A boldog békeidők solymári „fesztiválja”: 144 éves az első rózsaesküvő
- Milbich Tamás
- 5 days ago
- 4 min read
Updated: 4 days ago
144 évvel ezelőtt Solymár olyan ünnepre készült, amelyhez foghatót addig aligha látott a környék. Településünk adott otthont ugyanis az első pilisi rózsaesküvőnek. A rendkívüli pompával megtartott és később legendássá váló hagyományt a település földesura, a régi vágású, vérbeli arisztokrata, gróf Beodrai Karátsonyi Guidó alapította az esküvő előtt egy évvel 1881-ben. A „rózsaleány-ünnepély” tulajdonképpen egy erénydíj volt, amely Solymár, Pilisszentiván és Pilisvörösvár szegényebb sorból származó, de példás életű fiatal lányait támogatta. A kiválasztott rózsamenyasszony az első években ezer forintos hozományt kapott – ez akkoriban olyan nagy összegnek számított, hogy egy falusi család számára akár egy teljes élet újrakezdését is jelenthette.
A rózsaesküvők emlékét látványosan több, mint tíz évvel ezelőtt, Jablonkay Mária, a helytörténeti gyűjtemény korábbi vezetőjének kezdeményezésére (2013. áprilisában) elevenítették fel a solymáriak egy nagyszabású emlékünnepség keretében. Az eseményen akkor több rózsaesküvő-leszármazott is részt vett Solymárról, Pilisszentivánról, Pilisvörösvárról. A rózsaesküvők történetét két évvel ezelőtt sikerült további adalékokkal kiegészíteni.
Az újonnan feltárt részleteknek köszönhetően ma már pontosabban látható, hogy a rózsaesküvők hagyománya jóval összetettebb jelenség volt.
A rózsamenyasszony kiválasztása szigorú szabályok szerint zajlott. A jelölőbizottság nemcsak a lányok erkölcsösségét, vallásosságát és szorgalmát vizsgálta, hanem a magyar nyelvtudását is. Ez elhanyagolható formalitásnak tűnhet, de ne feledjük: a környék sváb falvaiban a 19. század végén, sőt a 20. század elején szinte csak németül beszéltek az itt élők. A dualizmus évtizedeiben a magyar állam és a korabeli elit törekedett arra, hogy a Magyar Királyság soknemzetiségű vidéki térségeiben megerősödjön a magyar nyelv.
Guidó talán nem annyira titkolt szándékainak egyike ez lehetett, alapítványával és nemes gesztusával a magyar identitás tudatosabb felvállalását igyekezhetett ösztönözni a három németajkú faluban.
A korabeli beszámolók szerint az esküvő napján Solymár határában ágyúdörgés fogadta az érkező előkelőségeket, a helyi rezesbandák teljes létszámban muzsikáltak, a templomban baldachin alatt ülhetett az ifjú pár, a menyasszony fejére pedig az erkölcsösség jelképe, a különleges formájú rózsakoszorú került. A fiatal lány a szertartás idejére „rózsakirálynővé” vált, az erkölcsös és a példamutató élet jutalmaként.
Az első solymári esküvő óriási hírverést kapott, talán nem is volt olyan korabeli országos sajtóorgánum, ami ne adott volna hírt az 1882-es májusi esküvőről. Ettől fogva valódi “regionális” látványossággá és rendszeres programmá (később sokszor problémává) nőtte ki magát. Csaknem három és fél évtizeden át emelte a környék tavaszi kulturális és társadalmi életét, amely a három szomszédos település (Solymár, Pilisszentiván és Pilisvörösvár) vonatkozásában meghatározó volt. Ezen események alkalmával az egész ország figyelt ránk, fontosak voltunk.
1882 és 1914 között összesen több, mint harminc rózsaesküvőt tartottak meg, ebből tízet rendeztek Solymáron.
