöszölik a bambán békés teremtést Milbichék udvarán. Arról is mesélt, hogy mennyire lenyűgözte őket a solymári légkör, mennyire varázslatosnak élték meg a helyi kultúrát.
Kiemelte, hogy mélyen él benne annak emléke, amikor a solymári lányok félkaréjban, népviseletben egymásba kapaszkodva vonultak az utcán a vasárnap délutáni litániát követően.
Mint valami nimfákat a szent ligetben, úgy figyelték őket, varázslatosnak tetszett számukra a solymári lányok szemetgyönyörködtető közös látványa. Különösen romantikus élmény volt Rezső bácsinak, amikor éjszaka a tornácos svábház pincéje mellett kialakított egyszerű légópincében kuporodva egymás kezét fogva közösen imádkoztak Franciskával. Olykor hajtotta őket a kíváncsiság és kimerészkedtek a szabad ég alá, ekkor látták mi zajlik az esti égbolton. A szörnyű küzdelem innen sziporkázó tüzijátéknak tetszett a fiatalok számára.
A nyári szünidőt Solymáron töltő Ludvig fiúknak összességében pozitív élmény volt az itt töltött idő annak ellenére, hogy kötelező jelleggel gyakorolniuk kellett a francia nyelvet és a zongorázást, ami némileg árnyalta a nyáriszünet önfeledtségét.
Rezső bácsi felidézte, hogy Milbichék olykor – a málnaérés idején – már hajnal 3 kor felkeltek, és a teljes család elindult a budagyöngyei piacra málnát árulni, amit előző nap szedtek le frissen.
Boldogan mesélt arról, hogy milyen remek élmény volt gyerekként, amikor Milbich bácsi a Nagykovácsi utcán lefelé "gyorsmenetbe kapcsolt" szekerével és lovával, Kincsessel. A gyermekkori emlékek felidézése nekem is, mint kérdezőnek szintén nagy élmény volt, hiszen Rezső bácsi meghatódva mutatta meg nekem egykori szállásadójának kályháját, amit lakásában mai napig őriz. A kitelepítéskor ugyanis Milbich János bácsi két dolgot, a kályhát és a lószerszámokat Ludvigéknak adta megőrzésre, hogy – ha majd visszatérnek – legyen kitől elkérni. Szimbolikus üzenet rejlik a gesztusban, hiszen egy családi háztartás két legfontosabb kellékét bízta a városi jövevényekre.
A háború véget ért, a svábokat kitelepítették, Franciska eltűnt (és valószínűleg meghalt) Budapesten a háború során. De Rezső bácsinak hála a kályha, a lószerszám és a kis szekér egy darabja a mai napig jó kezekben van.
Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Budapest bombázása a II. világháborúban (Ujkor.hu)
Budapest ostroma Kümmel Henrikné szavaival, II. kerület (Nullaev.hu)
Seres István: „Solymár története és néprajza” (1997)
Hufnagel Ferenc: Historia Domus (1945)
Comments