Karall Mátyás: Bányászemlékek - memoár

Karall Mátyás: Bányászemlékek - memoár

Bányászemlékek 2000

(Weigert Lajos emlékére, a közelgõ bányásznap alkalmából)

Jön nemsokára a bányásznap, az idõ halad, az emlékek halványodnak, azonban az emlékeket nem moshatja el sem az idõ, sem a feledés.

Az embert fizikailag naponta próbáló körülmények, a föld alatti bezártság érzése, a kegyetlenül nehéz munka, az ácsoláshoz szükséges fa cipelése, a pillanatok alatt kialakuló veszélyhelyzetek és a problémák igencsak összekovácsolják a munkásokat. Egyetlen nagy családba, a munkaügyi vezetõt, aknászt, a lõmestert, vájárt, csillést, lakatost vagy villanyszerelõt.

Egy mindenkiért, de ha baj volt, mindenki egyért állt ki. Olyan ott nem volt, ha valakinek kiesett a sínrõl a szénnel megrakott csilléje, és arra jött a másik bányász cipelve a fáját, hogy elkullogjon a bajba jutott társa mellett. Ilyenkor szépen ledobta a száraz fáját sokszor a sárba, és nekilátott társával a sínrõl kiesett csillét visszatenni, ami bizony nem volt könnyû feladat, mert a 15 mázsányi teher sok esetben komoly erõfeszítést kívánt, nem egyszer maradandó emléket hagyva a bányász egészségében.

Egy ilyen nyári melegben jöttünk lefelé mûszak után az északi mezõ hármas silóján, amikor a siló alatt álló és a délutános munkába osztó felvigyázó: Stechl Gyuri, akit mindenki csak "Burgi" melléknévvel titulált, megszólított:

- Matyi! És rámutatott a mellette lévõ bányászra. - Ez a barátunk szeretné most ledolgozni a holnap reggeli mûszakját és holnap reggel szeretné szállítani az építkezéshez kapott tégláját. Nem maradnál bent vele egy túlmûszakra, a C sikló fölött, a 20-as fejtésben maradt egy döntõcsille meg a sínek? Vissza kellene rabolni, még mielõtt összeborul a fejtés, és ez lenne a munkátok. Neked biztosan van még vized a kétliteres kulacsodban. Ugyanis egyedül én cipeltem naponta kétliteres kulacsot a föld alá, gondolva arra, hogy soha nem lehet tudni, hogy milyen meleg munkahely kerül aznapra.

- Rendben van, feleltem. És már ballagtam is újból visszafelé a 3-as sikló ázott, sáros talpfáin, melyek összetartották a meredek sikló síneit.

Nem sokat teketóriáztunk, minthogy rendesen "mocorgott a fejtés", a kabátunkat nem vettük fel a munkahelyre, lenn a szárítóvágatban akasztottuk fel jó magasan a mennyezetre, amit a bányász "fõte" néven ismer. Nehogy a patkányok (ezekbõl aztán volt szép számmal) megtalálják az ennivalónkat, amin ilyenkor mindig ketten osztozkodtak, rendszerint ketten ették meg az újonnan beérkezett kosztját, amije éppen volt.

Felmentünk a gurító ácsolataiba kapaszkodva, és tüneményes gyorsasággal kezdtük szétszedni a vasalvázból, vas kerékpárokból, a deszkafelépítménybõl álló alkotmányt, amelybe olyan 5-6 mázsányi szén fért különben.

- Te János! - fordultam a pajtásomhoz -, a te asszonykád nagyon jó ennivalót adott, és ezt érzik ezek a ronda mackók, de az is lehet, hogy érzik, nem jó helyen járnak, veszély leselkedik rájuk.

Mackóknak becéztük ugyanis a patkányokat, és ezek úgy surrantak most le a gurító járóosztályán mellettünk, mintha ott sem lennénk.

Bizonyára hallottak már arról, hogy a bányában élõ patkány megérzi a "rossz levegõt", magyarul a gázokat, a szén-dioxidot, a szén-monoxidot, szénhidrogént, de hihetetlen érzékenységgel menekül az összeomlás elõtti fejtésekbõl is.

Ez esetben ez utóbbi vált be, mert alig estünk neki, hogy feltépjük a síneket, némi mocorgás után ez a bizonyos fenti keresztezõdés becsukódott, összement. Lett egy akkora szakadás a helyén, mint a Bazilika kupolája.

Mit tehettünk, máshova nem volt menekülni, beugrottunk a fejtési vágatba, persze a sötétben, mert a karbidlámpa a bányarész összeomlása keltette légnyomástól egy pillanat alatt elaludt.

