Germán télűzés, régi tavaszvárás

Solymáron, egy sváb gyökerű faluban nem meglepő, ha időről időre felbukkannak történetek a helyi hagyományokról, régi szokásokról. Most egy kicsit távolabb tekintünk az időben: több évszázaddal a kereszténység előtti germán közösségek világába pillantunk, hogy teljesebb képet kaphassunk a település történetének fontos időszakáról, a helyi németség őseinek világképéről. Különösen időszerű ez, hiszen a télűzés és a tavaszvárás időszakában vagyunk.

A régi germánok pogány világképéről leginkább a máig fennmaradt szokások és babonás hiedelmek mesélnek. A kutatók, a Grimm testvérek mesegyűjtésétől fogva, igen komoly szakmai vizsgálatokat folytatnak a témában, és vizsgálják az európai folklórra is hatást gyakorló germán hitvilágot. Bár a részletekről sokszor vitatkoznak, az alapos gyűjtő- és rendszerező munka révén ma már elég sokat tudunk (és sejtünk) arról, hogyan gondolkodtak, hogyan látták a világot ezek a közösségek.

Sőt, ami igazán érdekes, hogy ebből a régi világból a solymári szokás- és szájhagyomány is megőrzött nekünk néhány nyomot.

Ma már tudományos konszenzus van afelől, hogy az egyházi kalendárium több meghatározó időpontja pogány felfogásokhoz és kereszténység előtti ünnepekhez is igazodó jelenségek. Még akkor is, ha azok önálló keresztény ünnepekhez, például karácsonyhoz, vízkereszthez vagy húsvéthoz kötődnek. Régen, az egyes germán közösségek két nagy évszakban (tél és nyár) gondolkodtak, és sok helyen ezek váltásához igazodtak az áldozati és közösségi ünnepek. A rituális ciklusok területenként eltértek: a nyár közepe több vidéken fontos törvénykezési időszak volt, amely bár elsősorban politikai és jogi eseménynek számított, mégis a rituális keretek miatt vallási vonatkozásokkal is bírt.

Osterfeuer valahol Németországban

A áldozati rítusok a legtöbb esetben mindenkit megmozgató közösségi események voltak szerte Germániában, nagy ünnepi tüzekkel. (Innen erednek például a húsvéti és Szent Iván-éji tüzek Svédországban és egyes helyeken ma Németországban is). A délnémet területek (alemannok, bajorok, stb.) pogány hagyományvilága a kereszténység korai térnyerése ellenére máig ható mély nyomokat hagyott a népi kultúrában. A télközép idejére eső "Rauhnächte"nevű varázslatos 12 nap manapság újra egyre ismertebb és népszerűbb.

Ez a karácsony utáni átmeneti időszak rengeteg babonás szokással járt. Ekkor egyes törzsi közösségek a rend és a káosz közötti egyensúlyt próbálták mágikus rituáléikkal megteremteni.

A hegyekben és az erdőkben élő germánok Wotant és a „Vad Vadászat holt seregét” félték. Füstöléssel és maszkos felvonulásokkal igyekeztek megnyerni az olyan ősi istenalakok jóindulatát, mint a kétarcú Perchta (Berta), akinek alakja több kutató szerint a Hulda–Frigg–Freyja-féle női isteni motívumkörrel mutat rokonságot. Ennek a hiedelemnek a halvány nyoma még az újkori Solymáron, a vár női szellemeként babonás hiedelem formájában is felfedezhető.

