Izgalmas iratok a múltból – erkölcsi ponyvairodalom Solymáron?

A solymári helytörténeti gyűjtemény számos olyan régi kiadványt és nyomtatványt őriz, amelyeket egykor a helyi lakosság gyakran használt. A könyvek jellegéből némileg képet alkothatunk arról, hogy az itt élt emberek hogyan művelődtek a múltban. A múzeumban fennmaradt kötetek mennyisége és tartalmi összetétele természetesen nem ad teljes spektrumot a korabeli kultúrálódásról, az viszont jól látszik belőlük, hogy egyes nyomtatványokat nagy becsben tarthattak, így maradhattak fenn az utókor számára. A régi solymáriak a 19. század második felétől már nemcsak vallásos műveket olvastak (imakönyvek), hanem erkölcsi-nevelő célzatú világi kiadványokat, később a 20. század első felétől pedig már a kor népszerű szórakoztató irodalmának egyszerűbb formáit, valamint az alkalmi költészet nyomtatott formáit is használhatták/olvashatták.  

Ritka példa a fentiekre a gyűjteményünkben található „Festklänge für die Jugend” („Ünnepi hangok az ifjúság számára”) című, Rudolf Wellnau által 1890-es években szerkesztett berlini kiadvány. A viseltes könyvecske sajnos már borító nélkül került a múzeumba, talán éppen azért, mert aktív éveiben nem bírta a gyűrődést, olyan sokat forgatták. A könyv egy ma már szinte teljesen elfeledett, ám a 19–20. század fordulóján még elterjedt irodalmi műfaj helyi utolsó „képviselője”.

Ha beszélni tudna, le sem tagadhatná, hogy végeredeményben egy sajátosan előadott „erkölcsi kódexszel” van dolgunk. A gót betűvel, németül írt gyűjtemény tele van előre gyártott rövid versekkel, ünnepi beszédekkel, újévi és lakodalmas jókívánságokkal, névnapi és születésnapi köszöntőkkel, amelyek olykor direkt hangvételű erkölcsi vagy vallásos világnézetről árulkodnak.

A Branauer család fotója az 1920-as évekből

A műfaj sajátossága a századforduló környékén az volt, hogy elsősorban a gyermekek és a fiatalok hétköznapi jólneveltségét, morális pallérozottságát és retorikai képességeik fejlesztését célozta meg. Gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a könyvecskéből az ifjú olvasó megtanulhatta a célirányosan előkészített mondókákat, amit aztán családi ünnepeken, iskolai rendezvényeken vagy egyleti összejöveteleken fel tudtak mondani, vagy szavalással meg tudták lepni, el tudták kápráztatni a közönségüket. 

Ha a könyvet valóban rendeltetésszerűen használták, akkor a szórakoztatás és nevelés egyszerre sikerült. A könyv szövegének minden sora ugyanis a kor általánosan elfogadott erkölcsi normatíváit és kulturális mintáit erősítette: a szülők tiszteletére, a hálára, a szorgalomra, az engedelmességre és az erényes élet fontosságára figyelmeztetett. A 19. századi neveléskultúra egyik jellegzetes terméke volt ez.

A korszakban az ünnepi szereplés, a memoriter, a szavalás és a „szép beszéd” a polgári gyermeknevelés elengedhetetlen részeinek számított, és ennek nyomait Solymáron is tetten érhettük a 20. század végén nagymamáink generációjánál: sokuk játszi könnyedséggel szavalt el iskolában tanult komplett verseket, még 80-90 éves korukban is (!).

A Winkhardt család fotója az 1920-as évekből

Hogy a „Festklänge” miként került Solymárra, ki és hogyan használta sajnos nem derült ki. Azt viszont jó okkal, de kellő óvatossággal feltételezhetjük, hogy az 1926 és 1937 között Solymáron is működő Magyarországi Német Népművelődési Egyesület tagjai közt keringhetett közkézen, ami talán éppen az egyesület által került ide. (Ez az egyesület kifejezetten a német nyelvi-kulturális identitás erősítésének céljából jött létre éppen száz évvel ezelőtt, 1926-ban.) Gyakorlat volt, hogy populáris német nyelvű nyomtatványokat – köztük alkalmi költészeti füzeteket, népies olvasmányokat vagy ponyvairodalmi kiadványokat – is közvetített a magyarországi németajkú falvak számára.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a könyv nemes szándéka, verses formája és erkölcsi üzenetei ellenére sem tartozik a szépirodalom körébe.

Bár az alkalmi költészet műfaja az elit irodalmi kánonban a 20. század közepére már háttérbe szorult, a vidéki és polgári közegben továbbra is népszerű maradt. Lakodalmakra, jubileumokra, búcsúkra, egyleti eseményekre így nálunk is keresletre talált, előszeretettel használhatták ezt a könyvet solymári elődeink az 1890–1937 közötti időszakban. Hivatalosan ma kézikönyvként, a „popkultúra” részének, illetve a világi moralizálás sajátos, profán „imakönyveként” értelmezi a szakma. Szerencsére a könyvecske morális és kulturális megítélése nem a mi feladatunk, annak viszont örülhetünk, hogy Solymáron egy példánya fennmaradt – már csak azért is, hogy rácsodálkozhassunk a helyi kultúra sokszínűségére és gazdagságára. 

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

„Alkalmi költészet” – wikipedia szócikk

Seres István: „Solymár története és néprajza” (1997)

M. Tamás – H. András: Solymári Arcképcsarnok 1266–2000