Az ünnepséget – mai szóhasználattal élve – fesztivál szerű eseményként érdemes elképzelni, de korabeli viszonyok mellett. Ezeken az eseményeken kezdetben tényleg átélhető volt mindenki számára az, amikor a falusias miliő szegényembere és a paternalista nemesség együtt ünnepli magát, mégha egzisztenciális értelemben hatalmas szakadék is tátongott közöttük. Ráadásul mindez sajátos elegyet alkotott a korszak vallásos-hazafias-nevelő szellemiségével.
A rózsaesküvőket minden évben felváltva rendezték meg Solymáron, Pilisszentivánon és Pilisvörösváron, így a hagyomány hosszú időn keresztül egyfajta közös identitást teremtett a pilisi sváb falvak között. Talán ez a hagyomány is hozzájárult ahhoz, hogy e három település viszonyában különösen erős az érzékenység egymás iránt – megkockáztatom a mai napig.
A rózsaesküvők ünnepélyes fénye sokáig makulátlanul ragyoghatott, ám az eredeti eszme lassan, de biztosan veszíteni kezdett erejéből. Pár évvel az első lakodalom után az egykor tekintélyes értékű hozomány erőteljesen “inflálódott”, a szervezés terhei pedig ezzel arányosan növekedni kezdtek.
A rózsalány-hagyomány országos ismertségét a századfordulóra sajnos már nem elsősorban az esemény eredeti erkölcsi missziója, hanem a korabeli sajtó és az élclapok egyre hangzatosabb kritikái és gúnyos megjegyzései határozták meg. Az akkori sajtónak – és sajnos a ténylegesen előforduló visszásságoknak is köszönhetően – nem egyszer vált Solymár gúny tárgyává. Elterjedt a „solymári rózsalány” kifejezés a korabeli közbeszédben, nem éppen pozitív mémként. Közvetlenül az első világháború előtti időszakra a rózsaesküvők megítélése erősen vegyessé vált: a kíváncsiskodó tömegeknek romantikus falusi különlegességet, a helyiek számára viszont továbbra is erkölcsi normátívát és az egzisztenciális felemelkedésre való lehetőséget jelentették. A rosszmájú (városi) közbeszédben pedig ironikus társadalmi megbélyegzésként híresült el. Még Mikszáth Kálmán és Ady Endre is említették írásaikban a pilisi rózsalány-hagyományt, természetesen jelzőként.
A helyzet valójában meglehetősen igazságtalan volt: bár a három évtized alatt csupán elenyésző számú eset adott okot a korabeli élclapok gúnyolódására, mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a kezdeményezés Solymár számára rosszul süljön el.
A solymári rózsaesküvők hagyománya először saját erkölcsi súlya és belső ellentmondásai alatt roppant meg, a történet végét pedig az első világháború kitörése és az azt követő kulturális és történelmi összeomlás hozta el.
Mindenképpen érdemes hangsúlyozni, hogy a rózsaesküvők tényszerűen sokakat kiemeltek a szegénységből, kezdetben tényleg erkölcsi signum, komoly presztízs volt a település(ek) számára. Sokak máig joggal hálásak a gróf emlékének, és méltatják a nemes szándékot.
Az is tény továbbá, hogy az események emléke mindhárom településen a mai napig különleges és előkelő helyet foglal el a helytörténetben és a kollektív emlékezetben. Bár az erénydíj megítélése érthető módon vegyes, aligha akad Solymár múltjában még egy olyan hagyomány, amely társadalmi és erkölcsi téren olyan kézzelfogható hatást gyakorolt volna a településre, mint a Karátsonyi Guidó által alapított rózsaleány-ünnepély.
Milbich Tamás
Felhasznált irodalom:
Jablonkay Mária: Rózsaesküvők Gróf Karátsonyi Guidó pilisvörösvári uradalmában (2013)
Milbich Tamás: A solymári rózsalány árnyéka – tanulmány (2024) szepsolymar-lab.com
(Cikk forrása: Apáczai Csere János Művelődési Ház, 2026. május)
Comments