Hulda (1903), Albin Egger-Lienz osztrák festőművész (1968–1926)

Az ünnepi ciklus ugyanakkor nemcsak a szakrális áldozatokról szólt, hanem a közösségek „mentálhigiénés” jólétéről is: a törvénykezési gyűlések (délen Mallus, északon Thing-ek), helyszínei – melyeket gyakran szent élőfák, például „törvényhozó” hársfák, vagy tölgyek alatt, szent erdei ligetekben tartottak – biztosították, hogy a jog és az igazságszolgáltatás az istenek vigyázó felügyelete mellett zajlódjanak le. A déli germánok összetett naptári rendszert követtek, amelyben a mezőgazdasági ciklusok, a közösségi jogrend és a vallásos rituálék szorosan összefonódtak egymással, s bár az egyház később ezeket a szokásokat keresztény ünnepekként „újrahasznosította”, egyes védőszentek (pl. Szent Miklós, Szent Márton, Szent György) vagy téli maszkos rítusok mögött ma is felsejlik a bajor és alemann törzsek ősi, természetközpontú világlátása.

A tavaszváró-télbúcsúztató hatalmas tűzrakások készítése nemcsak a germánok, hanem a kelták és a szláv népek jellegzetes szokása is volt. Az ún. Morena-égetés emléke a csehek, a szlovákok, a bolgárok, a szlovének, a szerbek, a bosnyákok és a horvátok nyelvében fellelhető.

Az ehhez hasonló, a virágvasárnaphoz kapcsolódó kiszeégetés vagy villőzés (kysel, kyselica) egészen a 20. század elejéig élő szokás volt Magyarországon, de éppen ennek Solymáron nincs semmilyen hagyománya.

A tavasz kezdetét több germán közösség a napéjegyenlőség körüli időszakhoz kötötte, bár az ünnepek pontos időzítése vidékenként változott. A germán főistennek ajánlották áldozataikat, aki a szelekhez, a varázslathoz és a halottak vad vadászatban való vezetéséhez kapcsolódó szerepkörrel bírt. (Wotan, a germán főisten Solymáron „wügyijágerként”, azaz vad vadászként élt tovább a helyi folklórban.) A tavaszi ünnepi tüzeket általában központi, szakrális helyen gyújtották meg. Egyes területeken ezeket később Osterfeuernek nevezték, sőt ma is van olyan hely németföldön, ahol ezzel Jézus feltámadását, az örök életet ünneplik, míg mások az élet éltetőjét, a napot köszöntik vele.

Wodan, Carl Emil Doepler német festőművész (1824–1905)

Egyes német területeken ma is hagyomány, hogy Nagyszombaton vagy húsvét vasárnapján magas kupacot építenek fadarabokból a mezőn, dombtetőn, vagy éppen a templom előtt és lángba borítják. Gyakran a fakupac tetejére öreg méhkast vagy tojásokkal és szalagokkal feldíszített fenyőfát is állítanak, hogy a tüzet, mely az életet szimbolizálja, még jobban felszítsa. Szokás volt, hogy a máglya üszkös fadarabjait a hívők hazavitték, beletűzdelték a földjeikbe, a hamuját pedig ráhintették.

A tűz fényének szerencsehozó szerepet is tulajdonítottak: a hiedelem szerint amelyik házra a tűz fénye rávilágít, ott a benne lakókat megóvja a tűzvésztől és minden betegségtől.

Egyes helyeken a tűz fölött át is ugrálnak a gazdag termés, és a jószerencse reményében, de fiatal szerelmes párok kéz a kézben is átugorhattak felette, hogy hosszú, szép jövőjük lehessen. Amikor leég a húsvéti tűz, néhány helyen szalmával körbetekert kocsikereket gyújtanak meg és végiggörgetik a településen vagy legurítják egy domboldalon. Ha leér a kerék a lejtő aljára, az jó termést jelent. A néphit szerint a húsvéti Osterrad-tűzkerékkel a falu legeldugottabb szegletéből is kiűzhetik a telet.

Milbich Tamás

Források: 

dr Adolf Wuttke: Der deutsche Volksaberglaube der Gegenwart (1925)

Tóth Piroska Anna Phd - Milbich Tamás: Solymár és a nagyvilág 2. (2023)

(Cikk forrása: Apáczai Csere János Művelődési Ház, 2006. február)