...Így érkezett a 80. évforduló

Az igazat megvallva nagyon komoly kihívás a mai, virtuális élményektől hemzsegő világban belehelyezkedni, elképzelni, ráérezni, rácsodálkozni, hogy mit is éltek át 80 évvel ezelőtt az itt élő solymáriak. A monitort bámulom és az üres lapot, ahogy a kurzor szívdobbanás szerűen, éhesen várja a karaktereket. … Azt gondolom, hogy a leghitelesebb emlékezés ebben az esetben az, ha lejegyzem, milyen váratlan ajándék érkezett csendesen, de igazán  átélhető módon 2026 április végén községünkbe. 

Kétségtelenül nagyon különleges ez az évforduló. A Svábházban rendezett jubileumi tárlatunkra - melyet a ház leköszönő vezetőjével, Hartmann Hellebrandt Hildával, és Tóth Piroska tagintézményvezetővel, valamint a művelődési ház dolgozóival közösen alkottunk meg - tegnap, Marlokné Cservenyi Magdolna és Kinter Alexandra kalauzolásával két német hölgy érkezett, hogy megnézzék a kiállítást.

Előzetesen kiderült, hogy Malsból jöttek, ahol számos kitelepített solymári leszármazottja él a mai napig. Ők is ilyenek. 

Kép forrása: Apáczai Csere János Művelődési ház website

Egyiküket Julianna Sarlós (Schäffer), másikukat Marianne Kraftnak hívják. Különösen Marianne rendkívüli módon el volt ragadtatva a kiállítástól. A tárlathoz készített kisfilmünket átszellemülve, láthatóan megrendülve nézték végig. Inspirálódott hangulatba kerültek, de lelkileg akkor váltunk igazán nyitottá egymás felé, amikor Marianne hirtelen egy kis viseltes, de jó állapotú jegyzetkönyvecskét kapott elő. Kedélyessé és közvetlenné vált a hangulat, miközben Mariannétól megtudtuk, hogy édesapja (Taller [Stipani] György) részletes visszaemlékezését rejtik a napló sorai: az oroszok Solymárra érkezésétől (1944) egészen a kitelepítést követő időszakig bezárólag.

A napló. (Kép forrása: Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény képarchívum)

Elmondta, hogy gazdag fotógyűjteménnyel bír, amit a családja és rokonsága hátrahagyott, és amit egymaga gondosan megőrzött, sőt rendszerezett. Ízelítőül két jó minőségű régi fotót is előkapott a táskájából és a napló mellé tette.

Kép forrása: Apáczai Csere János Művelődési Ház website

Rápillantva azonnal megsejtettük, hogy ez a hagyaték rendkívüli fontosságú. Bevallom, felfokozott állapotba kerültem a napló láttán, a kincsvadászok és a helytörténészek közös “szimptómája” vett erőt rajtam. Rövidesen kiderült, hogy Marianne a teljes fotógyűjtését szintén elhozta magával - maga sem tudja milyen indíttatásból. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy valamilyen módon ezt meg kellene mutatni, meg kellene őrizni a szülőföld, Solymár számára. Kiderült azonban, hogy Marianne csupán pár napig tartózkodik falunkban, így igen korlátozott az ideje. Sebtiben felvetettem, hogy azonnal orvosolhatjuk ezt azzal, hogy a fotókat és a naplót délután a múzeumban beszkenneljük, hiszen csak pár lépésre vagyunk. A jelenlévők mindannyian helyeseltek, Marianne is örömmel bólintott rá. 

Az egyik fotó a hagyatékból. (Kép forrása: Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény képarchívum).

Délután háromkor megérkezett Marianne a múzeumba két hatalmas kosárral, amelyekben több tucatnyi régi fotót, és jó néhány fotóalbumot cipelt. Elhozta magával az ominózus naplót is, amibe újfent belenézve, lapozgatva, Piroskával közösen is konstatáltuk, hogy ez valóban kincset ér, komoly eszmei értéket képvisel a falu története számára.

Taller György gyöngy betűkkel, részletes leírásokkal, precíz magyarázatokkal és ábrákkal tarkított naplóját elhülve tartottuk a kezünkben, ámulva nézegettük, miközben hallgattuk Marianne ismertetőjét az anyagról és a családjáról (Taller Georg és Taller Mária). Késő délutánba nyúlóan válogattuk, szkenneltük a hagyatékot. Ő maga azokat a képeket adta nekünk oda, amelyek kifejezetten Solymárral és a régmúlttal kapcsolatosak, a többi albumképet inkább személyes jellegűnek ítélte, bensőséges családi vonatkozásai miatt inkább visszatartotta. 

Tervbe vettük, hogy az anyagot valamilyen formában biztosan feldolgozzuk és mihamarabb publikáljuk. Ennél hitelesebb jubileum számomra nem is történhetett volna. Örömmel vontuk le a közös következtetést, hogy nincsenek véletlenek.

Kétszer is említette rövid találkozásunk során, hogy nem tudja miért érezte úgy, hogy el kell hoznia ezeket Magyarországra - utalva ezzel arra, hogy egyfajta spirituális élményként kapott értelmet számára az, hogy ezek végül mind a helyi múzeumba kerülhetnek.

Nem gondolta volna. Én erre csak annyit válaszoltam neki, hát azért hozta el, hogy itt legyen. Így kellett történnie. 

Milbich Tamás