- Hegedűs András
Álpap Solymáron
Egy település helytörténetének dokumentumai sokfajta eseményről tudósíthatnak: hírt adhatnak akár ünnepélyes, akár tragikus történésekről, de olyan hétköznapi esetekről is, amik a maguk idején csak az érintettek számára bírtak jelentőséggel. Az viszont ritkaság, ha egy hivatalos dokumentum kimondottan vicces, mulatságos történetet rögzít és tár az utókor elé...
A közelmúltban mégis egy érdekes, és - legalábbis utólag visszatekintve - mulattató, solymári vonatkozású történet nyomaira bukkantunk a székesfehérvári püspöki levéltárban: az előkerült iratok szerint ugyanis 1940-ben egy álpap - vagy talán pontosabb így fogalmazni: álszerzetes - bukkant fel községünkben. Persze ez az eset inkább utólag visszatekintve tűnhet mulatságosnak, a maga idején az egyházi illetékesek meglehetős komolysággal álltak hozzá az illető - egy, a faluban felbukkant önjelölt rendalapító - ügyéhez. Az utókor számára azonban pont ez a szerencse, mert bár a falu kollektív emlékezetéből kihullott ez a különös eset, a püspökségi iratok közt mégis fennmaradtak a rá vonatkozó feljegyzések.
A szakmahamisításnak világszerte kiváló hagyományai vannak, szinte minden olyan szakma esetében, ahol a hamisító a nem létező diplomára, oklevélre, mesterlevélre való hivatkozással anyagi előnyre tehet szert, feltéve, hogy nem kirívóan magas a lebukás kockázata. Solymárról is ismert például olyan fogtechnikus története, aki magát fogorvosnak kiadva jó pénzért vállalt fogászati beavatkozásokat, a két világháború közti időszakban, s rövid idő alatt kilenc családot sikerült is becsapnia; végül egy félresikerült injekcióval buktatta le saját magát. A lapunk által megkérdezett egyházügyi szakértő szerint egyáltalán nem mondható ritkaságnak a papi hivatás "hamisítása" sem: ma is olvashatunk időnként olyan álpapokról, akik temetési szertartásokat vállalnak, vagy adománygyűjtés ígéretével próbálnak hiszékeny embereket megtéveszteni, a bőséges (és jogtalan) bevétel reményében.
Anyagi haszonszerzés célja hajtotta vajon a solymári álszerzetest is? Ezt a fennmaradt iratokból nem lehet egyértelműen eldönteni. Hufnagel Ferenc solymári plébános azon leveléből, amely elsőként adott hírt az illető tevékenységéről, kiolvashatók ugyan ezt valószínűsítő körülmények, csobánkai kollégájának leveléből viszont úgy tűnik, mintha csak egy enyhe-közepes fokban értelmi fogyatékos, rögeszmés futóbolondról lenne szó, aki minden áron papnak szerette volna láttatni magát.
Az igazság valahol a kettő között lehet: nincs okunk kétségbe vonni a később szép pályát befutó csobánkai lelkipásztor vélekedését az illető mentális állapotáról, de úgy tűnik, lehettek az álszerzetesnek hideg fejjel (sőt talán kimondottan anyagi megfontolásból) meghozott, racionális döntései is: ilyen például az a tény, hogy Solymárról Máriaremetére járt misére, vélhetően azért, mert így nehezebb lehetett a kilétét ellenőrizni, és kisebb kockázattal adhatta ki magát egyházi személynek. Szintén tudatos, jól átgondolt lépés lehetett a Solymárra költözése is: joggal remélhette, hogy a soknemzetiségű, kevert hitéletű Csobánkához képest a mélyen vallásos, majdnem 100 %-ban katolikus solymári sváb közösségben gyümölcsözőbb lehet álruhás tevékenysége...
Az alábbiakban minimális kísérő szöveggel adom közre a négy fennmaradt dokumentumot - Hufnagel Ferenc solymári plébános, Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök és Csertő Jakab csobánkai adminisztrátor leveleit -, amelyek tanúskodnak a községünkben letelepedett álszerzetes furcsa históriájáról.
1.) Hufnagel Ferenc levele a székesfehérvári egyházi hatóságnak (78/1940.)
Főtisztelendő Egyházmegyei Hatóság!
Főt[isztelendő]. Csertő Jakab csobánkai administrátor úr ajánló soraival jelentkezett nálam vagy jó egy hónapja valami reverendás fiatal ember azzal, hogy itt le szeretne telepedni. Megkérdeztem, mi a foglalkozása, és mit akar itt kezdeni? Csak rövid ideig, amint az administrator úr levele is hangoztatja, akar itt maradni, míg Csertő úr a kezdet kezdetén túl van, mert akkor oda megy. Foglalkozására nézve egyébként rendalapító, aki egy új szerzetes rendet akar alapítani. (Hogy Csertő úrral együtt, vagy anélkül, azt nem lehetett megtudnom.) Őszintén szólva nem vettem az egészet komolyan, mert nem gondoltam, hogy lakást tudjon itt kapni. S ím egy szép napon csak költözködik ám a rendalapító, vele egy inasnak látszó fiú! Meghívattam a házigazdáját, egy naív, jólelkű, özv[egy]. öreg asszonyt, akinél az a fő, hogy kiadta a szobáját, s megkérdeztem, nem gondolja, hogy mégis csak furcsa, hogy ha egy papiruhás ember a faluban nem a plébánián jelentkezik. Annyit tudhat, hogy, ha annak lakás kell, akkor a plébános keres a számára. Mikép vállalja majd annak a felelősségét, ha a csendőrségnél kitűnik, hogy ez nem is pap?
