Milbich Tamás

Sep 19

A solymári rózsalány árnyéka

A település büszkén emlékezik vissza a csaknem másfél évszázaddal ezelőtti Solymár kultikussá vált szokására, a jólelkű földbirtokos, mecénás Karátsonyi Guidó által alapított erénydíj adományozási szertartásaira, amiket mi itthon egyszerűen csak “solymári rózsaesküvőkként” tartunk számon. Jól van ez így, egyáltalán nem alaptalan a kihúzott hát és a dagadó kebel a kifejezés hallatán, hiszen számos, ma is velünk élő család felmenői köszönhették jólétüket ennek a hagyománynak, vagy legalábbis, így vagy úgy, de pozitívan gondolnak az emlékére.

Már csak ennek okán is, szeretném még a látszatát is elkerülni annak, hogy faltörő kos módjára egy olyan hagyomány emlékének rontsak neki, amelyre alapvetően mindannyian jó szívvel gondolunk vissza. Magam is így vagyok ezzel: a rózsaesküvőket szép és meghatározó tradicionális értéknek tartom, a boldog békeidők korszakából származó, egyedülálló emlékanyagnak, amik igazán jelentős mozzanatát képezték nemcsak a környékbeli történéseknek, hanem a helyi identitásnak is.

Ugyanakkor fontos lenne, hogy leporoljuk róluk a feleslegesen rájuk rakódott aranyfüstös pátoszt.

A rózsaesküvők

De mi is volt a rózsaesküvő? Praktikusan a 19-20. század fordulóján a három szomszédos, és egyazon főúri család birtokába tartozó falu, Solymár, Pilisszentiván, Pilisvörösvár számára létrehozott alapítványi kezdeményezés (1881), amely azt a célt szolgálta, hogy a szegény, de példás életet élő lányok erkölcsi tisztaságát, erényességét és magyarul tudását pénzjutalommal díjazza. Az erénydíj mértéke kezdetben 1000 forintot tett ki, ami akkoriban hatalmas pénznek számított egy falusi lány számára, komoly anyagi támogatásként tartották számon. Az összeg azonban csak az első rózsalakodalomkor volt ekkora hozomány, később ebből levonták az ünnepség megrendezésének költségét (400 forint), sőt még meg is adóztatták (10%-os jövedelemadóval). 1882-től kezdődően az első világháború kitöréséig szinte minden évben kiosztották a díjat, hol az egyik, hol a másik településről választva meg a rózsamenyasszonyt.

Az alapító levél értelmében a kiválasztás úgy történt, hogy minden év január elsején összeült egy jelölő bizottság, aminek tagjai az alispán, a főszolgabíró, egy miniszteri biztos, két községi elöljáró és két-három szavahihető falubeli asszonyság voltak. A bizottság munkáját az alapító Karátsonyi család képviselője vagy jogutódja elnökölte. A grémium sorban megvizsgálta az eléjük került, 17-19 éves hajadonokra vonatkozó ajánlásokat, majd döntöttek a rózsamenyasszony javasolt személyéről. A döntésről hivatalos pecséttel ellátott (erkölcsi) bizonyítványt állítottak ki, bizonyítandó, hogy a kiválasztásra került leányok példás magaviseletűek, szerények, mélyen vallásosak, érintetlenek, takarékosak, szorgalmasak stb. voltak.

Nem mellékes kitétel volt, hogy magyarul is tudjanak beszélni, ugyanis a 19-20. század fordulója környékén Solymáron és környék sváb falvaiban a lakosság túlnyomó többsége még az “utánozhatatlan német dialektust” használta.

Általában februárban vagy márciusban értesítették a rózsamenyasszony-várományost a döntésről, akinek így kb. szűk két hónapja maradt az esküvő megszervezésére. A rózsalány személyét végül a belügyminiszter hagyta jóvá, miután konzultált a Karátsonyiak képviselőjével.

A rózsakirályné rövid virágzása

A rózsaleány májusi menyegzőjét hívták rózsaleány ünnepélynek. A pilisi erénydíj átadási időpontját hivatalosan Rudolf főherceg osztrák-magyar trónörökös Stefánia belga királyi főhercegnővel kötött házassága dátumához (1881. május 10.) kapcsolódva határozták meg. Az alapítólevél értelmében a rózsamenyasszony egyben “királyné” is volt, ám ezt a méltóságot a rózsalány csak nagyon rövid ideig birtokolhatta; a templomi szertartás keretein belül zajló megkoronázástól az esketésig terjedő, nagyjából fél órán át tudhatta magáénak. Az erénydíjat szintén a rózsaesküvő szertartásrendjén belül kapta meg a szerencsés nyertes, általában a templomi esküvő után közvetlenül a paplakban, vagy a templomhoz közel lévő helyen.

