Régi temetkezési szokások Solymáron
Updated: Nov 3
Hová távozik a lélek, amikor az ember meghal? Vajon azonnal a mennyországba vagy a pokolba kerül? Esetleg hosszú út vár rá, mielőtt elnyeri végső jutalmát, mikor elérkezik Krisztus második eljövetele? Ilyen jellegű kérdések egykor a solymáriakat is foglalkoztatták, és a rájuk adott válaszok sajátos nyomot hagytak a helyi halotti szokásokban is. A helyi hagyományból kiderül, hogy régen a solymáriak zömében vallásos áhítattal viszonyultak a halálhoz.

A katolikus sváb közösség temetkezéssel kapcsolatos gyakorlatait a hagyomány és a megörökölt liturgikus gyakorlatok határozták meg. Ám ennyivel nem zárható le a történet, hiszen világképük korántsem merült ki az egyházi hittételek puszta megvallásában.
A keresztény feltámadáshit, a lélek továbbélésének gondolata és a nemzedékeken át öröklődő népi hiedelmek és babonák mindegyike tetten érhető a régi solymárak halotti szokásaiban.

A helyi őslakosság elmúláshoz való viszonyát korábban több helytörténész is rögzítette, (főként Seres István, Enczmann László munkásságát említenénk meg), és miután ezek a szokások azóta jelentősen megváltoztak, ma fontos értékként tekintünk rájuk. Jelentőségük abban áll, hogy a régi halottas hagyományaink sok tekintetben éppen a régiek gondolkozásmódjába és identitásukba engednek betekintést.
Ami elsőként felemlíthető, hogy a halál a régi solymáriak számára nem egyszerűen az élet végét, hanem egy másik létállapotba vezető, rítusokkal és hiedelmekkel övezett átmenetet is jelentett.
A solymári svábok a halált mindenek előtt Isten akarataként, az élet elkerülhetetlen és természetszerűen bekövetkező lezárásaként fogadták el. Ennek bizonyítéka, hogy a haldoklásból és a halottól való búcsúzásból a gyermekeket nem zárták ki, mint manapság. A gyerekek éppúgy odamentek a nyitott koporsóhoz, vagy a ravatalhoz, mint a felnőttek, közelről nézhették a halott látványát, ettől nem óvták őket. A hétköznapok során, az egymással való beszélgetések során gyakran fesztelenül figyelmeztették egymást szólás-mondás formájában arra, hogy „bármit teszel, gondolj arra, hogy meg kell halnod.” A solymári memento mori fonetikusan így hangzott: “mohc vóuz, teing tráuf, tas tu stéebn muszt!”

A halálhoz való babonás viszony is bőven jelen volt, amire jó példa a kuvikkal (kis termetű bagollyal) kapcsolatos Solymáron is jelenlévő általános hiedelem: a madár huhogását a gyerekhalál közeledtével hozták összefüggésbe, emiatt halálmadárnak (“tounfougl”) hívták. Itt is találkozhatunk a kutya vonyításával, a tükör leesésével, a megálló órával kapcsolatos halált hozó hiedelmekkel. A különös álmokat balszerencsésnek gondolták. Arra a képzetre szintén van emlékünk, miszerint minden embernek saját csillaga van az égen, amely az illető halálakor lehullik.

A számos babonás képzet dacára a liturgikus gyakorlatok fontossága és a közösség vígasztaló jelenléte volt a meghatározó a solymári hagyományban. Ha haldokló volt a háznál, mindig volt vele valaki, papot hívtak, ha közeledett az idő. Általában két ministráns kíséretében érkezett. A haldokló meggyónt, megáldozott, majd felvette az utolsó kenetet. A kezébe gyertyát, mellére keresztet, párnája alá Bibliát helyeztek a családtagok a nehéz órák idején. Szokás volt, hogy ilyenkor a korábbi haragosok is felkeresték őt, mert úgy tartották, hogy a megbocsátás megkönnyítheti a halálát, a haldoklás ilyen értelemben nem volt magányos.
A halál beálltakor a szemét azonnal lezárták, majd megkezdték a ravatalozás előkészületeit. A megholtat a lehető leghamarabb ecetes vízzel megmosták, a vizet a kert végében kiöntötték, a mosdatáshoz használt kendőket ugyanott elásták.
Idővel a fekvőhely egyes darabjait is elégették. A halottat lábbal az ajtó felé ravatalozták fel, leginkább abból a népi hiedelemből kiindulva, hogy a lelke ne találjon vissza a házba. Fontos volt, hogy a halottat milyen ruházatban fektették a tisztaszoba közepén felállított ravatalra. A ruházat kiválasztásánál az életkor és a családi állapot volt a döntő tényező. A házas embereket a legszebb ruhájukban, tetőtől talpig felöltöztették, fekete színű koporsóba helyezték, ékszerek nélkül. Ha nő volt az illető, akkor leggyakrabban a menyasszonyi ruháját adták fel rá, még idős asszony esetében is. A halott kisgyermekek ruházata, koporsója ellenben fehér volt, jelképezvén a tisztaságot és ártatlanságot.