A rendalapító úrnak, akinek Csertő úr levele szerint neve Kis Alajos Bruder is megmondottam, hogy ha szerzetes akar lenni, jelentkezzék valami rendházban; itt pedig igazolnia kell, van-e joga reverendában járni? Azóta tegnap láttam másodszor a szent misén, mert állítólag M[ária]remetén jár templomba. A sz[ent].mise után a háziasszony fiával beállít a plébániára azzal, hogy jóakarójához, Csertő úrhoz, majd csak tavasszal mehet el; engedjem meg, hogy tavaszig itt maradhasson a faluban. Hát miért nem igazolta magát? kérdésemre azt válaszolta, neki sok papi ismerőse van, még soha nem kellett magát igazolnia. Persze - mondám - mert ott nem telepedett le. Három közül választhat: 1.) Vagy hoz igazolványt, amit én a Püspök úrnak elküldhetek, 2.) Vagy leteszi a papiruhát, akkor itt lakhatik akár 100 évig, 3.) Vagy elmegy, ahová akar azonnal, s akkor én nem jelentem addig senkinek. Megírom ma Csertő ft. [főtisztelendő] úrnak is, ilyen kellemetlenségtől kíméljen meg. Megígérte, hogy tudomásul veszi, és hoz igazolványt.
Főtisztelendő Hatóságomnak ezúton is azért jelentem, ha bármi panasz érkeznék, tudomásuk legyen róla. Én, ha rövidesen nem igazolja magát (Csertő úrnak levelét nem veszem annak) - bár a faluban hallom már, a plébánoson kívül senki sincs ellene: a csendőrséggel leszedetem róla a papi ruhát. Nem akarnám u.i. [ugyanis] megvárni, míg botrány lesz.
Alázatos jelentésem sz[íves]. tudomásulvételét kérve vagyok
tisztelettel:
Hufnagel Ferenc
esp[eres]plébános
Solymár, 1940. február 11.
2.) Shvoy püspök válaszlevele a solymári plébánosnak (622/1940.)
Főtisztelendő Pápai Kamarás, Esperesplébános Úr!
A Solymáron letelepedett papiruhás "rendalapító" fiatalemberre vonatkozó jelentését helyeslőleg vettem tudomásul.
Ftged [Főtisztelendőséged] eljárása jogos és helyes volt. Ha az illető fiatalember nem engedelmeskedik Ftged [Főtisztelendőséged] felszólításának, hogy a jogtalanul viselt papiruhát azonnal tegye le, ebben az esetben tegyen jelentést róla a polgári hatóságnak jogtalan egyháziruha viselés címén és mint nemkívánatos egyént távolíttassa el a községből.
Mivel a Csertő-féle rendalapításról semmiféle tudomásom nincs, Csertő Jakabot igazoló jelentésre szólítottam fel.
Buzgó imáiba ajánlottan püspökatyai áldásommal vagyok
Krisztusban atyja
[Shvoy Lajos]
püspök
Székesfehérvár, 1940. március 2.
3.) Shvoy püspök levele Csertő Jakab csobánkai adminisztrátornak (622/1940.)
Tisztelendő Administrator Úr!
Hufnagel Ferenc solymári esperesplébános jelentést tett arról, hogy Solymáron egy ismeretlen fiatalember telepedett le, aki állandóan reverendában jár s azt állítja, hogy T[isztelendősé]geddel együtt új szerzetesrendet alapít.
Felhívom T[isztelendősé]gedet, igazolja, hogy az említett fiatalember állítása megfelel-e a valóságnak, s milyen kapcsolatban van T[isztelendősé]ged ezzel a fiatalemberrel.
Egyébként tudomásulvétel végett értesítem arról is, hogy Hufnagel Ferenc esperesplébánost utasítottam, hogy az említett fiatalembert a jogtalan papiruha viselésétől tiltsa el, s ha a felszólításnak haladéktalanul nem engedelmeskedik, adja át a polgári hatóságnak és toloncoltassa ki a községből.
[Shvoy Lajos]
püspök
Székesfehérvár, 1940. március 2.
4.) Csertő Jakab válasza a megyéspüspöknek (61/1940.)
NAGYMÉLTÓSÁGÚ ÉS FŐTISZTELENDŐ PÜSPÖK ÚR!
KEGYELMES ATYÁM!