Kép forrása: Arcanum Digitális Tudománytár

Az egész eseményt ma “világraszóló” fesztivál jellegű, parádés népünnepélyként lehet elképzelnünk. Az elöljárókat külön ünnepi fogadóbizottság várta a falu határában, ágyúdörgés jelezte érkezésüket. A templomban baldachin alatt ülhetett az ifjú pár, grófokkal és urakkal utazott, fogadta jókívánságaikat. A rózsalány fejére az ún. rózsaanya, (általában a násznagy felesége) helyezte fel a tisztaság jelképét, a rózsakoszorút (koronát), blúzára a különleges medált. Az ünneplésbe az összes falubeli rezesbanda bekapcsolódott, de olykor híres cigányprímások is ellátogattak az érintett településre. Az esemény csinnadrattával, pazar lakodalommal, kurjongatós jókedvvel, lelkes tánccal, dínom-dánommal, hosszú szertartással, koccintós kortesbeszédekkel, korabeli “celebekkel”, politikusokkal, urizáló elöljárókkal, kedélyes harsánysággal zajlott.

A külcsín abszolválásában ez a három sváb falu, mondhatni, jelesre vizsgázott szinte minden alkalommal. Kijelenthető, hogy a tőlük telhető maximális nívón rendezték meg a korabeli “rózsafesztivált” az 1882-es első (solymári) rendezvénytől az utolsó 1914-es (pilisszentiváni) lakodalomig. Tudomásunk szerint Solymáron összesen tíz rózsaesküvőt tartottak meg a harminc év alatt (1882, 1885, 1887, 1890, 1891, 1899, 1905, 1907, 1909, 1912). Az alapító földesúr, Karátsonyi Guidó az erénydíj tengelyébe a konzervatív erkölcsi normákat, a nemesi példamutatást, a hazafias érzület erősítését és a magyarosodás elősegítését helyezte. Az alapítvány célkitűzése nem változott meg azután sem, hogy a gróf 1885-ben elhunyt.

Távirati stílusban nagyjából ennyi információ forog közkézen a rózsaesküvőkről. Azonban azt már kevesen gondolnák, hogy a valóban jó szándékkal indított, némi politikai felhanggal létrehozott gyakorlat a 120-150 évvel ezelőtti közvélekedésben bizony nem volt olyan egyértelmű és nem okozott osztatlan sikert.

Súlyos morális teherrel, közéleti gúnnyal is meg volt pakolva. A hagyomány a századfordulóra országos szintű gúnyolódás és élcelődés tárgyává tette a községek, de különösen Solymár presztízsét, emellett komoly morális feszültséggel, tabusítással is párosult.

Olyan meghatározó személyek, mint Mikszáth Kálmán vagy Ady Endre is példálóztak velünk országos lapok hasábjain. Kettejük közül Mikszáth fejtette ki igen érzékletesen mély megvetését az erénydíjak, és olykor a létrehozó iránt, mindezt már az alapításkor, 1881-ben. Egyenesen úgy fogalmazott, hogy a gróf az erénydíjaival „három falut tett boldogtalanná. Szentivánt, Vörösvárt, Solymárt.” Karátsonyi Guidó grófot, a rózsaesküvők ötletgazdáját burkoltan azzal vádolta sajátosan cinikus stílusban, hogy „gavalléros jótékonykodásával” aktivált egy középkori [állítólagos] hagyományt, a jus primae noctist, azaz a jogot az első éjszakára. [Ez a jog azt engedélyezte volna a földesuraknak, hogy a jobbágyok újonnan házasodott feleségeivel az esküvő utáni első éjszakát együtt töltsék.] De Ady sem volt túl elnéző velünk; a solymári rózsalány szófordulata – amit használ – folyton visszatérő élcelődő motívum lett a különböző országos orgánumokban.