A solymáriak a ravatalozóház megépítéséig (1960) a holtakat otthon ravatalozták fel, innen vitték a temetőbe. Az otthoni ravatal melletti virrasztás rendkívül fontos halotti szokás volt, a siratóasszonyok csoportja este hat órától éjfélig, a férfiak éjféltől hajnalig virrasztottak. Az asszonyok rózsafüzért imádkoztak és halotti énekeket énekeltek, a férfiak inkább csendesen diskuráltak, politizáltak, közéleti témákról beszélgettek. A gyászoló család borral kínálta a virrasztókat. Különösen érdekes népi szokás volt, hogy kilenc napon át folyamatosan égő gyertyáról gondoskodtak a lakásban.
A tágabb faluközösség a gyászmenetben való részvétellel búcsúzott a halottól. A temetés rendszerint délután három órakor kezdődött, Krisztus halálának hagyományos időpontjában.
Szokás volt, hogy a temetés előtt három nappal, reggel, délben és este két haranggal kellett harangozni, férfi esetében háromszor harmincat, nő esetében kétszer harmincat húztak a templomi harangokon. A temetés napján ugyanez a rend volt érvényben. A gyászmenet szigorú sorrendben haladt: fejfavivő gyermek, zászlók, férfiak, zenekar, koszorúvivők, énekkar, pap, halottas hintó, családtagok és asszonyok. A menetben megjelentek a zászlók is, amelyek az elhunyt egyesületi és vallási közösségekhez való tartozását voltak hivatottak kifejezni. Solymáron már a 20. század elején is egy fekete copf stílusú halottas hintón vitték a koporsót a temetőbe, amelyet két fekete ló húzott. A harangszó végigkísérte a menetet, ennek az a hiedelem volt az alapja, miszerint a harangok zúgása távol tartja az ördögöt a halott lelkétől.

Solymáron az 1930-as évek végén szinte mindenki tagja volt az 1887-ben alapított temetkezési egyletnek. Ez a civil szerveződés volt az, amely biztosította mindenki számára a hagyományos és emberséges temetést, hozzájárult a gyászköltségek enyhítéséhez, a falusi önsegélyezés és közösségi szolidaritás remek példája volt. A gyász egy évig tartott, ezalatt a közvetlen hozzátartozók ruhájuk gallérhajtókáján fekete gyászszalagot viseltek, és tartózkodtak a mulatságoktól.
A temetőt régen Solymáron “friedhauf”-nak hívták, azaz “örömudvar”, vagy “békeudvar” néven emlegették. A kifejezés mögött több mint valószínű, hogy az a vallásos meggyőződés húzódik, mely szerint az elhunytakat már nem érheti a földi szenvedés.
A kifejezés nem egyedi, más magyarországi német nyelvjárásokban is felbukkan, ahol ugyancsak az öröm fogalmával hozták összefüggésbe. A sírok gondozására és a sírhelyek ápolására a helyiek külön gondot fordítottak, a sírokat virágvasárnap szentelt barkával, úrnapján virágkoszorúval, halottak napján krizantémmal, saját készítésű koszorúval vagy mécsesekkel díszítették. Fontos adalék, hogy a kitelepítésig halottak napján (nov. 2.) a délelőtti requiem mise után processzióval (díszmenettel) gyalogoltak ki közösen a solymáriak a temetőbe. Ez a szokás azonban vélhetően az 1946-os események után megváltozott: ekkor vált gyakorlattá az, hogy Mindenszentekkor délután vagy késő estén vonultak a hívek a temetőbe. Amennyiben az ünnepnap hétköznapra esett, úgy a processzió elmaradt és a temetőben gyülekeztek a szertartásra. Ez többé-kevésbé ma is így van.
Számos egyéb más szokást terjedelmi okok miatt most nem közlünk, de talán a fentiek is jól érzékeltetnek egy egyszerű következtetést. Egykor a halottas szokások nem is annyira a halálról, hanem sokkal inkább az élethez való felelősségteljes viszonyulásról szóltak, a mindent átható hitről és a mindezt közösségben megélő ember komoly gondolkodásmódjáról.
Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Iván Józsefné: Sekrestyési és harangozói feladatok (2009), Szépsolymár
Enczmann László: Solymár, egy sváb falu naptári napokhoz kötődő szokásai (2015)
Seres István: Adalékok Solymár történetéhez (2002)
Seres István: Solymár története és néprajza (1997)
Szépsolymár gyűjtés
Historia Domus





















Comments