- Hegedűs András
Elhunyt a nemzetiségi önkormányzat első elnöke
Január 30-án, életének 94. évében elhunyt Reményi István, sokak Pista bácsija, a solymári német nemzetiségi önkormányzat első elnöke, a Templom tér mai kialakításának és az ezredforduló körüli templomfelújításoknak egyik vezéralakja. Temetése ma, február 2-án délelőtt zajlott a solymári temetőben, ahol munkásságát Marlokné Cservenyi Magdolna, a német nemzetiségi önkormányzat jelenlegi elnöke méltatta, sírjának beszentelésében pedig részt vett – Kiss Csaba plébános mellett – előző plébánosunk, Kertész Péter is.
Pista bácsi 1925. október 22-én született, apai és anyai ágról egyaránt régi solymári sváb gazdálkodó családban, Ringler János földműves és Branauer Anna Madách utcai lakosok fiaként. Családja azon kevés helyi család közé tartozott, amelyekben a németországi eredetről is megőrződött némi konkrét információ: az első Ringler ősök valamikor a XVIII. század derekán kerültek Bajorországból Solymárra, s a családtagok között már akkor is volt, aki értelmiségi pályára lépett. A Magyarországra került leszármazottak sorában viszont alighanem ő lehetett az első, aki ilyen utat választott magának; felmenői, a jelenlegi ismereteink szerint mind a paraszti gazdálkodás életformáját követték.
Solymári elemi és vörösvári polgári iskolai tanulmányait követően a fővárosban akkor működő Bolyai Fonó és Szövőipari Szakközépiskolába jelentkezett, elvégzésébe azonban közbeszólt a második világháború. Még érettségi előtt állt, amikor leventeként előbb nyugat-magyarországi, majd ausztriai hadszínterekre vezényelték; egységével – melyben tizenöten voltak solymáriak – majdnem Münchenig hátráltak a front elől, ott kerültek végül amerikai fogságba. A zárt körülményeket nem viselte jól, ezért két gyerekkori barátjával a szökés mellett döntöttek; hazaútjuk majdnem egy évet ívelt át, de végül mindhárman haza is jutottak.
Hazaérve befejezte félbehagyott tanulmányait, majd sikerrel abszolválta az érettségit, utána pedig gyorsan talált munkát is a szakmájában: jelentkezése másnapján felvették a csillaghegyi lenárugyárba, félórányi munkaviszony után pedig teljesen egyedül is hagyták, boldoguljon, ahogy tud. Valószínűleg elég jól boldogult, hiszen rövid idő után őt nevezték ki a cég teljesen újonnan létrehozott tervezési osztályának élére; alig pár évvel később pedig már név szerint kérte ki őt a vállalattól a könnyűipari minisztérium, hogy igazgatóvá nevezhessék ki a len- és kenderipari igazgatóságon. Addigra megszerezte a textilgépész szakmérnöki oklevelet is, így amikor megszűnt a minisztériumi megbízatása, részlegvezetőként tért vissza korábbi munkahelyére.
Később, az iparági átszervezések következtében a budakalászi Budaflax Len- és Szövőipari Vállalatnak lett előbb főosztályvezető-helyettese, majd igazgató főmérnöke és a vezérigazgató első helyettese. Vezetői tevékenysége mellett szakmai publikációkra is maradt ideje, számos szakcikket jelentetett meg magyar vagy német nyelven, hazai és külföldi szakfolyóiratokban. Munkájáért ezekben az évtizedekben számos szakmai elismerést kapott, a legmagasabb szintűnek ezek közül a Munka Érdemrend ezüst fokozata számított. Arra is volt bátorsága, hogy pályája csúcsán, egy hirtelen döntéssel ott hagyja addigi szakterületét, és egy teljesen új területen, a gyapjúiparban tegye magát próbára, később pedig, egy újabb váltással a számítástechnika könnyűipari elterjesztése is bekerült a feladatai közé.
1981-ben, korkedvezménnyel vonult nyugdíjba, de még azt követően is évekig dolgozott az ipari minisztériumban, illetve a textilipari kutatóintézetben, szaktanácsadóként. Mindezek mellett visszatért előző munkahelyére, Budakalászra is, ahol ebben az időben a műszaki szövetek fejlesztésével foglalkozott, egyik legfontosabb tevékenysége ebben az időben az első hazai, golyóálló mellények készítésére alkalmas ipari textília kifejlesztése volt. Időközben egy családi vállalkozást is létrehozott, amely több profilváltás után – a textilgyártástól kiindulva, a műanyag palackok szitanyomásán keresztül az autófényezésig eljutva – még ma is működik.
Nyugdíjazását követően, mint műszaki értelmiségi, Solymáron is bekapcsolódott a helyi közéletbe. Egyik első tevékenysége még a rendszerváltás előtt a Vasút utcában és a környéken élők gáztársulásának megszervezése volt; 1990 után bekapcsolódott az önkormányzat kulturális bizottságának munkájába, 1991-től kuratóriumi tagságot – két évvel később elnöki tisztséget – vállalt a faluközpont méltó kialakításának biztosítására létrehozott Templom Tér Alapítvány vezetésében, 1994-től pedig ő lett az első solymári német nemzetiségi önkormányzat elnöke. E hármas szerepköre folytán igen nagy szerepe volt az 1996-ban felavatott kitelepítési emlékmű megvalósításában, később a templomfelújítás és az ott végzett műszaki fejlesztések irányításából is kivette a részét. Miután pedig, a 80 éves kort elérve a közéleti tevékenységektől is visszavonult, arra is volt gondja, hogy hosszú életútja emlékeit írásba foglalja, és visszaemlékezéseit családtagjaira hagyományozza.
Temetésén Marlokné Cservenyi Magdolna, a solymári német nemzetiségi önkormányzat jelenlegi elnöke vállalkozott arra, hogy méltassa Pista bácsi hosszú és tartalmas életpályáját. Szakmai és helyi közéleti tevékenységének ismertetése között kiemelte, hogy alapító tagja volt a Heimatverein–Falukör Egyesületnek is, és munkásságával nagy szolgálatot tett nemcsak a helyi német nemzetiségiek közösségének, de – az ezredforduló körüli években több körben elvégzett templomi felújítások irányítójaként és koordinátoraként – a római katolikus egyházközségnek is. Ezt bizonyára maga az egyházközség is így érezhette, hiszen temetési szertartását Kiss Csaba plébános másodmagában, az elődjével, Kertész Péterrel együtt celebrálta, és szentmisét is közösen mondtak a temetést követően Reményi Pista bácsi lelki üdvéért.