A „solymári rózsalány” mint mém

Ha ezen a szálon kutakodunk tovább a múltban, egyre inkább kirajzolódik az a balsejtelem, hogy a Mikszáth, illetve Ady által használt élcelődő kifejezés (solymári rózsalány) nem igazán hízelgő, ellenben nagyon is elterjedt volt. A jelek szerint előszeretettel használt gúnyolódó szófordulat lehetett, amit az egész országban ismertek és használtak a századforduló környékén. A kifejezést nem Ady használta először, és nem is ő találta ki. A solymári rózsalány sorok közti értelme magából a rózsaesküvők politikai, ideológiai gyakorlatából, és néhány rosszul elsült példájából fakad. A szófordulat valóságos mémmé duzzasztotta magát a hazai közéletben, és még jóval a második világháború után (1960) is felbukkant a Képes Világhíradó című folyóirat hasábjain. Az egész ország olvashatott róla viccek formájában, vagy verses adomába, élménybeszámolóba, riportba, hírekbe, közlésekbe, véleménycikkekbe ágyazva.

A solymári rózsalány a színházi életre is pezsdítőleg hatott: ha minden igaz, ez a kifejezés ihlette 1903-ban ifj. Dumas Sándor “Első látogatás” című egyfelvonásos vígjátékának megírását, aminek cselekményébe bele is fogalmazódott negatív utalásként.

A solymári rózsalányt ott találjuk a századforduló Budapestjének nagypolgári pezsgő-nyüzsgő kulturális életében: a városligeti nyári színház revüjében, ahol a „solymári rózsalányok gólya-testőrsége” címszó alatt táncos-zenés műsorként bukkan fel.

Meglepő, de még 1930-ban is működő mémnek számított: Fejes Teri, elismert hazai színésznő alakította a solymári rózsalány táncos szerepét a Budapesti Színházban a Jaj, de ki vagyunk! című darabban. Széles tehát a paletta, amelyen Solymárt és rózsalányát pellengérezték ki, és az erénydíjak eredeti szándékával ellentétes, kifordított, szarkasztikus mondanivalóval használták, pont ahogyan fent említett irodalmi nagyjaink is tették. Kár tagadni, a solymári rózsalány a képmutatás ad abszurdum az erkölcstelenség szinonimájaként bukkant fel a hazai közbeszédben.

Az élcelődésben nem volt hiány, a legtermelékenyebb mémgyárosok a vicclapok voltak, melyekben olykor a mai ízlésvilágot is megszégyenítő szóképekkel ostromolták a solymári rózsalányok nimbuszát. Élen járt ebben a Borsszem Jankó elnevezésű szatirikus hetilap, amely 1868-tól egészen 1938-ig jelent meg. Az Ágai Adolf humorista alapította újság gyakran aktualizálta a solymári rózsalány hírét, csakúgy, ahogy az Üstökös című, Jókai Mór által létrehozott szatirikus lap is tette. A Borsszem Jankónak kétségtelenül kulcszerepe volt abban, hogy a városi nagypolgárság és a pesti értelmiség köreiben vírusszerűen terjessze a gyakran igen groteszk módon megfogalmazott rózsalány-élceit a közbeszédben.

Érdekesség, hogy az említett lap már a kezdetektől fogva kritizálta Guidó gróf jótékonysági “projektjeit”. Eleinte a gróf irodalmi drámadíja, majd 1890-től a rózsadíj került a szerkesztők célkeresztjébe. Fontos megjegyzés, hogy mai szemmel úgy látszik: a lap sokszor feszegette a határokat; Karátsonyi Guidó halálakor (1885) szeptemberében például aranyos, de kissé pikírt versikével búcsúzott a megboldogult arisztokratától. A jobb átélhetőség kedvéért a tanulmány végén szemezgetek néhány „gyöngyszemet” a rózsalányra és az erénydíjra vonatkozó korabeli gúny-töredékek közül, azzal a megjegyzéssel, hogy az élcek természetesen az adott kor kulturális és politikai vonatkozásaival együtt értelmezhetők igazán.

A rózsaesküvők árnyéka

De hol kezdődött a baj? Mikor változott át a legjámborabb kezdeményezés lenéző gúnnyá és országosan terjedő mémmé? Egy 1883-as híradás arról tájékoztat, hogy vannak, akik visszaélnek a solymári rózsalányok hírnevével: egy bizonyos hajadon, Huber Leopoldina rózsalány-rokonnak kiadva magát számtalan vagyoni hátrányt okozó bűntényt követett el Budapesten és környékén. Ez a megmosolyogtató kis érdekesség még nyilván nem árulkodik kardinális problémákról. Az igazi baj valószínűleg akkor jelentkezett, amikor a rózsaesküvők hagyományának fél évtizednyi, nagyjából problémamentes, jól bejáratott fogaskerekei lassan döcögni kezdtek. Az a rendszer volt ugyanis kialakulóban, hogy a solymári, vörösvári és szentiváni rózsaesküvők ebben a sorrendben kövessék egymást az évek során, biztosítva a falvak közötti egyenlő elbánást.