Alulról fényt nem lehetett látni, az alattunk lévõ szenelõcsapat vezetõ vájárjának, Weigert Lajosnak a hangja hallatszott fel:

- Menjetek Burgiért, mondjátok, hogy összement a fejtés, a Matyiék bent maradtak, te meg hozd a fejszémet, szólt a másik pajtásához, és nem telt bele két perc, Weigert Lajos máris verte szét a gurító száját és engedte lefelé a bennünket eltorlaszoló kõzettömeget.

- Megvagytok? - kiáltotta és felvilágított lámpájával a nyíláson.

- Meg! - kiabáltam.

- Lámpát bedobni a szállítóosztályba, és ugorjatok egyenként - vezényelt Lajos.

Ilyenkor vagy sikerül megúszni, vagy sem. Szegény pajtásom, látva a nagy távolságot, lehetett vagy nyolc méter jó 50-60 fokos szögben - elsírta magát, családját, apró gyermekeit emlegette, de én is kiabálni kezdtem, nekem is van odahaza három, és ha sokat spekulálunk, mi meg itt maradunk mindketten! - Na, én megyek, fakadtam ki, minthogy szegény pajtásom a keserves sírásnál egyébre nem volt képes, bedobtam a lámpát behunytam a szemem és ugrottam...

Végre õ is elszánta magát, és elõbb a lámpája ért utol, majd a csizmáját éreztem a nyakamban, és a szûk gurító szájából azután Weigert Lajos és csapata cibáltak ki bennünket.

Nem kell, ugye, bizonygatnom, hogy a hátamon nemigen maradt bõr, egy hétig pedig hasra fekve aludtam odahaza, de megúsztuk élve mind a ketten.

Minden évben eszembe jut ilyentájt a C sikló felett a 20-as vágat, és ilyenkor persze Weigert Lajos, akinek a határozottságának köszönhetjük mindketten életünket.

Alig tápászkodtunk fel és tudtunk észre térni a szétvert gurító szájánál, a nagy halom meddõkõzet tövében, nagy mérgelõdéssel, veszekedéssel jött a felvigyázó, Burgi. - Nem elég, hogy nincs üres csillém, és most ezzel a rohadt meddõvel tölthetem meg õket szén helyett, mert mire ezt kiszállítjuk, vége a mûszaknak... Hogy igaza legyen Burginak, a pokoli légnyomástól újból elaludtak a lámpák és nagy robajjal lezúdult a még fennmaradt kõzet.

Csak Weigert Lajos most már nyugodt hangja hallatszott a sötétben:

- Még a holnap reggeli mûszak is ezt fogja kiszállítani, és milyen jó, hogy senki nem maradt alatta.

Weigert Lajos a bánya bezárása után a Mélyépítõ Vállalathoz került, a budai Várhegy alatti alagutat szabadította meg az évszázad alatt veszélyessé vált lógó kõzetektõl, alakította ki a ma is látható formára, amelyet azután az ismert módon láttak el mozaikburkolattal.

A bánya megszûntével megszûnt a 67 solymári bányász munkahelye is, ennyi család élt ez idõ tájt a szénbányából Solymáron. Illetményszénbõl 30 vagonnyi került a falu háztartásaiba, munkát adva ezzel a fuvarosoknak.

Kár, hogy vége lett, pedig megkutatták a határt rendese a Mélyfúró Vállalat szakemberei, találtak is szenet.

* * *

Néhány érdekesség: A Templom tér alatt 19,6 méter vastag szénréteg maradt, de van a György-liget alatt is bõven, még az erdõk alatt is, ahol egy alkalommal olyan magasra jöttünk fel a szénnel, hogy a fa gyökere is belógott a munkahelyre. Viccbõl meg is kérdeztem akkoriban a felvigyázótól, külön rakjuk-e a szenet és a fát, vagy egybe.

Az olaj és a gáz kiszorították a szén iránt való igényt a piacról, és országszerte probléma ma is, mi legyen a bányásztársadalommal.

Maradt a szén lent, az emlékek itt fent, a bányában keresett pénzbõl épült házak még sokáig fognak otthont adni a 67 család leszármazottainak.

Amikor elmégy, kedves olvasó, a budai Vár alagútja alatt, gondolj egy pillanatra Weigert Lajosra, ez volt az utolsó munkája ennek a nagyszívû, itt, Solymáron a Hõsök utcában igen szerény körülmények között élõ vájárnak.

Megint szeptember van, itt a bányásznap, bár mostanában senki sem hangsúlyozza annak az eredetét, az 1928-ban a tatabányai bányászokra leadott sortüzet, amely a nagyobb falat kenyérért küzdõ bányászokra zúdult.

Végezetül köszönöm neked, Lajos, az életemnek ezt a darabját, amelyért neked vagyok hálás, kizárólag a Te határozottságodnak, jó szándékodnak.

Karall Mátyás

(megjelent a Solymári Hírmondó 2000/9. számában)

#bánya