A 622/1940. sz. kegyes felhívásra fiúi hódolattal vagyok bátor a következőkben megírni a tényt és valóságot:
Az illető fickót tavaly óta "ismerem", amennyiben az elmúlt nyár folyamán nagyon gyakran került utamba vagy az Egy. Ker. Párt [Egységes Keresztény Párt]helyiségében, vagy még többször az utcán csatlakozott hozzám rendkívül alázatos hajbókolások közepette, és mindig arra kérlelt, hogy legyek a segítségére, s nyújtsak protekciót az ő törekvésében. Nem szoktam durva-goromba lenni az ilyen szánalomraméltó exisztenciákkal szemben, de inkább jóindulatúlag érdeklődtem a reverendába bújt fiú szándékai s mivolta iránt: ez pedig látva jóakaratomat, fölbátorodott és elmondta, hogy valami "marista" szerzetnél[kallódó fiatalok nevelésére alapított szerzetesrend] volt mint laikus frater Austriaban, azonban a regime-változás [ezen a levélíró bizonyára a német megszállást értette - a szerk.] miatt nem lehet neki oda visszatérnie s azért egyelőre itt Magyarországon szeretne valamit próbálni. Ajánlottam neki az összes modernebb szerzeteket s kongregációkat (szaléziek, isk. testvérek, stb.), de mindre azt felelte, hogy már mindenütt jelentkezett felvételre, de sehol sem akarják fölvenni. Erre azt ajánlottam neki, hogy keressen egy papi házat vagy intézetet, ahol bárminő alkalmazásban fölvehetnék, miután iskolai végzettsége igen csekély (tán 2-3 elemi) és anyagilag a legszomorúbb helyzetben van. Mikor azonban többször találkoztam vele, s ismételten kikérdeztem hogyléte felől, rájöttem, hogy szegény "kuka" vagy "rögeszmés" fickóval volt dolgom, s minthogy az exaltált rajongáson kívül egyéb hajlamokat nem tételeztem föl a kis álfráterről, szép szerével iparkodtam tőle szabadulni, ha azután mégis néha a reverendámba csimpaszkodott. A reverenda-viseléstől én is óvtam, de olyankor majdnem sírva fakadt s rettentően fájlalta a reverendától való netaláni megfosztást, mit tettem volna, misericordia motus [irgalomtól vezérelve] hagytam tovább menni a rajongó frátert, de azt próbáltam neki szuggerálni, hogy iparkodjék a papoknak föltétlen szófogadással a kedvükben járni s akkor talán alkalmazni fogják valami privát szolgálatra pl. sekrestyésnek, ministráns-inspektornak, stb. Ez volt az a bizonyos "új szerzet-alapítási" tervezet, amely a kuka-fejű kis fráter színes fantáziájában kivajúdhatott... Egyébként magam is úgy jártam volna el vele szemben - servatis servandis [megtartva a megtartandókat] - akárcsak ft. [főtisztelendő] Hufnagel Ferenc esperes úr.
Kegyelmes püspök atyám felszentelt kezeit csókolva s atyai áldását esdve vagyok in SSmo [Serenissimo] Corde Domini [=az Úr Legszentebb Szívében] hódoló fia:
Cserthő Jakab
adsttor [administrator]
Csobánka, 1940. március 7.
Azt, mi lett a történtek végkifejlete, sajnos nem tudjuk, mert e témában több okiratot nem sikerült fellelnünk a püspökségi levéltárban. Ha az esetet kissé talán túlreagáló Hufnagel plébános a Historia Domusban is feljegyzett valamit az üggyel kapcsolatban (ami a precíz, rendszerető természetéből ítélve hihetőnek tűnik), az ottani bejegyzések talán választ adhatnak a nyitva maradt kérdésekre is. Feltehető azonban, hogy az erélyes és befolyásos solymári papnak rövid idő alatt sikerült a falun kívülre "penderítenie" a hívatlan vendéget: ezt sejteti az a tény is, hogy a falu kollektív emlékezetéből teljesen kihullott a helyben egyébként, Hufnagel által népszerűként beállított álszerzetes emléke, rá vonatkozó feljegyzést az ismert helytörténeti kiadványok, cikkek egyikében sem találtunk.
Másrészt viszont Csertő Jakab válaszlevele is nyitva hagy egy-két kérdést: kerülte például az adminisztrátor annak tisztázását, hogy miféle ajánló sorokat írt az általa amúgy szánalomra méltónak ítélt "rögeszmés" ifjoncnak. Talán az egyházmegyei hatóság is hézagosnak ítélhette a választ, Csertő Jakabot ugyanis (aki pedig csak az előző évben került Csobánkára) az esetet követően, még az 1940-es év folyamán áthelyezték Érdre, ahol egy paptársával közösen szolgált 1944-ig. A szerzetesrendi élet gondolata egyébként tőle sem állt távol: az 1955-1963 közti évekből az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium tanári karában bukkan fel a neve, prefektusi minőségben, máshol pedig Salgótarjánban szolgált ferencesként említik - nevét jelenleg is őrzi az ottani ferences rendház termeinek egyike. (Solymári Magazin, 2013. augusztus)