1887-ben jelentkezett a döccenés először: a januárban összeülő rózsalány-jelölő bizottság képtelen volt egyetérteni, sokadszori összeülés után jutottak csak dűlőre a rózsalány-jelölt személyét illetően.

Másfelől a sorrend szerint Pilisszentiván következett volna, ám ehelyett ismét Solymár adhatott rózsamenyasszonyt. A következő évben, 1888. májusában visszabillent a megszokott irányba: Szentiván adta a rózsamenyasszonyt. Ebben az évben azonban a jelölőbizottság írásba foglalta kifogását. A jelölt ajánlása mellé a belügyminiszterhez címzett kérelmet is csatoltak, aminek lényege az volt, hogy minél hamarabb igazolják vissza a minisztériumból a döntést a jelölésről, mert a késedelem miatt könnyen megeshet, hogy a rózsalány vőlegény nélkül marad.

Nemsokára szerencsétlen, és egyben furcsa körülmények bonyolították tovább a szokásrendet: 1889-ben elmaradt a rózsaesküvő. Kiderült, hogy sem Pilisszentivánon, sem Pilisvörösváron, sem Solymáron nem akadt olyan jelölt, aki beszélt volna magyarul. Perdöntő érvként ez megpecsételte az azévi rózsesküvő sorsát, hiszen a magyarul tudás kritérium volt az alapító okmányok szerint. Pedig szinte biztosra vehető, hogy Vörösváron lehetett volna az ajánlásban – nem is egy – olyan lány, aki a magyarul tudás kritériumának is megfelelt volna, ám valamilyen rejtélyes oknál fogva a vörösvári elöljáróság nem ajánlotta be őket a bizottságnál. A grémium úgy kívánta orvosolni a malőrt, hogy kilátásba helyezték a megduplázott díjat és a dupla esküvőt a rákövetkező évre. Vélhetően ez a kellőképp át nem gondolt döntés is hozzájárult, hogy meginduljon a lavina; a duplázás felborította azt a kényes egyensúlyt, amelyet hallgatólagosan a rendszerbe építve, íratlan szabályként próbáltak figyelembe venni mindhárom településen és az alapítványnál is.

Az erénydíj morális értelemben is ebben az évben rendült meg először, ugyanis január végén – tehát pont a rózsalány jelölésének szokásos idején – jött a hír, hogy Rudolf főherceg öngyilkos lett, szeretőjével, Vetsera Mária Alexandrina bárónővel együtt a mayerlingi kastélyban. A trónörökösről az a hír járta, hogy boldogtalan házasságban él Stefánia belga hercegnővel. Hedonista élete visszás erkölcsi fényt vetett a rózsaesküvőkre, amiket tudvalevőleg kifejezetten az ő (azaz a hercegi pár) házassága ihletett. Nem kizárt, hogy a trónörökös halálhíréből fakadó megrendültség, és az eset okozta tanácstalanság is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül nem lett ebben az évben rózsaleány-ünnepély.

Végül az lett a terv, hogy 1890-ben két esküvőt is fognak majd tartani az elmaradás miatt. Az egyiket Solymáron, a másikat Pilisszentivánon, külön-külön időpontban, kb. egy hétnyi különbséggel. Ezzel kapcsolatosan máris vitás eseményekről tudósít a sajtó:

Szentivánon zúgolódnak az emberek, elégedetlenek a helyi jelölttel, mert olyan lány kapta meg, aki nincs is rászorulva, nem pedig olyasvalaki, aki valóban megérdemelte volna. Azt rebesgették, hogy a díjra érdemesebb lány éppen a jelölés miatt tanult meg magyarul beszélni, ráadásul árva is. (A helyi elöljáróság ezt még tudta kezelni: az árva, magyarul tudó, erényes – és céltudatos – hajadon 1891-ben végül rózsamenyasszonnyá válhatott.)

Viszont 1890-ben csak egy esküvőt tartottak meg a beigért kettőből, mégpedig a solymárit. A döntés hátterében skandalum lappangott: a szentiváni menyasszonyról ugyanis két nappal az esküvő előtt derült ki, hogy terhes, pontosabban csak volt: mert egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ez csúnyán beárnyékolta az 1890-es, dupla hozományú esküvő hírértékét és persze egyúttal az esemény morális hitelessége is súlyos csorbát szenvedett. A baj volumenére így utalt a Magyar Hírlap májusi száma a Hárman egyszerre című szösszenetében:

„A rózsaleányok hazájában, a Buda környéki sváb falukban most már nem is egyesével, hanem hármasával jönnek a világra a gyerekek. Egy vörösvári olvasónk Írja, hogy Löffler Jánosné odavaló asszonynak egyszerre három egészséges leánygyermeke született. Bizonyos, hogy Vörösváron ez a három nem okozott annyi bajt, mint Szentivánon nemrég az az egy.”

Vélhetően ennek a szentiváni esetnek a híre kezdett aztán önálló életre kelni a közéletben, elsősorban az olyan élclapoknak köszönhetően, mint a Borsszem Jankó, vagy az Üstökös. A rózsaesküvők nimbuszának valódi romlása a sajtómegjelenések tükrében rajzolódik ki igazán. Egészen tisztán kivehető, hogy bár korábban – főleg az alapításkor – is megjelentek élcelődő írások a gróf alapítványaival kapcsolatban, a kritikák és gúnyrajzok ettől a bizonyos 1890-es szentiváni “balesettől” kezdtek megszaporodni, és komolyabb fokozatba kapcsolni. Egy hódmezővásárhelyi lap például már az év eleji lapszámában emlegeti Karátsonyi Guidó erénydíjának kudarcát, hírnevének végzetes “beomlását” amiatt, hogy az erénydíjas rózsalány éppen a menyegzője előtt “ajándékozta meg faluját egy kedves kis honpolgárral”. Ugyanebben az évben a Borsszem Jankó négy lapszámban is élcelődik az idejekorán megesett rózsalányon. Árnyalja a dolgot, hogy a Borsszem Jankó 1890. májusi lapszámában valamilyen oknál fogva vörösvári eseményként közli a történteket; a cikkírók az alábbi versikével lepték meg olvasóikat és botránkoztatták meg a környékbelieket:

“A rózsalány románcza.

Az erénydij régen ki van tűzve,

Csábítóan mosolyog a szűzre.

Nem is múl el egy egész esztendő,

S abból telik menyasszonyi kendő.

Szép szüzecske meg a vőlegénye,

Sokat adnak a díjas erényre;

Együtt őrzik, hogy baja ne essék.

Együtt töltik a napot s az estét.

Vörösvári fülmilék daliása,

Vörösvári violák hullása

— Vörösvári virtus-koszoruzás

— Be nagy lutri, holnap lesz a húzás!

Erénydijas szüzleányka lássa,

Nem mehet el a koszorúzásra;

Rég dagadt volt szivecskéje tája

— S éppen az nap lett egy kis babája.”

Ugyanez a vicclap 1890 nyarán már a jövő évi, Pilisvörösváron esedékes rózsaünnepet gúnyolja, prognosztizálva a rózsalányok várható esendőségét. Nyári lapszámukban, rövid, de velős karcolattal így írnak:

“Zichy Jenő trón- és erényőr Vörösvárra utazott, hogy a rózsalányokat a jövő évi erény ünnepélyre előkészítse.”

1890. májusában tehát, a botrány ellenére megtartották a solymári rózsaesküvőt, a szentivánit pedig értelemszerűen lefújták. Valószínűleg e két – morálisan teljesen ellentétes – esemény ambivalens összepárosításából fakadt, hogy a „solymári rózsaleány” kifejezés kétes megítélésű kifejezéssé silányult és tovaterjedt a sajtóban. A korabeli hírmunkások a jelek szerint meglehetősen lazán kezelték az információkat. Valószínűleg a kusza ügy számukra sem volt teljesen világos, de nem is volt szándékukban nagyobb energiát fordítani a források hitelességének ellenőrzésére, többre értékelték a dolog botrány jellegét, illetve gúnyos humorba hajlítható oldalát. Így nem meglepő, hogy az 1890-es megesett rózsalány történet vörösvári változatban is napvilágot látott, de még az sem, hogy az egész balszerencsés szituációt végül „solymárinak” aposztrofálták. Egy másik vicclap, a Bolond Istók versikével fémjelezte véleményét a szentiváni botlásról:

Ili a berek! — Kire eredt,

Hogy az idén rózsaleányt

— Bár nem tartozik mi reánk

— Szent-Ivánon leltek.

Mondták: szelid, mint a bárány

…Hét falunak szép reménye,

S ezt a “jury” konstatálván

Büszke ily erényre.

De közéig a rózsaünnep,

S az “ünnepelt” háza felett Gólyakerep !

— S rózsagyerek… Keresztelést ülnek.

Hát a lányból menyecske lett

PHja, az erényjárom !...

S a “jurynek” csak most dereng:

Hogy az egész csupán

egy Szent Iván éji álom!

Az 1890-es ügy a legplasztikusabban “A megtépett rózsakoszorú” címmel a Budapesti Hírlap májusi számában olvasható:

“Szentiván kiválasztott hajadonával, a Karácsonyi-dijra kijelölt rózsaleánynyal,

tudvalevőleg megesett az a furcsa eset, hogy rózsakoszoruja kelleténél hamarabb kivirágzott, sőt mi több, gyümölcsöt is hozott, a mi rózsakoszoruknál egyáltalán nem szokás. (...)”

A problémák halmozódása

A kezdéstől számított tizedik évtől (1891) rövid időre viszonylag helyreállt a rend, sikeresen megtartották a korábban kudarcba fulladt kettős rózsaesküvőt, Solymáron és Vörösváron. 1892-ben Pilisvörösvár, 1893-ban Pilisszentiván adhatott erényes rózsaházaspárt a hazának, és úgy tűnik, hogy az élclapok sem gúnyolódtak olyan intenzitással. 1894-ben viszonylag homályosak az információk, több mint valószínű, hogy problémamentesen rendeztek rózsaleány-ünnepélyt, szintén Pilisszentivánon.

A Magyar Hírlap márciusi számából kiderül, hogy ekkor mindhárom településen Mária keresztnevű lányok lettek jelölve a rózsalány címre, és ezt mint érdekességet közli a lap hozzátéve, hogy az egyik lánynak protektora van a helyi plébános személyében.

A Magyar Hírlap 1895. februári száma azt is tudatja olvasóival, hogy a három Mária közül az egyik azért nem lehetett végül rózsalány, mert kisült róla, hogy Soroksáron született, továbbá hogy cselédként dolgozott Budapesten, ahol a gazdájától verést kapott, mert lopással vádolták meg. A lapok narratívájában visszatérő motívumnak tűnik, hogy a jelölés tisztaságára, a jelöltek példakép-értékére mindig felhívják a figyelmet kisebb-nagyobb mértékben.

Az 1894-es dátum mindemellett újabb fordulópont a pilisi rózsalányok történetében, mert ettől kezdve újra megugranak a pikírt cikkek az újságok hasábjain. Tavasszal a solymári rózsalány hasonlat újra feltűnik egy politikai szatirikus cikkben, és a Borsszem Jankó is előrukkol egy újabb vörösvári versikével:

“Vörösváron vig muzsika, czéczó,

Pohár csendül és hangzik a szép szó.

Hogy is volna most ott szomorúság ?

Hisz Vörösvár szüzét koszorúzzák!

Erényéért szert tesz rózsálánczra .

S ezer flórest kap a rózsalányka.

Leírni a murit nem kívánom;

Tény, hogy nem volt baj, mint Szt.- Ivánon.

(Ott, mikor épp az ünnep lett vóna,

Eltűnt a szűz …direkczió Róma.)

Kivirradtig hangos zene szóla

S a közelben nem tűnt fel a gólya”.

A „rózsakirálynék királynője”

1895-ben a beszámoló szerint pilisvörösvári rózsalányt adtak férjhez, de a rákövetkező évben, 1896-ban megint problémás volt a rózsaesküvő, legalábbis az utóélete. Egészen világos, hogy miért: megismétlődött a szentiváni eset, de most Solymáron. A Pesti Hírlap kissé pikírt cikke rántja le a leplet az ügyről. Eszerint a solymári rózsalányt annyira erényesnek tartották, hogy a rózsaesküvőn az esketést végző Glaser József plébános őt a „rózsakirálynék királynőjének” nevezte. A szertartás során felszólította a vőlegényt, hogy úgy bánjon vele, mint a hímestojással, mert jövendőbeli hitvese erény dolgában fölötte áll minden más falubeli leánynak. Nyilván ekkor még nem sejtette a plébános sem, hogy a rózsamenyasszony három hónap múlva egészséges fiúgyermeknek ad majd életet.

(...)

A teljes cikket az alábbi linkken PDF változatban elolvashatja, vagy az Archívumból letöltheti.